Anga Mária: Minden napból valami megmarad

Minden napból valami megmarad,
hiába felejtenéd, nem ragaszkodnál hozzá,
legszívesebben eleven fáklyákon égetnéd el,
vagy pincék sötétjébe zárnád,
de nem lehet, mert ágyadban is
kísért minden éjszaka, nem hagy aludni,
kibékíthetetlen érzésként visszalopakodik,
mindenhol rád talál, mintha veled született volna,
mintha érte és miatta gyalogoltál volna át a hegyeken.

Minden napból valami megmarad,
még akkor is, ha szívesen felejtenéd,
valami apróság, egyre csak rakódig,
beépül csontodba, mint a betegség,
beleheli szádba a bűzt, agyadba az elmezavart,
nem engedi, hogy megérintsd
a tavaszok tornácaira érkező madarakat.
Minden napból valami. Amit felejtenél.

Kányádi Sándor 1929 - 2018

" felköltöztek a szavak

a mennybe

csönd van

csak az úr léptei

kongnak az űrben"

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Kányádi Sándor: Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Kányádi Sándor: Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik

hangjától a levegő; lüktető

köröcskék pengetik a nap

feszes sugarait.

Zeng, zeng, zeng a pacsirta, óceánra

menekült kis kalózadó,

s azt sugározza egyre,

fáradhatatlanul,

hogy milyen rettenetes éjszakánként

egy magányosan didergő kökénybokor

alján virrasztani.

Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

Kányádi Sándor: Fehér sirálypár...

Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz

Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

Sík Sándor: Fecske

Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?

Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.

De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Shalom

„Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (2Mózes 33:14)

A békesség héber szava a shalom. Isten nélkül ez mindig csak vágyálom, filozófiai fantázia marad, valami, ami mindig kisiklik a kezünk közül, mint egy ficánkoló halacska. Házasságok mennek tönkre azért, mert egy gyarló embertől várjuk, hogy megadja nekünk a tökéletes békét, amit keresünk – és rájövünk, hogy erre nem képes. Egy anekdota szerint egy hölgy egy koktélpartin mindent elkövetett, hogy boldognak lássák. Egy vendég észrevette a kezén csillogó, hatalmas gyémántos gyűrűt, és felkiáltott: „Hűha, milyen gyönyörű drágakő!” A hölgy így felelt: „Köszönöm. Ez a Callahan gyémánt.” A követ szemlélő felsóhajtott: „Bárcsak nekem is lenne ilyen!” Az asszony erre azt mondta: „Ne kívánja ezt!” „Miért?” – kérdezte az előbbi. „Mert a Callahan gyémánttal együtt jár a Callahan átok” – válaszolta a nő. „Mi az a Callahan átok?” – érdeklődött tovább a vendég. Az asszony sóhajtva így felelt: „Mr. Callahan az.” Tökéletes békességet csak a tökéletes békességadótól kaphatunk, és az egyetlen, aki megfelel ennek a minősítésnek, az Isten. A békesség nem a problémák hiánya, hanem Isten jelenléte a problémáink között is. A békességet senki nem találja meg úgy, hogy keresi. A békesség nem olyasmi, amire rá lehet találni, pont fordítva: a békesség talál rád, ha átadod az életedet annak, Aki ezt mondta: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” Isten ezzel a jelenlétét ígérte. Egyedül Isten jelenléte tud békességet adni. Stresszes életünket az nyugtatja meg, ha biztosak vagyunk Isten szeretetében, segítségében és jelenlétében. Ma békére vágysz? Ha átadod életedet Krisztusnak, olyan békességet fogsz tapasztalni, „mely minden értelmet meghalad” (Filippi 4:7).

Forrás: Mai Ige

Arany-Tóth Katalin: Tagadás

vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét

Zágorec-Csuka Judit: Én már tudom…

                          Radnóti Miklós motívumokra

Én már tudom, hogy nekem e tájék mit jelent,
szülőhazát, határnélküli, de határokkal mégis szétszedett
mezsgyét, gyermekkorom magyar nyelvben megőrzött
világát, ha itthon vagyok velem alszik az otthontalanság
világa, Munkácstól Huszt váráig terjed és a Muravidék a bölcsője,
felnevelő szülőföldem, a térkép kitágul és tudom, hol lakott itt
Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor és Márai Sándor is otthontalanul,
és tudom, hol van Žagubica és Abda, az erőltetett menet útja,
a Balkán és az anyaföld, édesapám búzaföldje, s a sírok közt anyám,
Srebrenica a megnemszűnő körforgásban sírnak az édesanyák, sirattják
fiaikat, és Vukovárt, ahol a házfalakról csorog a fájdalom emlékezete,
hol vannak a szelíd tanyák, és a csókok íze ízetlen-e, megvan-e a régi
szerelmek mámora, hol van a méz és az áfonya, határon innen vagy határon
túl, bűnösek vagyunk-e még, egy nép vagyunk-e, vagy sikertelen
népszavazások törmeléke, kívül és belül, mozdulatlanul lapulok
Európa közepén, meghajolhatok-e előtted virrasztó, hősöket temető éji felleg?
Én már tudom…