Pardi Anna: Szavak

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek

ki tudja hová érkezünk el
milyen romolhatatlan növényzetű földekre
ha azokat a szavakat kimondjuk
ki tudja hogyan oldódott volna meg
négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye

de eláztatta a márciusi eső a földeket
november követte augusztust
kinyíltak sorra az ősz aktatáskái
kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink

és azok a szavak egyre késtek
egyre fogytak
egyre koptak
kikoptunk egymásból mi is

de néha a legzajosabb társaságban is
mintha szólni akarnék valakihez aki nincs jelen
megremeg a szám

Pardi Anna: Ragozás

Én elmentem. Te elmentél.
S már örökké menni fogunk.
Távolodva és közeledve.
Ódákban és szatírában bántjuk meg
egymást, vagy azt,
ami az időben a legkiismerhetetlenebb.

Bonyolult rekviem, röppenő galambraj,
napsütésnek induló fellegek;
vagy bevehetetlen ragyogása egy tengernek
az idegrendszerben.
Nem tudod. Nem tudom. Csak beleveszünk
a páros élet pártalan szenvedéseibe.

Kovács Gábor: Majd fúj a szél

 Majd fúj a szél és lobog, leng a fű,
majd verdes a szív kismadár-szerű
verdeséssel, és tölcsérek forognak
tengermélyén egy forró torkolatnak.

Az lesz az ébredés, az egyszerű
ragyogásában végleges derű,
áldás, mit elnyernek az átkozottak
és szerelem, melytől az ég leroskad.

Majd fúj a szél keletről és nyugatról,
és a hegyek völgyekké lesznek akkor
és szörnyek lépnek ki az alkonyatból.

Majd fúj a szél észak és dél felől,
miközben lassan bezárul a kör
s a lét falán a végtelen betör.

Kassák Lajos: Ígéret és tehetetlenség

Álarc nélkül álarc nélkül

a felzaklatott hangszeren játszom neked

és érzed az élet mély árama habzik körülötted.

Ne a sejtelmek az értelem fénye vezéreljen.

Milyen szép ahogy fiatalságod szirmai

kinyílnak a vándor előtt aki a partok

vad bozótosain át közeledik.

Ne a hátad arcodat mutasd felém

mosolyodat amint ragyog a sötétben.

Magammal viszlek egyszer kedvesem

saját kezemmel épített hazámba

ahol a farkas nem öli meg a bárányt

napsugárhintán ringatja magát a gerle

s te nyújtod felé az aranyszínű kölest.

Kassák Lajos: Elvétett találka

Elmennék hozzád éjszakára
de az áradó vizek másfelé sodornak
a forgó szelek mély gödörbe löknek.

Eljönnél hozzám éjszakára
de nem találsz rám
a szél hasított vásznai alatt
a halál fogaival bélelt gödörben.

Kereslek téged s te engem keresel
de az alkony parazsa már kihunyt
mezők virágai meghaltak az esőben
s az utak ó a mészfehér utak
az erdő sűrűjébe menekültek.

Weöres Sándor: Egysoros versek IV.

                     Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.

    Weöres Sándor: Egysoros versek IV. (elmondja Eperjes Károly)

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.

Marianna Bocian: (kezded érteni...)

kezded érteni
hogy nem volt egyetlen utad sem
amit megrajzoltak volna a történelem órákon
hogy nincs filozófián át
hirdetett menekvésed

saját éveid keresztjére feszítve
elveszetten leled meg önmagad
még nincs mennyed
még nem a pokol a honod
mintha középen vonaglanál
félig magadon át élve
félig magadon át holtan
félig nem vidámít a nappal
félig nem tragikus az éjed

közöttünk itt
a mi meleg delünk
hiszed vagy nem
fél magaddal
közelebb leszel ehhez a világhoz
ami te vagy
és ő - te
teljesen
vagy emberi teljességgel?

kezded tudni
visszaemlékezel
igyekszel támpontot találni
a talpadnak és a tenyerednek

Dabi István fordítása

József Attila: A kutya

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,

A szőre sárga láng,

Éhségtől karcsú,

Vágytól girhes,

Szomorú derekáról

Messze lobogott

A hűvös éji szél.

Futott, könyörgött.

Tömött, sóhajtó templomok

Laktak a szemében

S kenyérhéját, miegymást

Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha

Belőlem szaladt volna

Elő szegény kutya.

S a világból nyüvötten

Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,

Mert lefektet az este

S elalszunk, mert elaltat

Végül a nyomorúság.

De elalvás előtt még,

Feküdvén, mint a város,

Fáradtság, tisztaság

Hűs boltja alatt némán,

Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,

Lompos, lucskos kutya

És Istenhulladékot,

Istendarabkákat

Keresgél.

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,

A zöld fűillat írt adó

Amint a rétről fellebeg,

S gyöngyszínűek a fellegek.

Oly jó, oly jó a hajnali

A lenge szélre hajlani

S csodálni, mely már halkan int

Az első sárga kankalint;

A rét fölött kék lelke reng.

– A nap, a nap már feldereng,

És minden szinnel ó, felér,

Mert hófehér, jaj, hófehér!

Ágai Ágnes: Utazás

Elmentél az előző vonattal,
És nem mondtad meg,
Hol szállsz le, hol vársz.
De ne félj, megtaláljuk egymást.
Holtbiztosan.

Gyászom
Lesz egyetlen
Poggyászom.

Szigeti György: Kereslek

Kereslek Uram mindenütt,
mikor az óra egyet üt,
negyed kettőt vagy hatot,
míg lélegzetem hallgatod.
Kereslek rövid álmaim
elmosódott tájain,
az ugrándozó verebek
csipogásában, gyerekek
riadt szemében, fájdalom
mögött, a borzalom
vicsorgásában sejtelek,
mint láthatatlan rejtjelek
lapulsz a lélek gyűrt felén,
feneketlen fenekén.

Jól láthatod, itt vagyok,
előled el nem bújhatok.
Közös a cél, mutasd magad!
Keress, hogy megtaláljalak!

Egyed Emese: Akkor

a homályban megszületett a figyelem.
Született az emlékezés,
az álom és a képzelet.

Az isteni szándékból
ember-szín, ember-forma, ember-méret,
ember-történet született!

De bölcsessége: mint az Istené.
De végtelen derűje, biztonsága,
teljessége, megszüntetett magánya
nem hasonló: valóban Istené.

Nyugodj, leányka: ép az újszülötted.
Egészséges fiúcska.
Higgy. Remélj.
Sürgő-forgó figyelem körülötted.
Fény született, hogy többé már ne félj
csoda született, vágyainkból gyermek.

Ki vélte volna kínra születettnek?

Egyed Emese: A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

Egyed Emese: Térdre

Adtál erőt is, nem hagysz cserben
segítesz lépnem, továbbmennem.
Nem vagy hiába, önmagadnak.
Elpusztul, akit veszni hagynak.

Emlékszem tenger homokjára,
semmibe veszett óhazára,
emlékszem szárnyas álmainkra,
formátlan lélekjavainkra.

Te jó közel vagy, de a dolgok
felé rossz grádicson bolyongok!
Megtelt a világod lépcsőkkel,
könyörtelen emelkedőkkel.

Nem pihenni küldtél a földre,
síkon sétálni örömödre;
hajolj le hozzám, hogy erős legyek.

Tegnap felmentem, ma is felmegyek.