Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.
1923. júl. 28.
2019. március 24., vasárnap
Szent-Gály Kata: A csodálatos pillanat
A fényen túli Fény,
a hangon túli Hang
s a lángon túli Láng
körülvesz --
-- és tiéd
a csenden túli csend,
s a léten túli lét.
Petőcz András: Egyedül
Munch-emlékezet
Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.
Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.
2019. március 23., szombat
Parancs János: Régi emlékek vonzásában
őszi délután, őszi alkonyat,
amikor már elpihennek,
a fészkükre szállnak
a didergő, apró madarak,
amikor leszáll az est,
s botladozva hazaindulnak
a kocsmából a borissza árnyak,
amikor elcsitul a szél,
s áradni kezd a köd,
amikor már oly vigasztalan
s oly sötét a tejfehér,
ködben úszó tájék,
hogy a vad csaholás,
a kutyaugatás is csalogató,
forró, távoli örömökre emlékeztet,
a jól ismert otthoni zamatokra,
amikre visszaemlékezni oly jó,
még akkor is, ha már nincsenek,
ha számunkra már elérhetetlenek,
s amiknek kínzó emléke
örökké ott sajog a szívben,
s amikre fuldokolva, haldokolva is,
sóvárogva, mindhiába vágyunk
amikor már elpihennek,
a fészkükre szállnak
a didergő, apró madarak,
amikor leszáll az est,
s botladozva hazaindulnak
a kocsmából a borissza árnyak,
amikor elcsitul a szél,
s áradni kezd a köd,
amikor már oly vigasztalan
s oly sötét a tejfehér,
ködben úszó tájék,
hogy a vad csaholás,
a kutyaugatás is csalogató,
forró, távoli örömökre emlékeztet,
a jól ismert otthoni zamatokra,
amikre visszaemlékezni oly jó,
még akkor is, ha már nincsenek,
ha számunkra már elérhetetlenek,
s amiknek kínzó emléke
örökké ott sajog a szívben,
s amikre fuldokolva, haldokolva is,
sóvárogva, mindhiába vágyunk
Petőcz András: Másnap
A boldogság a kórházi ágyon!
A test béna és csontsovány.
Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.
Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.
Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.
Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.
Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.
A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.
Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.
Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.
Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.
Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.
Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.
*
Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.
Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.
Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.
És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.
(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)
A test béna és csontsovány.
Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.
Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.
Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.
Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.
Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.
A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.
Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.
Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.
Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.
Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.
Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.
*
Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.
Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.
Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.
És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.
(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)
Földes Lívia: Isten tenyerén
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.
Szabó T. Anna: Az ég zsoltára
Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.
Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.
Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.
2019. március 20., szerda
Szent-Gály Kata: Így van
Milyen különös, hogy
mindig egyedül
maradunk ott, ahol
egészen mély az élet.
Elhalkul a szó is,
már csak a „nem értem”
vallomása suttog
bennünk, kicsinyre
zúzott magunkban,
Istenem – Isten –
Petőcz András: Kérdés a Nagyúrhoz
ismeretlen perzsa költő-variáció
Azt mondják,kivonulsz városunkból, Nagyúr.
Hitetlen állok. Kivonulsz majd, és mi magunk
lészünk-e őrizőink önnönmagunknak? Mi lesz
a börtönökkel? És a koporsók? Üresen állnak?
Isten vagy, Nagyúr, és uralkodó. Nem látott
soha, soha senki. Nevedben itéltek, nevedben
öltek, nevedben adtak kegyelmet. Hatalmas
szobrod, aranyos oltároddal vigyázott reánk.
Kivonulsz városunkból, Nagyúr? Legfeljebb
sereged hagyhat magunkra minket, Te maradsz,
ahogyan magunk is maradunk, ameddig engeded,
talán az időknek végtelen végezetéig.
Azt mondják,kivonulsz városunkból, Nagyúr.
Hitetlen állok. Kivonulsz majd, és mi magunk
lészünk-e őrizőink önnönmagunknak? Mi lesz
a börtönökkel? És a koporsók? Üresen állnak?
Isten vagy, Nagyúr, és uralkodó. Nem látott
soha, soha senki. Nevedben itéltek, nevedben
öltek, nevedben adtak kegyelmet. Hatalmas
szobrod, aranyos oltároddal vigyázott reánk.
Kivonulsz városunkból, Nagyúr? Legfeljebb
sereged hagyhat magunkra minket, Te maradsz,
ahogyan magunk is maradunk, ameddig engeded,
talán az időknek végtelen végezetéig.
Böjte Csaba
Nem bíróknak kell lennünk, hanem orvosoknak. Álljunk a tévelygők mellé, és segítsünk nekik levetni a páncéljukat. Sohasem szabadna elfelejteni, hogy minden Saulban ott lapul egy szeretethimnusz.
Szabó Magda: Sírfelirat
Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.
2019. március 19., kedd
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)