Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha.
A költő éppen a hegytetőre lát.
Távcsővel figyeli, van-é valami
mozgás ott, a végtelen hegygerincen.
Olykor-olykor felhők, felhőpamacsok.
Felöltöztetik a hegycsúcsot, eltakarva
rejtőzködni vágyó, különös lakóját.
A költő, a magasból, a hegytetőre lát.
És figyel. Távcsöve előtt nem marad
semmi sem, soha sem titokban.
Valaki van ott, azon a hegytetőn,
valaki, akit nem látunk soha többé.
Aki rejtőzködni akar, az rejtőzködik,
mondja a költő, és egykori barátjára
gondol, aki volt, és aki eltűnt az életéből.
A halottak rejtőzködnek, de nagyobb
fájdalom, ha rejtőzködnek előlünk
az élők, haragjukban elrejtve
Nagyobb fájdalom, ha nem tudunk arról,
akiről tudni szeretnénk, ha nem szólít meg
minket, és nem ad választ, ha kérdezzük őt.
Valaki van ott, a végtelen hegy tetején,
valaki felhők mögé rejti távoli önmagát.
A költő valamikor még kereste, ma már
nem keresi eltűnt barátját, aki valahol,
a messziről látszó hegy tetején gubbaszt.
A távcső felhőpamacsokat pásztáz az égen,
furcsa, groteszk arcokat formáznak a játékos
szellők, kinevetve a magányra ítélt költőt.
Az elmúlás beléd kapaszkodik, barátom,
suttogja magának a költő, s nem veszi észre,
de orcáján kicsinke könnycsepp gördül alá.
Valaki van fent, a hegytetőn,
valaki nem tér vissza soha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése