(Mt 14,22-33)
Uram, a tajtékok óriások,
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat,
a hullámok az égig érnek.
Uram, a csónak ködbe vész.
Arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.
Ám Rád emelem tekintetem,
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz...
csak így nem süllyedhetek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése