2018. július 5., csütörtök

Bovier György: Hála




" Tegnap egy kedves dolog történt velem bevásárlás közben. A gyerekek nagyon nyitottak, ez nem újdonság számomra és ez tegnap is bebizonyosodott. Egy szőke, 3-4 év körüli kislány vásárolt az apukájával és miután meglátta a kerekesszéket a szokásos módon elkezdte kérdezgetni az édesapját, hogy: „Apa, miért ül a székben a bácsi? Fáj a lába? Mi van vele…?” …és ami ezután történt, az meglepetést okozott. Az átlagos reakció ilyenkor a legtöbb szülőtől, hogy csitítja a gyereket, hogy ne mondjon ilyeneket, ne hangoskodjon, stb. Egyszerűen kiöli a gyerekből a kíváncsiságát és gyakorlatilag arra utasítja (még, ha nem is tudatosan), hogy ne legyen nyitott mások felé. Azt érezteti, hogy megkérdezni amire kíváncsiak vagyunk nem helyes. Megszólítani, vagy beszélni egy másik emberrel, esetleg egy olyannal, akinek más az állapota, nem jó dolog.

Pedig DE!
Erre pedig a legjobb példa volt tegnap a jófej apuka, aki nem csitítgatta a kislányát, hanem arra biztatta, hogy jöjjenek oda hozzám és kérdezze meg nyugodtan, hogy mi történt velem. Ekkor a kislány kicsit megijedt, vagy zavarba jött, nem akart odajönni, de az apukája elkezdte egy általuk olvasott mesével (amiben volt egy szereplő, aki nem tud járni) párhuzamba vonni a helyzetet. Én közben vásároltam tovább, gondoltam, ha a kislány nem akar beszélni, ne erőltessük, de kisvártatva utánam jöttek, bemutatkoztunk egymásnak, megkérdezte mi történt velem, mi pedig az édesapjával elmagyaráztuk, megmutattuk, hogy egy gerincsérülés miatt vagyok ebben az állapotban. Beszéltünk neki az autóbalesetről. Arról, hogy vigyáznia kell magára és éreztettük, hogy nem kell félni, ha hasonló emberekkel találkozik. Majd kedvesen elbúcsúztunk. Az édesapa megköszönte, hogy így foglalkoztam a helyzettel. Én pedig itt szeretném megköszönni neki, hogy a lehető legjobb emberként és apaként viselkedett tegnap! Azt hiszem, ha mindenki hasonlóan gondolkodna, akkor az egy jobb világot teremtene hosszú távon."

Forrás: Bovier György Facebook oldala


Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Kányádi Sándor: Dilidal












fegyelmezett egy ember
vagyok én kérem illem-
tudó sőt még annál is
illemtudóbb
tudom mit lehet s mit nem
én kérem tiszteletben tartom
és bizonyos oknál fogva
még kifelé jövet is mindig
kopogtatok az ajtón

Sebestény-Jáger Orsolya: Elmúlás




Hársfák karjai között költözött
közénk az ősz.
Egy fényes reggelen a fényeken
túlról érkezett,
s mi néztük ámulón túl mulandón
végzetünk,
míg szívünk zegzugos szobáiból
hangtalan suhant tova
végtelen időnk véges augusztusa.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások,
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat,
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész.
Arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

Ám Rád emelem tekintetem,
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz...
csak így nem süllyedhetek el.

2018. július 4., szerda

Rácz Sándor




Szomorúan figyelem
Hogyan vonszolják
Magukkal a halott perceket
A fáradt órák

Sajgó Szabolcs: Nem tudni kinek

Engedj imádkozni nem tudván kiért és miért
mert legjobban úgyis Te tudod mire van szükségünk
hogy kinek kell ma meggyógyulnia
kibe kell beleüssön a halál
pontosabban a mennykő
kitől kell elvenni a hivatalt hogy észhez térjen
az út a maga útját nem ismeri
a virág semmit nem tud önmagáról
nem panaszkodik a fülemüle hogy éjszaka nem alszik
még a lúd sem csodálkozik hogy oldalt van a szeme
az öreg majom meg ki nem találja miért nem őszül
a hó szent mert nem tudni kinek esik
szent ami akaratunk ellenére folyton érkezik

Mezey Katalin: Aranyat önt az ősz












 Elmúlásod úgy nehezül rám,
 hogy szóhoz sem hagy jutni.
 Szeret, aki érdek nélkül szeret.
 Szereteted tudtam-e viszonozni?

 Kezed nyoma, amerre csak megyek.
 Körmendi Lajos a táj jó szelleme.
 Szabad-e annak, aki ilyen fontos,
 szabad-e, hogy elmenjen? S elmegy-e?

 Várom az időt, hogy kevésbé fájjon.
 Pusztulásod ne legyen vereséged.
 Mit kellett volna tennünk? Hogy lehet
 jóvá tenni egy ilyen veszteséget?

 Elmulasztottunk. Mulasztunk ma is.
 Önzők vagyunk és kiszolgáltatottak.
 Lajos, bocsásd meg! Aranyat önt az ősz,
 s mi fürdünk benne. Jövendő halottak.

Rácz Sándor: Ha akarod












Az utolsó vers
Bennem marad
És eljátszom, hogy halott vagyok
De nyitott szemeimből
Kiolvashatod a sorokat
Ha akarod

Ha akarod
Utolsó táncunk egy könnycseppemben
Végigcsurog arcomon, lehullik, ha hagyod
És csak állsz, a szíved meg se rebben
És nézed szótlanul, hogyan sír a halott

Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

2018. július 3., kedd

Kiss Benedek




" Kedvesem, úgy szerettelek,
mint kakasszót a reggelek,
boldog vagyok – szerettelek."

Weöres Sándor: Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Csoóri Sándor: Országlásom a télben

Tíz felé nem futhatok,
tíz halált nem halhatok,
hát kivárom azt az egyet,
amelytől leroskadok.

Országlásom a télben,
hópehely-királyság csak,
száz felé indulásom:
egyetlen indulás csak.

A kegyelem csodája




" A kegyelem csodája, hogy Isten téged választott, hogy akart téged, arra vágyik, hogy a családjához tartozz. A kegyelem keltett életre, hogy Istennel lehess. Kegyelem által van erőd a kitartáshoz, erőd a szolgálathoz, okod a reményre. A kegyelem miatt a halálnak nincs hatalma feletted. Isten minden bűnadósságodat odaszegezte a keresztfára. Kiegyenlítette a számlát, megsemmisítette a tartozást igazoló iratot, és szabaddá tett. Többé nem terhel semmi. Tiszta lettél. Bármit is tettél tegnap, ma olyan könnyű lehet a szíved, mint egy tollpihe. A mennyben senki sem fog így dicsekedni: „Nézd, mit tettem én Jézussal együtt.” Nem, amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor minden „elvégeztetett” (János 19:30), Isten minden bűnöd után – amit a bölcsőtől a sírig elkövetsz – azt írta a számlára: „Fizetve.” Ez a kegyelem csodája."

(Számomra ismereten szerző)

Kálnoky László: A „balga szüzek”

Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt.
Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink,
a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők,
arcukon az alkony árnyékaival,
beesett szemük körül ijesztő karikákkal.
Csillagok voltak ők, s elborította virágos
rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege,
de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom.
Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat,
de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket
bőrük tapintásáról, hajuk illatáról.
Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis
az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal,
élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat,
beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat.
És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd,
kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri,
ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat
a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták,
a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig,
ott mégis megtorpant szinte mindegyikük.
Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt
szájjal undorító lebujokba menekültünk,
levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt,
és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú
fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke
kora reggelen, erőnk, fiatalságunk
teljében, valami olcsó pacsulitól
szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett
test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem,
hogyan tudhattuk, mi a szerelem,
miért nem süllyedtünk el örökre
az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában?