Én tudom, hogy te ki voltál
De nem tudom, én ki vagyok
Sokszor hiányzol
Ilyenkor nagyon fázom.
2019. március 23., szombat
Petőcz András: Másnap
A boldogság a kórházi ágyon!
A test béna és csontsovány.
Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.
Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.
Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.
Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.
Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.
A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.
Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.
Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.
Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.
Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.
Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.
*
Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.
Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.
Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.
És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.
(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)
A test béna és csontsovány.
Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.
Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.
Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.
Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.
Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.
A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.
Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.
Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.
Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.
Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.
Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.
*
Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.
Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.
Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.
És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.
(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)
Földes Lívia: Isten tenyerén
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.
Szabó T. Anna: Az ég zsoltára
Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.
Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.
Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.
2019. március 20., szerda
Szent-Gály Kata: Így van
Milyen különös, hogy
mindig egyedül
maradunk ott, ahol
egészen mély az élet.
Elhalkul a szó is,
már csak a „nem értem”
vallomása suttog
bennünk, kicsinyre
zúzott magunkban,
Istenem – Isten –
Petőcz András: Kérdés a Nagyúrhoz
ismeretlen perzsa költő-variáció
Azt mondják,kivonulsz városunkból, Nagyúr.
Hitetlen állok. Kivonulsz majd, és mi magunk
lészünk-e őrizőink önnönmagunknak? Mi lesz
a börtönökkel? És a koporsók? Üresen állnak?
Isten vagy, Nagyúr, és uralkodó. Nem látott
soha, soha senki. Nevedben itéltek, nevedben
öltek, nevedben adtak kegyelmet. Hatalmas
szobrod, aranyos oltároddal vigyázott reánk.
Kivonulsz városunkból, Nagyúr? Legfeljebb
sereged hagyhat magunkra minket, Te maradsz,
ahogyan magunk is maradunk, ameddig engeded,
talán az időknek végtelen végezetéig.
Azt mondják,kivonulsz városunkból, Nagyúr.
Hitetlen állok. Kivonulsz majd, és mi magunk
lészünk-e őrizőink önnönmagunknak? Mi lesz
a börtönökkel? És a koporsók? Üresen állnak?
Isten vagy, Nagyúr, és uralkodó. Nem látott
soha, soha senki. Nevedben itéltek, nevedben
öltek, nevedben adtak kegyelmet. Hatalmas
szobrod, aranyos oltároddal vigyázott reánk.
Kivonulsz városunkból, Nagyúr? Legfeljebb
sereged hagyhat magunkra minket, Te maradsz,
ahogyan magunk is maradunk, ameddig engeded,
talán az időknek végtelen végezetéig.
Böjte Csaba
Nem bíróknak kell lennünk, hanem orvosoknak. Álljunk a tévelygők mellé, és segítsünk nekik levetni a páncéljukat. Sohasem szabadna elfelejteni, hogy minden Saulban ott lapul egy szeretethimnusz.
Szabó Magda: Sírfelirat
Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
2019. március 19., kedd
Pilinszky János: Trapéz és korlát
Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
Parancs János: Születés
először semmi sincs
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik
Sajgó Szabolcs: Emmanuel
Az én csodáim nem a te csodáid
az én vigasztalásom nem a te vigasztalásod
az én szeretetem nem a te szereteted
amilyen messze van keresztem a te szenvedésedtöl
mennyországom a te egedtöl
irgalmasságom a te könyörületedtöl
olyan messze vannak az én csodáim a te csodáidtól
az én vigasztalásom a te vigasztalásodtól
az én szeretetem a te szeretetedtöl
ezért aztán a szíved mélyén ott lakom
és a szívem mélyén ott laksz te is
és egy vagyunk mindörökre
te meg én
Babits Mihály: Intelem vezeklésre
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)