Kiss Benedek: Esti ima

Édes Istenem,
aki körülöttem és bennem vagy,
kutyám szemében és a
kaktusz tüskéiben létezel,
s mellesleg mozgatod
az irdatlan Mindenséget,
köszönöm ezt a napot is.
Nem lettem gazdag,
nem lettem koldus sem,
de feleségem törött bordái
ma is forradtak valamicskét.
Úgy rendezed az életemet
– néha ellenemre –,
hogy ne szűnjek meg rajongód lenni.
Lám, most is küldöd a csodát,
a villanybúrák fénykörében
miriád hópelyhecske táncol,
s kiállok a térre,
szívemig borítsanak be csodával.
S ennyi nekem mára elég.
Borom is van, Rád köszöntöm.
S nem tudok ugyan még elaludni,
de most lefekszem én ágyamba, én Uram!

Csoóri Sándor: Zene a szíved körül

Ha nem volnál,
talán már én se volnék,
és nem kerülgetné szemem
álomtalanul a Földet helyetted is.
Legföljebb komor sziklákat
nézegetnék csak elképedve
egy hegy tövében, mintha Isten
kihullott zápfogát bámulgatnám.

De te csak némán mosolyognál,
mint hogy ha azt üzennéd:
elegendők neked a kis csodák is:
rigó egy szalmaszállal
a torony tetején,
egy vágtató ló a suhanó folyóban,
sörénye száll, csapong,
akár a csábító angyaloké,
akik után rohan a Nap is,
rohan, rohan és zene lesz minden zajból,
zene, zene a szíved körül.

Szécsi Magda: Szívednek feszülve

Két szó
Közötti
Csók
Most
Amire vágyom,
De legtöbbször
A szavaidat
Jobban
Kívánom, s
Van úgy, hogy
Gondolataiddal
Szeretkezem,
Ilyenkor
Minden
Kritikusságomat
Félreteszem...
Nagyon
Szeretlek!
Azért vagyok
Ennyire
Egyedül:
Szívednek feszülve
Reménytelenül...

Radnóti Miklós: Tavaszi szeretők verse

Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,

hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak

csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,

a vízen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szép szavú áldása
a tájnak!

Radnóti Miklós: Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren

1

(INVOKÁCIÓ)

Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám
mert nélküled vak vagyok és néma és süket
nélküled lélegzeni sem tudok
nélküled olyan az élet
mint a szerelem nélküli csók
annyira elképzelhetetlen
mint a mozgás nélküli anyag
kedvesem
segíts hogy kimondjalak
Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám
hozzám láncolnak a szavak is
mert a te neved az értelem
általad ébred magára a tudatos anyag
általad ébred magára az Osztály
mert minden tettének célja s oka
te vagy
kedvesem
segíts hogy kimondjalak

2

Kedvesem
én annyit kerestelek
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem emberül élni
annyit kerestelek
hogy lelkemre bütykösödött a bánat
annyit kerestelek
hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban
lépteid nyomát
kutattam kiégett szemmel
borzongó fasorokban
felhők csücskében
künn a harctereken
és benn a gázkamrákban
a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is
mert tudtam hogy újjászülsz
hogy megtalálsz
mert megtalállak
Kedvesem
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem örülni
mint a mindig-éhes gyermek
annyit kerestelek
hogy megköszönjem neked
a legszebb legtisztább szerelmet

Kassák Lajos: Két szemed

Két ikercsillag az égen
vigyáznak rám
hogy munkámat végzem.
Betűket szavakat mondatokat írok
a sima papírlap
arcom gyűretlen vonásait tükrözi.
Se bánatom se gyűlöletem nincs ma.
Tiszta vagyok mint a megfürdetett újszülött
Csak gyarapodom
csak érlelődöm
amíg az irgalom angyala őriz.

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Serfőző Simon: Ha szólok

Ha szólok, az én szavammal,
nem a máséval beszélek.
Magamért is én állok ki.
S igazat igazzal mérek.

Lépteimmel nem a másét,
az én sorsomat járom.
Ha nem leszek majd, magamnak
leginkább én hiányzom.

Somlyó György: Naivságok naivságának litániája

Hívságoknak hívsága
(Prédikátor)

                     Love loves to love love
                     (Joyce: Ulysses)

szeretem mindenemet odaadni annak akit szeretek
de nem szeretem ha elvárja hogy mindenemet odaadjam
bár lehet hogy még azt is szeretem ha szeretem
hiszen mindent szeretek azzal akit szeretek
és mindenekfelett és minden mértéken felül szeretni

szeretem azt akit szeretek
még azt is szeretem amit nem szeretek azzal akit szeretek
szeretem ha van akit feltétel nélkül szerethetek
szeretem ha feltétel nélkül szeret aki szeret
szeretek nem lenni rest a jóra azzal akit szeretek
de talán minden rosszra is hajlamos lennék azzal

akit szeretek
semmit se szeretek csinálni anélkül akit szeretek
szeretek felkelni azzal akit szeretek
szeretek elaludni azzal akit szeretek
szeretek reggeli kávét vinni az ágyba annak akit szeretek
szeretem megsimogatni a haját annak akit szeretek

mikor munka közben elém teszi a kávét
szeretek mindent megszerezni azért akit szeretek
szeretek mindent feláldozni azért akit szeretek
szeretek mindent megtartani azért akit szeretek
szeretek mindenről lemondani azért akit szeretek
szeretek várni arra akit szeretek
szeretem ha nem kell várni arra akit szeretek
szeretem ha mindig velem van akit szeretek
szeretek távol lenni attól akit szeretek
szeretek visszatérni ahhoz akit szeretek
szeretek mindent elmondani annak akit szeretek
szeretem hosszan elhallgatni azt akit szeretek
szeretek hosszan hallgatni azzal akit szeretek
szeretek hivalkodni azzal akit szeretek
szeretek elrejtőzni azzal akit szeretek
szeretek robogni az utakon azzal akit szeretek
szeretek otthon ülni azzal akit szeretek
a legrosszabb mozit is szeretem nézni azzal akit szeretek
a legszebb zenét se szeretem hallgatni anélkül akit szeretek
szeretek oda menni ahová az akar akit szeretek
szeretek vitatkozni azon hová menjünk azzal akit szeretek
szeretek egyetérteni azzal akit szeretek
szeretek tanulni attól akit szeretek
szeretem ha taníthatom azt akit szeretek
szeretek két szó között a munkából kizökkenni

arra gondolva akit szeretek
szeretem ha két szót sikerül összeforrasztanom

annak a gondolatával akit szeretek
szeretek az óperenciás tengeren is túlra röpülni

azzal akit szeretek
szeretek csak úgy a rakparton kószálni azzal akit szeretek
múlatni az időt
marasztalni az időt
bekeríteni az időt
kikerülni az időt
beletaposni az időbe mint egy gázpedálba
leszakítani az időt mint egy szál virágot
várni arra a pillanatra aminek azt mondhatom Megállj!
táncba vinni az időt mint egy elsőbálozó lányt
táncba menni az idő démoni forgatagával
szeretek semmit se csinálni azzal akit szeretek
mindent szeretek azzal akit szeretek
amit férfi és nő megtehet egymással
a kezdet kezdetének kezdete óta
azért a kurta üdvért amit stopperrel mérnek a csillagok
s ami mindahányszor annyival elhalasztja halálunk percét

amely mindig velünk van
de talán meghalni is szeretnék azzal akit szeretek
hiszen a szeretetnélküliség úgyis halál hívságok hívsága

és zengő érc és pengő cimbalom vagy még az se
és halálom percéig nem fogom megérteni hogy jobban lehet
mást szeretni mint a szeretetet

Horváth László Imre: Júdás imája

Harminc ezüst nélkül is kiadlak,
leírlak, elárullak, csak úgy magamnak.
Te választottál, utolsó tanítványnak
(mikor olvassák a névsort,
mind az én nevemre várnak).
Talán szerettél, vagy szerettelek.
Mindig csak most isszuk
a bort, töröd meg a kenyeret.
Csókkal, soha így, összeér örökre
két szereplő. A történet sosem
látható, talán néhány pillanat.
Nem tagadlak meg: én leszek
mindig, aki elárultalak.

Horváth László Imre: Titokban képtelen

Reggel, indulás elõtt az ágy szélén
ültem, elmosolyodtam.
Kérdezgetted, na mi az, mi az.
Nem válaszoltam és nem mosolyogtam
tovább. Mondtad, megijeszt, mikor
ilyen szomorú vagyok hirtelen, nem tudsz
mit kezdeni velem.
Szóval, valami ruhát pont úgy
dobtam ki az ágyból, mint ahogy elképzelem
vagy emlékszem rá, nem tudom,
anyám mesélte, kétéves koromban
megműtöttek, haragos voltam a világra,
de nem mondtam semmit, csak legközelebbi
társamat, egy ronda, szürke plüss vízilovat bosszúból
magam mellől kihajítottam a padlóra
lámpaoltás után, azt hittem, titokban marad.
Onnan tudtam, hogy vége, hogy ezt
képtelen voltam elmesélni neked.

Horváth László Imre: Raszkolnyikov

Garay utca 4., itt van most az
odúm. Sokat gyaloglok, néha séta ez,
általában menekülés egyik torz lépésből
a másik felé. Hosszú szövetkabátot viselek
(lassan véget ér az ősz a balta pontosan elfér, megül
majd hónom alatt, ha belevarrok egy madzagot
hogy tartsa, és kívülről ne látsszon.
Még nem tudom.

Középiskolás fokon tanítom
szívem dolgait hétköznapokon.
Hétvégén munka magamnak,
billentyûket vagy falakat nézek és vésem
valamelyiket, hogy kívülről,
belülről hulljon rám por, vakolat.

Nem, nem. Feladtam. Csakhogy ezt
nem lehet mondani, ezt tenni szokás,
én meg csak azt merem, ami bármi más.
Nálam az élet föld alatti mozgalom,
minden nap hidak, sínek, országutak törnek
össze, romlanak bennem, nehogy kijuthassanak
éveim, huszonöt évem, szét ne szaladjanak.

Nálam az élet föld alatti mozgalom,
roskadásig rakott sok vagon
az idő és tengernyi ellenséges élőerő,
megszállva tart, pusztítom, ő meg engem tizedel
cserébe. Nem emlékszem a dolgok elejére.
Kezdet nélkül, csak ölelkezünk
egymásnak adva, én és a világ,
áldozat és gyilkosa, mint a szerelmesek.

Csoóri Sándor: Te rám hagyod élő világodat

Ha nem volnál, már én se volnék,
s nem kerülné meg szemem a Földet
helyetted is. Talán egy sziklát nézne
vagy egy földön vergődő,
megszakadt lovat.

De jó, hogy gyakran hátrafordulsz,
s mindent látsz újra,
amit még én se láthatok.
Szomszédunkban épp
egy óriási gödröt ásnak,
hogy a Föld ütőereit
mások is megláthassák.

Nekem nem kellenek
többé már nagy csodák,
elég, ha te valamit megcsodálsz,
viszed karodon
a nemrég született
csöppecske megváltónkat,
hogy egyetlen árnyék se
takarhassa el.

Végül a halál lesz majd
nagy közös szerelmünk.
Te rám hagyod élő világodat,
én pedig az enyémet adom.

Anga Mária: Manapság…

Manapság világtalanná válnak a látók is,
szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.

Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk –mondjuk-, kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?

Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.