Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a „mindig mosoly” arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a „kis büdös kölök”!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás…
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.
2018. augusztus 20., hétfő
2018. augusztus 16., csütörtök
Aretha Franklin 1942 - 2018
„ Felismered, ha valamit egyenesen a mennyekből küldtek. Felismered, ha valamit Isten hozott létre. Aretha Isten ajándéka..."
*
*
Nagyon kedveltem, csodálatos hangja volt.
Petőcz András: Üzenet a hegytetőről
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha.
A költő éppen a hegytetőre lát.
Távcsővel figyeli, van-é valami
mozgás ott, a végtelen hegygerincen.
Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.
Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva
rejtőzködni vágyó, különös lakóját.
A költő, a magasból, a hegytetőre lát.
És figyel. Távcsöve előtt nem marad
semmi sem, soha sem titokban.
Valaki van ott, azon a hegytetőn,
valaki, akit nem látunk soha többé.
Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,
mondja a költő, és egykori barátjára
gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.
A halottak rejtőzködnek, de nagyobb
fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk
az élők, haragjukban elrejtve
Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,
akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg
minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.
Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,
valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.
A költő valamikor még kereste, ma már
nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,
a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.
A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,
furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos
szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.
Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,
suttogja magának a költő, s nem veszi észre,
de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha
valaki nem tér vissza soha.
A költő éppen a hegytetőre lát.
Távcsővel figyeli, van-é valami
mozgás ott, a végtelen hegygerincen.
Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.
Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva
rejtőzködni vágyó, különös lakóját.
A költő, a magasból, a hegytetőre lát.
És figyel. Távcsöve előtt nem marad
semmi sem, soha sem titokban.
Valaki van ott, azon a hegytetőn,
valaki, akit nem látunk soha többé.
Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,
mondja a költő, és egykori barátjára
gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.
A halottak rejtőzködnek, de nagyobb
fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk
az élők, haragjukban elrejtve
Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,
akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg
minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.
Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,
valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.
A költő valamikor még kereste, ma már
nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,
a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.
A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,
furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos
szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.
Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,
suttogja magának a költő, s nem veszi észre,
de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha
Faludy György: Két szonett
Éjfél is rég elmúlt. Lefekszem vállad
mellé, szétterült, sárgaréz hajad
dobogójára és némán csodállak
mint alszol el tíz másodperc alatt.
Nékem több kell. Felébredek vagy hétszer
s látom; összegubancolod magad.
Karodat fejed mellé dobtad. Nézlek:
csak bodzabél fehér hónod marad.
Reggel hosszú tested előkelően
kinyúlik. Arcéled nem messze tőlem
ártatlan s gyermeteg. Oly izgatott
leszek, vénség, hogy itt vagyok veled
és mint a lég, mindkettőnket befed
fiatal, győztes, barbár illatod.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hatvanöt év korkülönbség. Remegtem
a rémülettől. S mégis átadom
magamat néked. Megőrültem, mondják.
Jeges lúdbőr futott le hátamon.
Egyszerre mégis otthon vagyok nálad
s fölöttünk a szerencse őrködik.
Beszélgetésünk folyója kiárad
és megtanultuk, hogy időnk rövid.
Ám most így élünk durva és szíves
lények között, nem ülünk senkihez
s nem mondunk magunkról sokat. Minek?
De élvezed és én is élvezem
a lehetetlent. Maradj énvelem.
A mindenségben nincsen értelem.
Faludy György: Szerelmes vers
Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.
Várfalat húztak közibénk az évek:
te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.
Tiéd a jövő. Régen erős voltam,
de kincseimnek elfogyott az ára,
te a számítógépre esküdtél fel,
én Gutenberg foszló galaxisára.
Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,
s el sem képzeltem, hogy a szerelem
hatalmasabb. Most itt ülök melletted
s hosszú, szőke hajadon a kezem.
Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.
Boldogságunkban te nem gondolsz arra,
kivel töltesz utánam hatvan évet.
Sok a nálam különb. Hozzám hasonló
egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.
Faludy György: A huszonkettedik szonett
Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek, magasabb.
Az önzés is önzetlenség lesz
köztünk. De hogyan válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.
Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot
viselek s kést az ing alatt
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek, magasabb.
Az önzés is önzetlenség lesz
köztünk. De hogyan válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.
Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot
viselek s kést az ing alatt
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.
Faludy György: Szonett
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.
Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.
De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:
Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.
Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.
Faludy György: Háromszázhuszonegyedik szonett
A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
2018. augusztus 15., szerda
Victor Hugo
" Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."
Gülch Csaba: Háztetők, ősz, angyalok
Roppan az öreg szekrény,
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.
Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.
Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.
Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.
Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.
Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.
Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.
Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.
Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.
Bella István: Csak aki olyan fiatal
Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel
szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel
szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.
Charles Haddon Spurgeon
„ Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.”
Petőcz András: És akkor csend lesz
Lebontok mindent,
amit felépítettem.
Mindent lebontok.
Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.
És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.
Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.
És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!
Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.
Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.
Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.
És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,
és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.
amit felépítettem.
Mindent lebontok.
Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.
És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.
Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.
És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!
Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.
Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.
Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.
És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,
és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.
2018. augusztus 13., hétfő
Kálnoky László: Néma párbeszéd
Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztál mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)







