Csendesen, lakájos alázattal kérdezlek,
te céda, te szent, te gyönyörű:
miért ez?
Miért ez? Miért, hogy reggel lerombolod azt,
mit éjjel lopott fénynél építettem,
hogy senki sem lásson?
Hogy eltakarod ködös köpönyegeddel
a távoli horizonokon ragyogó szigeteket,
melyeken egykor kiköthettem volna?
Hogy szétszórod emlékeim aszott, illatos lapjait,
mint hamut a szélbe?
Kérdezlek, drága: hát minden hiábavalóság?
Letörlöd a mosolyt orcámról
és szememben eloltod a remény lámpását.
Kifürkészed lelkem minden zugát,
ahová lelkemből kiizzadt gyöngyöket rejtegettem
és te ellopod a gyöngyöket, az én kínos-jajos
gyöngyeimet
és kihajítod őket a közönybe, a semmibe.
Kiszívod az erőt karomból,
szívemből, tüdőmből
és a láz iromba, vörös kucsmáját szorítod fejemre -
Ó!
Fejemben úgy ugrálnak a gondolatok, mint ördögfiókák
a varangyal üstök körül.
Balog búval, félrebillent fejjel ülök,
mint részeg, roggyant karneváli figura.
Egyedül vagyok.
Gyenge vagyok.
Szegény vagyok.
Beteg vagyok —
de még mindig a tiéd vagyok?
Te rám nevetsz, aranyakat csorgatsz le ujjaidról,
majd ölelésre tárod a karod,
pedig nem kellek neked:
se barátnak, se szeretődnek, se fiadnak.
Csak nevetsz, gúnyolsz engem, mert
nyiszlett és nyomorult vagyok.
Kérdezlek téged, te gyönyörű:
meddig tart a játékod?
mikor hajítasz el magadtól?
Kérdezlek szomorúan és köhögősen:
Miért ez? Miért ez!?
Te drága, te csodálatos,
te egyetlen, akit örökkön
szeretek s akinek szerelmére
örökkön vágyok.
1925.
