Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam, miért van,
hogy az embernek mindig hiányzik valami,
ha mindene megvan, és még az is egyértelmű,
hogy szeretik,
akkor is az életből valami hiányzik ,
talán, elfelejtettünk valami fontosat,
talán az ünnep hiányzik,
az olyan ünnep, ami több az egyértelműnél,
nem a naptári piros betűsökre gondolok,
hiszen abból van sok,
majdnem olyanok, mint a hétköznapok,
az ember életéből a váratlan hiányzik,
nem a nem várt gazdagság,
vagy siker, amire gondolok,
annál sokkal egyszerűbb a dolog,
olyan, amit megkapnak a gyerekek,
(aki megkap)
és megkap a kedvenc kutya is,
ők nem elégszenek az egyértelművel,
az egyértelmű szeretettel,
nekik annál több kell,
ők kedvességükkel
a simogatást kikövetelik maguknak ,
még a jéghegy se tud ellenállni nekik,
de mi már kinőttünk belőle,
mint a gyerekjátékokból,
mint a gyerekbetegségekből,
nem simogatunk,
és bennünket sem simogatnak,
talán a hiány érzésének az egyik oka,
hogy aki már felnőtt,
simogatást csak sajnálatból kap,
de csak úgy váratlanul,
csupán ellenállhatatlan szeretetből,
csupán, mert valaki örül annak,
hogy ő a világon van,
azért senki sem simogat,
se szóval, se kézzel, se szemmel,
az csak a kutyusoknak,
a kisgyerekeknek,
és az ifjú szerelmeseknek jár,
mi nem kérünk, és nem kínálunk,
mi anélkül is jól megvagyunk,
de azért valami mégis hiányzik,
talán pont ezek a váratlan,
örömteli pillanatok,
mikor az egyértelmű,
egyértelműen érezhetővé válik.

Szabó Magda

Brandt Viktor

" Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is."

Csáky Károly: Van remény

Nincs már meleg

az éjszaka fészkében,

fekete madarai az Úrnak

kiszálltak belőle.

Csillagszemük

az ég boltozatján

 fényesedik,

könnyeik helyett

a hajnal hullat harmatot

a tájra.

Halkan kilép

ködfátylából

a reggel;

gyöngyöt rajzol

ezüstös dérből

fonnyadt fűszálakra

a nap,

s mi hisszük:

bennünk is felkel még

a holnap.

Baka Györgyi: Ha szeretni tudnál

Ha szeretni tudnál,
bennem megláthatnád magad

legörbülő szám sarkában
tegnapi szavaid gödre

szorongásod köddel takarja
a bennem vándorló Napot

mégis bizalmam újulva
virágait kibontja:

apróbojtorján, szalmagyopár,
gyujtoványfű és iringó

leveleiket ha összemorzsolod
sebeidet belőlem gyógyítod

arcod és álarcod között
a résben tanúként ott vagyok

merülj belém
szűntelen forrásodba

odaadottságom áradásában
ha elvesztenéd magad

rátalálhatnál legbelül
arra, akit eddig még nem

láthattál soha vakfoltod miatt

Kerék Imre: Téli fák

hommage à Nemes Nagy Ágnes

Tanulni kell. A téli fákat.
Míg talpig zúzmarában állnak:
röghöz-láncolt rabok, pedig
leráznák csipke-díszeik.

Csak egy intésre, jelre várva,
hogy fölszárnyalna mindegyik
a menny kopár boltozatára!

És a fák mögött a fagyott
tükörré némult patakot,
s a kékes-árnyú éjszakát,
nádasban búvó vadkacsák
rekedt hangját, tanulni kell,
szavunkra míg övék felel.

Csoóri Sándor: Kifelé a nyárból

Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.

Benjámin László: A hóesésben

Késő éjjel mentem haza
  a hóesésben.
Kívülem egy lélek sem járt már
  a Béke téren.

De nem! A téren két szerelmes
  állt összebújva.
Hajukat a goromba évszak
  hóval befújta.

Ölelték egymást önfeledten,
  nem vettek észre.
Nem néztek hóra, szélre sem, csak
  egymás szemébe.

Fehér volt már a tér egészen,
  de körülöttük
kör támadt, – a hulló pihéket
  felfogta testük.

Szerelem, ifjúság varázs-
  körében álltak;
tovább siettem – meg ne törjön
  a szép varázslat.

Kívántam nekik ott magamban
  sok földi szépet
s hogy életük ne háborítsák
  haragos évek

és akkor is így nézzenek még
  egymás szemébe,
mikor a tél végképp befesti
  hajukat fehérre.

Ewa Fiszer: (Mert amikor meghal valaki...)

Mert amikor meghal valaki

Be kell csapni az ajtót,

Elszigetelni az ablakot s a szívet,

Hogy ne vigyen magával

Többet, mint amit el tud viselni

A második leghosszabb pillanat.

Dabi István fordítása

Csáky Károly: A 126. napi zsoltár

Nemlétezésed
nem
létezik:
tehát itt vagy
velem
a gyertyalángban,
valamennyi fohászomban,
minden lefekvésben
és
ébredésben,
a rózsafüzér
kopott szemeiben,
az égbolton kémlelt
csillagokban,
a hajnali harmatcseppben.

Halálod
öröklétre váltott,
kihűlt arcod
csak fénykép már,
de ott fenn
valami vár:
mosolyod
újra
lángra
lobbant.

És mint mondtad,
s mondod
most is:
összetartozunk
így is.

Élni kell csak
itt is,
ott is,
hogy teljesedjék
bennünk egyre
az ige,
lelkünk
egyesüljön
a mindenségben.

Makay Ida: Meztelen láng

A versekbe öltözött vágy

a szavak rongyait letépte.

Némán áll előtted – S kitárva.

Meztelen láng

lobog hozzád és érted.

Mintha egy meggyúlt erdő

égne.

Erdei-Szabó István: Állapottöredék LXII.

És megrepednek az ég
s a lélek hajszálér-csatornái,
atommáglyatüzek gyúlnak,
az Idő mint fejvesztett tolvaj,
menekülőre fogja –
s mi maradunk magunkra
a megőszült éjszaka foglyaként,
a csönd süket s érzéketlen
taposómalmában,
örökös kárhozatra
és vakságra ítélve,
mint a szabadságolt bányalovak.

Baka Györgyi: A természet sebe

Az Istentől elszakadt

emberi lét

a természet sebe!

Pataki István: adj választ uram

évekig a sivatagban
kóboroltam kiszáradtam
mérges kígyók skorpiók vérszívók lestek
száraz tövisek között
valaki homokviharba lökdösött

és most elküldtél uram a pusztába
mint fiadat negyven napig
lehet uram hogy az ajándék
kit a bolondos költő annak vélt
nem is a tiéd?
hogy e mélyen-szép gyönyörű gyötrődés
nem is isteni küldetés
s mögötte a sátán sunyít?
s mögötte a sátán sunyít?
bocsásd meg uram a kételyt
és öld ki belőlem mint a mételyt

én őt választottam
nem a lassú pusztulást a züllést
őt a megmentőt
az üdvözülést
adj erős hitet hogy ne kételkedjem
neki sem volt mindegy
a pislákoló semmit
vagy a lobogó senkit
ki mégis jelent neki valamit

uram valami üzenetet küldj
mert ha csak szánalomból tűr
és sajnálatból nem bánt
e kegy csak a mélybe ránt
áldás ez uram vagy átok?
fájna ha őt is magammal rántom

a pusztában már több mint negyven napja
küszködöm harcolok magammal
s szemem hiába kutat
sehova nem vezetnek utak
a keresésben
nincs megoldás menekvés
mint sebben a kés
a pusztai létezés

mert sejtjeimben szétáradt
könyörgök te adj rá választ
hová merre hogyan
te mutass utat uram

a forrást mi bennem fakadt
uram én neki adom
ha kell magamat is elpazarlom
csak őt tartsd meg nekem
ha kell a pusztában magamra hagyva
de ne küldj vissza a sivatagba

Károlyi Amy: Oda kell adni ami van

Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.