Fischer Mária: Augusztusban ... - és ...

            (H. A. emlékére) 

Augusztusban
tücsökzenére őszül a nyár
a holdkorong körül.
Foszforeszkál a félelem.

Mezítláb indulunk.

Megyünk
a harmatos legelőn
- lelkek csapásain -
levegő nélküli erdők felé.

Hosszú az út.

Van úgy,
megáll ősszel a láb alatt
a híd -,
és nem köt össze senkit semmivel.

Szűcs Balázs Péter: Indulás

Reginának hívnak. Azért hívnak így, mert a szüleim így neveztek el. Anyu és

apu a szüleim. Anyu szerint szépséges kislány vagyok, és apu szerint is.

       Egy nagyváros szűk utcájában élünk, s a családom olyan, mint a többi

család az utcában. Nem nagy és népes a családunk, anyával, apával és egy

hűséges kutyával élünk egy magas ház második emeletén.

       Mindenem megvan, szép ruhák, játékok, egyebek.

       Valamivel alacsonyabb termetű vagyok, mint a többi kislány. A szüleim

szerint azon nem lehet csodálkozni, hogy nem keresem a fiúk társaságát, de

az már különösebb, hogy a lányokkal sem töltök együtt túlzottan sok időt.

Az iskolában a szüneteket szeretem a legkevésbé. Leginkább egyedül szeretek

lenni, a hosszú folyosókon sétálni, a konyhában üldögélni, vagy korán reggel

a vöröslő napot figyelni, amint épp felkel, lassan, méltósággal. Szeretek az

okos kutyánkkal játszani.

       Az emberek nagyra tartják a fegyelmezettséget és a szelíd viselkedést

kiváltképpen dicséretesnek tartják. Én pedig fegyelmezett vagyok és szelíd.

Anyu és apu megtanítottak rá, hogy figyelmes és kedves legyek, és én az is

vagyok, olyan lány, aki ha azt hallja, hogy az iskolában egy osztálytársa

megbetegedett, azonnal meglátogatja. De nem maradok ott sokáig.

       Nagyon szeretem a fákat és a felhőket, de félek a madaraktól. A fák

szépek, a felhők kedvesek, de a madarak furák. Én pedig mindentől félek,

amit furának tartok.

       Régebben annyira szerettem a meséket és történeteket, hogy minden

reggel három mesét kellett nekem felolvasni, este pedig négyet, lefekvés

után. Amióta megtanultam olvasni, már magamnak olvasok. Legjobban a

tündérekről szeretek olvasni, mert a tündérek jók. A kedvenc tündéremnek

hosszú fekete haja, kék köpenye, megnyerő tekintete és különösen

rokonszenves mosolya van.

       A tündéreken kívül a varázslás is érdekel még. Szeretnék megtanulni

varázsolni, hogy tudjam, hogyan kell egy dologból valami mást csinálni,

mondjuk, hogy hogyan lehet labdává változtatni egy sapkát. És ez anyunak

is tetszene. Meg apunak is.

       De most mennem kell, mert sétálni megyünk, s a kutyát is visszük.

Remélem, ma is sok felhő lesz az égen. Most indulok. 

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre

elképzellek ahogy a tenger-
parti fövenyre könyökölve
hosszú-hosszú levelet írsz nekem

fölötted hétágra süt a nap
bőrödről vízgyöngyök gurulnak
sárga szalmakalap a fejeden

körötted madártollak kavicsok
miket a parton szedegettél
egész bőröndnyi gyűjtemény

s te csak írsz írsz idegen lárma
közepett egyszál-egyedül magyar
mintha a Hold túlsó felén

szálkás kis betűid sorokká
nőnek fölnézel s arra gondolsz
otthon ugyanígy süt a nap

kabócák őrült cirpelése
egyhangú kísérőzene
kéken patakzó mondataidhoz

hiányzol nagyon messze vagy

Berzsenyi Dániel: Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
   Léted világít, mint az égő
      Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
   A láthatatlan férgek: a te
      Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
   Ronthat s teremthet száz világot,
      S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
   Villáma, harmatcsepp, virágszál
      Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
   S hozzád közelb járulhat, akkor
      Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
   A jobb s nemesb lelkeknek útján,
      Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
   Mert a te munkád; ott is elszórt
      Csontjaimat kezeid takarják.

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

Dsida Jenő: Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Fodor András: Addig jó...

A végre diáksorba ért,
csinos kölyök a helyére talált
     - ügyes a tanulásban is,
hozza a jópontokat rogyásig,
s bár szabadidejét még
számítógép és képernyő zsarolja,
arcjátékának színén
mennyi mozzanat felhője-napja
     derül-borul.
S felettébb választékosan beszél,
     például így:
"Azon morfondírozom, mit csináljak,
amiért az osztályombeli lányok
folyton piszkálnak, csiklandoznak,
legkényesebb testrészeimet is
birizgálva..."
     Színpadi megjegyzés:
idősebb rokon (félre):
     addíg jó, míg csak a lányok...

Bob Gass: Erősítsd a hitedet!

„Ha félek is, benned bízom!” (Zsoltárok 56:4)

A hit olyan, mint az izmaink – a gondok talán megterhelik, de végeredményben erősítik azt. Dávid megértette ezt az igazságot. Ellenségei folyton üldözték. Bár Sámuel próféta már felkente őt Izráel királyává, a trónt még Saul birtokolta. Dávid azonban ahelyett, hogy hitét vesztette volna, továbbra is bízott Isten ígéretében, és kijelentette: „Tudjátok meg, hogy az Úr csodákat tesz hívével! Meghallgat az Úr, ha hozzá kiáltok.” (Zsoltárok 4:4). Amikor a filiszteusok fogságába került, így imádkozott: „Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen. Ha félek is, benned bízom!” (Zsoltárok 56:3–4). Amikor egy barlangban bujkált Saul féltékeny haragja elől, azt mondta: „szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem” (Zsoltárok 57:2). A harmadik században Nolai Szent Félix üldözői elől menekülve egy barlangban rejtőzött el. Történetesen egy pók hálót szőtt a barlang szűk bejáratába, ettől az úgy nézett ki, mintha hónapok óta nem járt volna ott senki, így az üldözők továbbmentek. Amikor Félix újra előjött a napvilágra, kijelentette: „Istennel a pókháló is fal, Isten nélkül a fal is csak pókháló.” Jézus azt mondta, hogy az életben gondjaink lesznek, az emberek csalódást fognak okozni, sőt, te magad is csalódni fogsz önmagadban. Néha olyan dolgok miatt kerülsz egy barlangba, amit te tettél, máskor olyan körülmények miatt, melyek felett nincs hatalmad. De mivel Isten veled van, bátran mondhatod: „Ha félek is, benned bízom!”

Forrás: maiige.hu

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

Őri István: Mondd, mi lesz...

...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!
Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok
csendben, szótlanul
elmegyek oda, ahol a madár se jár
és várok a feltámadásig
mert ott mindenki vár
és beszélgetek velük
elmondom életem
mindent, ami történt velem
és beszélek rólad is
arannyal csillogót
gyémánt szivárványt
tűzzel lángolót
mert szeretlek itt is
ha bár csak lélek vagyok
s mindent láthatok
mi szép és kedves nekem
de homályban van a világ
csak téged lát szemem
nincskezem nyújtom feléd
nincshangomon suttogok neked
ott messze lent, hol éled életed
hátha áttör a zajon a szerelmes
gyenge hang
hátha úgy hallod meg
mint imára hívó harang
és elindulsz felém
úttalan utakon
sohanemvolt vágyakon
legyőzve mindent, mi utadba áll
s közben a hívó harang szava
előtted jár
és vezet
és egyre hangosabb...
és egyszer csak megváltozik
s akkor szívedbe béke költözik
mert szavakat hallasz harangszó helyett
és megérted: mostmár mindent lehet
engem is! -
és felém nyújtod szent kezed
és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem
és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen

Bella István: Vázlat

Hálóval, szerszámaival,
jön a távolban a vihar.
Megáll, válláról leveszi
a likas esőt, kiveti,
s lassan, majd megszakad bele,
húzza, ereszti lefele.

Lenn ficánkol, elsiklana,
borzong az akác, a tuja.
Villan a tükörlevelű
nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,
csak a morc teknőc, a falu
lapul meg mozdulatlanul.

De már feszül, elnehezül
a háló, már húzzák odafönt,
s szállnak, – ahogy a vén keze
engedi, s húzza – fölfele
házak, kutak, sikátorok.
A füsthinaras házsorok.

Ki állhat ott? Nem érdekel.
Érzem, hatalmas kéz emel,
s nem akarok lenni, csak az
ő foglya, szelíd kishala,
s szállni, benne, az ismeretlen
fényű és sötétű vizekben.

William Blake: Láss világnak...

Láss világnak egy homokszemet

és mennyországnak a rózsát;

tarts a tenyeredben végtelent

és öröklétnek egy órát.

Tornai József fordítása

Szabó T. Anna: A sötétről

A szív helyén egy szó dobog: felejts.
De ott feküdtél a füvön hanyatt,
és érezted az izzó lüktetést,
a nap helyét a szemhéjad alatt,
a káprázat úgy ég a retinán,
mint a bőrön az érintés nyoma,
a fű, a nap, a fázás, száradás,
a hűlő víz felett a szél szaga -
dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el
ahogy az érdes és meleg tenyér,
olyan gyöngéden, szinte súlya sincs,
váratlanul a csupasz vállhoz ér,
sötétedő strand, szélborzolta víz,
a didergő test átforrósodik –
mozdulni sem mersz.
                          Volt. Volt. Változik
az évszak, lassan fordul fenn az ég,
hó hull a vízre, hó, felejts, felejts,
a szem mögött hiánytalan sötét,
és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts,
de ha elejted, vele hullsz te is
a fekete és jeges víz alá,
és nincs nap többé, ami hidegét
egy érintéssel felolvasztaná.

Ana Blandiana: Egyedül

Ő egyedül van,
Nem mintha
A többim közül
Ő volna a legigazibb,
Hanem azért,
Mert a többinek
Ugyanaz a lényege
A tölgy leveleiben,
A madarak zsigereiben
A nyúl félelmében,
A kenyér és a bor színében
Ő egyedül van,
Annyira egyedül,
Hogy megelégeli
És maga szüli meg
Magát.

Mészely József fordítása