John Lennon

“Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

*

David Garrett - Air ( Johann Sebastian Bach )

Jung Károly: Dal a hazáról

              " Amikor Magyarországon leírtam a szót:
                   haza - íróbarátaim kinevettek."
                   (Csiki László áttelepült költő szavai)

Marad-e majd lábam alatt e föld,
Melyet átkereszteltek a századok,
A nevenincsföld, a Duna, a Tisza, zöld
Kertek, rétek tájéka, meg a konok

Parasztoké; a maradó eszelős kóborok
Hazája, mely mára elfutott a ködben,
Őrült eperfák őrt állnak fölöttem,
Elfolytak Erdődön a borok, s óborok.

Állampolgár voltam, álompolgár lettem,
Piszokszürke égbolt szétfolyik fölöttem,
Sorra magadra hagynak szökő híveid -

Haza. Én azért jöttem haza, mert nem
Bírtam ki tovább. Már nem véthettem
Többet. Ki érti a hontalan keserveit?

John Lennon

“A szelídített madár a szabadságról dalol.

A vadmadár repül.”

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,
hogy az imádkozó ember
nem feltétlenül imádó ember,
és nem mindig alázatos
az alázatoskodó,
az igazi ima, az igazi alázat
nem egy elhatározás,
hanem maga a megtérés,
amikor az ember önkéntelen borul le,
mint valami csoda előtt,
meglátva a valódi nagyságot,
amikor rádöbben
a világ mérhetetlen csodájára
teremtővel, vagy anélkül,
amikor nem tud betelni a létezéssel,
hogy ő,
az apró pici semmire se jó ember,
ilyen nagy alkotásnak lehet a részese,
talán, ha ezt észreveszi,
az alázat akkor járja át,
a hódolat, az imádat,
a hála,
akkortól minden pillanat,
és minden fűszál, és minden fa
csodálatos ajándék az érdemtelennek,
mint a rossz gyerek,
aki azért tudja magáról,
hogy neki semmi sem jár,
semmit se érdemel ki,
akit a szerető szülei mégis
ajándékokkal halmoznak,
a szerető alázat
az életet teszi szerethetővé,
amire a szeretet nélküli alázkodás,
csak szánalmas kísérlet.

Kálnay Adél: Ősz van

Gyűlnek a fecskék a drótokon,
Köröznek, csittegnek: próba van.
Próbálják, milyen lesz, amikor
Nagy útra indulnak hangtalan.

Kékebb az ég és éjjelente
Messzebbről hívnak a csillagok.
Egy bátor levél hullni készül,
Hegy mögül szürke köd sompolyog.

Az ősz jön így el, észrevétlen,
Arannyal, mézzel, sejtelemmel.
Ablakból nézem: elémenjek,
Vagy hagyjam, hogy ő megkeressen?!

Baka Györgyi: Árva testvéreim

árva testvéreim
örök megsebzettek
összetört tekintetűek
utcák aluljárók zugaiban
odúkban megbújók
jövőtlen pillanatok
magányába zártak

eszméltessetek
törjétek át az önféltést
a jólét-álmot
a bűn nem fér a szívbe
szakadékot váj bele
szétrepeszti

közönyös tekintetem
átsiklik a szenvedőkön
s a lelkemben keletkező
hideg űrben
hangtalanul felsír
a gyermek aki voltam

Böszörményi Zoltán: A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.
A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

Kiss Benedek: A nemlét felé

Néha már megengedem
magamnak a csendet.
Üvöltött annyit rádió, sziréna,
nem leltem magamban rendet.

Néha már megengedem
magamnak a csendet.

Nem fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.
Kijutott nekem annyi ricsajgás,
kijutott kürtszó, hallali.

Nem a fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők – ordítsatok!
Nagy zúgás volt bennem is egykor,
most jólesik, ha semmit hallgatok.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők –

Most jólesik lelkembe néznem,
vagy oda se, csak magam elé.
Mert Istenben van, érzem, részem,
most bársony nyugalmam az övé.

Most jólesik lelkembe néznem,
s zúdulnom a nemlét felé.

Csorba Győző: Egy verseskönyvvel kezemben

                    Kálnoky László halálára

Jött a hír, hogy beteg, hogy a
Balaton mellől haza kellett mennie.
Aztán, hogy kórházba került.

Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test,
kezemben meg egy gyönyörű könyv
ilyen sorokkal:
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk,
én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.”
Vagy:
Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?”
Vagy:
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.”

Pár száz kilométerről is láttam szemét:
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba,
ilyen nyugodtan…

S nemsokára a rideg közlemény:
„Kálnoky László költő 73 éves
korában elhunyt.”

És itt e gyönyörű könyv,
most már kőbe vésve minden sora,
nincs egyetlen szaván se változtatni mód
az idők végezetéig.

Ó, hogy ma is születnek
(született most is, szült a költő) mítoszok!
Magát szülte mítosszá furcsa módon,
a szokással épp ellentétesen:
megkicsinyítve, elrontva személyét
szinte a teljes tagadásaig,
fogyasztva holmi
„elúszó dallammá”,
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”.

S ez a Kálnoky-dallam,
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó”
és ez a többé-semmi-költő,
íme, mítosz lett, mítoszunk lett:
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal,
röviden: van, van – létezik javunkra,
és lesz, lesz – létezik javunkra,
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.

Kerék Imre: Téli éj

Fönt a kobaltkék firmamentumon
hidegen izzó csillagok.
Fényük alácsorog a tájra.
Villogó, remekbeszabott
avarkori lelet a patanyom,
jéglemezből kikalapálva.

Erdei úton át róka oson,
borzas, ágrólszakadt-sovány,
zöld szikrákat csihol az éhség
lázban forgó szembogarán.
Szél motoz felnyúló facsúcsokon.
Sziklakövön fagy feni kését.

Az ezüstfehér téli díszletek
fölött riasztó távlatok
nyílnak a végtelen térben.
A vörösmárvány holdkorong
sugara fájón sajdítja szemed,
de hajnalig virrasztasz ébren.

Raffai Sarolta: Fénylő csöndben

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet –

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb.

Gál Sándor: A tél árnyalatai

1

hóval fedett udvar
korai sötétség derengése
a diófák magánya
rávetül a fagyos nyugalomra
mindezt
a tél árnyalatának is nevezhetném
amely mögött alig hallható
hangok hullámait terelgeti
az érzékelhető szél
tűnő áramlása
valódi a látvány
s annak visszaverődése
a tudatban
lehet hogy a béke
s a képzelet
határtalansága
a pillanat szépsége
és hogy mindez
újra és újra megélhető

2

szeretem a hóesést
s benne a tájat
ott lenni a fehér és tiszta
kristályvilágban – –
szeretem benne a nappalt
és szeretem benne az éjszakát
amikor a fák gallyait
megroppantja a tél
különös mennyei rianások
szaggatják sokfelé
az éjszakát
táncolnak benne csilló-havak
meg a fenyvesek ózona
és az áradó gyantaillatok

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.
Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.
Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.
Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.
Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.
Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.
Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Kerék Imre: Rembrandt: Danaé

Öt érzék-bolydító szerelemünnep
gyönyörűség kútfője eleven
csoda bogozhatatlan rejtelem
ahogy a barna homályból kilüktet

tündöklő tested szomjazó szemünknek
a fény arctól térdig végigsimít
megérett aranyalma-melleid
még érintetlen-duzzadón feszülnek

de már nyílni készülnek összezárt
dombjaid köztük háromágú csillag
deleje vonz a mágikus homályba

hol a gyönyörben kialszik a vágy
s érzem ágyad előtt meghalok itt vagy
elnyel öled örökös éjszakája

Petőcz András: Levél Désirée-nek

              "Most azért megmarad a hit, remény,
              szeretet, e három; ezek között pedig
              legnagyobb a szeretet. "
                                  (1 Kor 13,13)

Gyönyörű vagy, szabad vagy,
röpülsz, forogsz, s a nevetésed
messzire hallik.

Szeretlek. A kezemet
nyújtom, valami iszonyatos
magasságból, messzeségből.

Látom az arcod. Nem ismerlek.
A szemedet figyelem, és meg-
borzongok, ha rám tekintesz.

És mégis: itt tartalak a karjaimban,
ajkaink egymást keresik, és a félig
lehunyt szemeink nagyon is beszédesek.

Csak legyen elég erőnk, Uram!
Legyen bennünk elég erő és akarat,
hogy megtartsuk magunkban ezt a
soha-véget-nem-érő, örök ölelést.

Ezért imádkozom.