Utassy József: Vihar előtt a réten

Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.

Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Ellen Niit: (Jó hinni...)

Jó hinni
hogy van néhány apró csoda
és tudni néhány kis dalt
fejből.

Nagy csoda
ugyanis csak ritkán fordul elő
és áriát sem tudsz énekelni
fejből.

Mi baj lesz ha kis zsoltárt
dúdolsz
hogy megteljen
néhány üres pillanat.

A nagy csoda
elosonhat melletted.
De a kicsi
örökkön ott marad.

Dabi István fordítása

Antal Attila: 2015-ös bejegyzés egy kolostori Annalesben

Ebben az esztendőben
szétdúlt távoli tartományok
népei kerekedtek fel
s dülöngtek a hajléktalanok
porútjain Európa felé
ahol alkalmasint már
saját magában
sincs otthon senki

Oláh András: üresjárat

hajnalban még hozzám gömbölyödsz
mint falhoz a fecskefészek
mint kötésen a vér átszivárogsz
s jut számodra egy kicsi végtelen
reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat
már nincs aki utánad nyúljon
– különben sem bírnád elviselni –
marad a suttogott szavak szétpattanó
buborékja s a szunyókáló emlékezet

Bízz Isten Jóságában!

„Jó az Úr!” (Náhum 1:7)

A Bibliában azt olvassuk: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” (2Mózes 32:1). Miért készített Izráel népe aranyborjót? Mert olyan Istent akartak, amit láthatnak. Egy láthatatlan Istennel nehéz kapcsolatban lenni, ráadásul a képviselője, Mózes olyan sokáig maradt a Sínai-hegyen, hogy úgy érezték elhagyta őket, és magukra maradtak. Ezért azt tették, amit mi szoktunk, amikor félünk: az ismerős biztonságához folyamodtak. Mark D. Roberts írja: „Milyen gyakran találjuk magunkat az izraelitákhoz hasonló helyzetben! Halljuk, hogy Isten valami újra hív, és bátran elindulunk hittel. De amikor nem érezzük Isten jelenlétét, és úgy tűnik, imáink csak a plafonig jutnak el, elhagyottnak és tehetetlennek érezzük magunkat, és félünk. Akkor a megszokottba kapaszkodunk.” A Biblia azt mondja: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” (Náhum 1:7). Nancy Ortberg mondja: „A változások nehéz részében találom meg legtöbbször Istent… mindazt, amiről olyan sokat beszéltem, a változásban meg kell élnem… a legtöbben sikoltozunk és rúgkapálunk ahelyett, hogy bátran elindulnánk abban a biztos tudatban, hogy Isten ott vár a túloldalon, sőt, ott van Isten személyének mindazon oldala, amit ezidáig nem értettünk. Legyen a változás akár egy szerettünk halála, akár egy munkahely elvesztése, akár az, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, akár az, hogy kirepülnek a gyermekeink a családi fészekből – ha minden erőnket beleadva átmegyünk a nehéz szakaszon, rá fogunk jönni, hogy Isten ott van… és hogy ő egészen, csodálatosan, ámulatba ejtően jó.” Amikor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat – de nekünk kell belépnünk rajta.

Forrás: Mai Ige 

Utassy József: Engedje meg, hogy bemutassam!

Íme, ez a szobám.
Különbejáratú
s keskeny, mint a kedvem.
De úgy nézzen körül:
itt a világ lakik!
Sajnos, albérletben.

Az a rés ott: ablak.
Udvarba les. Rácsos.
De szép csillagot vet
szeme majd, ha rásóz
öklösödő dühöm,
de szép csillagot vet!

Szekrény. Ódivatú
diófa-dokumentum:
„maraggyon itt a szú
naccsága hazamentem”

De újra itt hasal mind
egymás hegyén-hátán:
trikó, svájci, vasalt ing,
ujság, könyv, gitár, sál,
bokafix, pizsama…

Tudom, mire gondol.
Én nem megyek haza!
Ez itt az asztalom.
Politúros. Kerek.
Vizeskancsót tükröz,
s félkiló kenyeret.

Az a piros vekker
siet vagy száz évet!
Ebben a szobában
csöpp kagylóhamutál
méri a gyöngy időt:
pontos költeménynek.

Két szék. Nyűtt bársonyú.
Foglaljon már helyet!
Ha kér vizet, öntök.
Ha kenyér kell, szelek.

Szabolcsi Erzsébet haikui

Hiányzik nekem,

hogy én is hiányozzak

egyvalakinek.

Hulló falevél: 

pókhálóban fennakadt 

elmúló élet.

Alvó réteket 

ködlepel burkol csendbe, 

engem a bánat...

Tegnap folyt a víz.

Ma jégtükör óvja a

megfagyott időt.

Lépteim hegyek 

óvták, lombok kísérték. 

Ma pusztán megyek.

Havas hegyeim! 

Mit ér a fehér világ 

sötét falak közt?

Csended betakar.

Gyönyörűség halk dala

pendül az éjben.

Csoóri Sándor: Pille száll

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros szárnya van.
A gesztenyefa zöld tenyér,
utána kap, de hasztalan.

Az erkélyemen áthajolsz,
az éveiden áthajolsz,
szüzességed is pille volt,
napba felszálló pille volt.

Sikoltoztak a madarak
tested legelső örömén,
s mit nem köszöntem akkor meg,
most köszönöm meg néked én.

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros pille száll,
az egyik szárnya megsirat,
a másik szárnya megcsodál.

Gülch Csaba: Négysorok

1.

Parfümmel telt, parányi üvegcse,
buja illat a messzi múlt időből,
a rommá nyűtt szoba látványától
a halál is horkan és hátra hőköl.

2.

Nem látlak, nem látsz régóta már,
szakad a film a függöny mögött.
Hosszú, hűs esőt ígért az álmom,
s közben a hajnal hóba öltözött.

3.

A kilincs a szomorú, öreg ajtón
csonkká kopott a fájdalomtól.
A diófaszekrény rejtett zugaiban
a szép halál reménye dorombol.

4.

Zúgott a víz, őrülten zúgott,
a parton álltál, szelíd meztelen.
Melletted vigyázott egy árnyék.
A szerelmed, vagy csak képzelem?

5.

A csendet szeretném végre megtanulni,
a hallgatást, a vén erdő titkait.
A hangtalan susogás égi zenéjében
a fák dallama gyengéden andalít.

6.

Ki vagyok én, kérdezted késő éjjel.
A puha hajnal, örök, fakadó seb vagyok.
Szívemből burjánzik minden átok,
bocsáss meg drága én meghalok.

Oláh András: változó

kuporogsz kedvesed ölmelegében

mint nyárban a fény – észrevétlen –

szavakat őrzöl miként partjukat

a Tarn fölött ívelő karcsú hidak

könyörögd vissza a titkokat

mosolyogj értem mint álmunkra

a nyártól őszig nyújtózkodó nap

ki a folyó lúdbőrző vizébe kap

és szivárvánnyá görbíti

hegyek fölé röppenő sóhajod

s bár a remény lába elkopott tövig

nyiss néha ajtót nekem s én

szemed tükrében mindig ott leszek

Kiss Benedek: Engesztelő

Az elapadhatatlan édes dallam
szám sarkában – te vagy. A hajdani
szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei
manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,
amitől megrészegednem oly jó – te vagy.
Éjszakámban a hold pirulája, hogy
kibírható legyen az álmom – te vagy.
Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával
ájulatom pókhálóit tépdesi –
te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom
kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem
aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –
te vagy. Ki szóra bírja egyaránt
a lélek legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt és a
mindenséget – te vagy…

Hát mit akarsz még?!

Kiss Benedek: Szomorún és boldogan

Gazdag létemért
áldlak, Uram!
Nem múlok el már
nyomorúan.

Világod láttam
portól
a csillagokig,
láttam:
egy emberben
ezer lakik,
s minden egy ember
mégis
egy ember,
keresztekkel verve
és kegyelemmel.

Aki ma vőlegény,
holnap tán
gyilkos.
Mind más,
nem is hajaz
Rogozsinhoz.
De mind Rogozsin ő
s a fordítottja.
S ó,
hány alakban
vérzik el Szonja!

S hány alakban boldog
Pierre Bezuhov,
legyőzve
magában
minden Napoleont!
És hány alakban
boldogtalan!
Sokszívűnek
alkottál
minket, Uram!

Gazdag létemért
áldlak,
Uram –
áldalak
szomorún
és boldogan.

(UTÓDAL)

(A békának
csak egy szíve van,
azzal kuruttyol,
él
jajtalan,
ha fölfújják is,
boldog
talán,
s a többi békának
sosem talány.)

Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt, 

akár utcaseprők, akár miniszterek. 

Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek, 

mint a papok s az iskolai olvasókönyvek. 

De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is 

évek veszedelmén törékeny szívverésteket 

ezen az embernek ellenséges földgolyón 

s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek, 

hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson 

gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel 

s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon, 

míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva, 

mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, 

egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják, 

hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek 

méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját. 

Ez a hölgy 92 éves, csodálatos.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

Márai Sándor

Fazekas József: Szivárvány

Szivárványról szeretnék írni
napfényről eső után
arról hogy visszaköszöntél
a délutáni nyüzsgő utcán
megállni a parkban
egy megkopott pad előtt
megköszönni
a kinyújtott kezet
a papírzsebkendőt
írni arról
ma most mindnyájan
boldogok vagyunk
a feléledt lepkerajban
totyogó galambok
fújják daluk
arról hogy ma ünnep van
vigadalom
átért a jókedv
az egész városon
arról hogy
égre nyújtott kézzel
vár rád és rám
szemeinkben ott ragyog

a szivárvány.

Olasz Valéria: Zsoltár

Én szeretem az életet Uram
bár néha veszekszem veled
bosszant hogy láthatatlan vagy
s csak Te láthatsz engemet.

Vakon és süketen fordulok feléd
szívesen írnék hozzád levelet
akár divatos e-mailt
ha megadnád földi címedet.

S te válaszolhatnál
hogyan oldjam meg ezt meg azt
úgy érzem néha teljesen
magamra hagysz.

De jobb is így talán
tudom gondod világrengeteg
érzem mikor a föld
haragodtól megremeg.

Mea culpa hát Uram
bizonyítod jelenlétedet
jut nekem is rád időm
bevallom én is féltelek.

Szeretem az életet Uram
magamat is benne
s ha pihensz néha egy kicsit
bezárlak a csendbe.