Rákos Sándor: Rezignált mondóka

Milyen jó volna, ha rend volna,
a puszta sejtnél több volna,
sejt-halmazoknál több volna,
valami bölcs hierarchia volna,
mely atomtól az Úr lábáig
körülölelné a világot,
s azon munkálna, hogy a szellem
anyagban s mégis anyagon túl
végül maga-képére leljen!

Karinthy Frigyes: A gyermek mostanában nyugtalan

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, –
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.

Sír és liheg – dobban szivembe' szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly –
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; –
Már nedves és felhős – nem megy tovább,
Kicsordul…

A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, –
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt –
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt –
Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, –
Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez?
Őrült vagy?

Petőcz András: Juhász Gyula: Üzenet Annának

Nem tudtam, milyen a haja színe,
de azt pontosan tudtam, milyen a nyár,
kérem, hogy ne jöjjön többet ide,
a megizzadt ucca valakire vár,

de az nem lehet, Barátném, Maga.

Ahogy az arcát végigsimítom!
Vérszínű szája a tenyerembe búvik.
Magamban Magát a szeretőmnek hívom,
s azt várom, végre a karjaimba hullik,

mint korai nők siserehada.

Párizsban rám vár a rue du Chat-qui-Pêche,
Magából lehet még elegáns modell,
a szoknyája alá a férfi szem beles,
majd abszintot iszik, ha éppen van kivel,

s Magára mászik sok hájas tulok…

Túl sokat vár el, vagy én várok sokat?
A Bibliában a megismerés…
Ne mérlegeld, ne latold magad,
ha mindent odaadsz, már az is kevés,

Magáért, Barátném, el nem pusztulok.

Mezey Katalin: Zátonyok

I.
Kezd mélysége lenni az időnek,
melybe mint a horgony süllyedünk,
horgonyként akadunk meg a fövenyben, kőben,
megkapaszkodik a hajó velünk.

II.
Megérezzük a mélyét az időnek,
 mint a mérőón, belesüllyedünk,
vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít,
a zátonyokra figyelmeztetünk.

Gergely Ágnes: Tizenkilenc kérdőjel

         „És szólt: »A választás szabad.«” (W. H. Auden)

Azt, hogy a választás szabad,
Te mondtad-e?
Ha az erdőben pandúrt látsz,
elmégy vele?

A vadászpuska eldörren,
megvárod-e?
A tölgyes egyszer felgyullad,
eloltod-e?

Csavargó vagy és büszke vagy,
kibírod-e?
A rád zúduló szánalmat
megérted-e?

Azt, hogy az ember rabtársa
a szánalom?
s mint a szőrcsuha, összeér
a vállakon?

S azt érezteti, védve van,
ha ázik is?
Tudod, hogy éppoly szánalmas
a másik is?

Hogy elkorhadtak alattunk
a századok?
a szolgák, a közömbösek,
a lázadók?

Korhadjunk el, mint a kövön
az ékírás?
vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy
csak Shakespeare ás?

Vagy szórja széjjel mindenki
az életét?
S az ítélet a gonoszé,
vagy a Tiéd?

S a félelem, az árulás
gyalázat-e?
Azt, hogy a választás szabad,
elvárod-e?

S kit koronáz a becsület
érvényesen,
ha a halottnak nem marad
még híre sem?

Kiss Judit Ágnes: Ima jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?
Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.

Takács Zsuzsa: Beteglátogatás

Hogyan is hihetnél nekem?
Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam.
Nem véd kabát, se toll, se szőrme,
fázom örökké. Boldogságom ideje
rövid, csak a nap heve sarkall gyors
cikázásra, ilyenkor százharmincat
is ver fékezhetetlen, kétfalú szívem.
A fajfenntartás ösztöne – Teremtőnk
parancsa szerint – működik bennem is,
s ki szállna szembe az Ő akaratával?
Verseim tojásban érlelődnek, melegre
vágyó, felemás magzatok maguk is.
Most bénultan, betegágyadnál ülök,
s a könnyeimet nyelem befele.
Szégyellem állati természetemet.

Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára

Elmondja Lackfi János

*

 Uram, mi, a te híveid,
roppant rendes gyerekek vagyunk ám,
lehozunk téged az égből,
bebugyolálunk öblítőillatú ruhácskákba,
megédesítjük a papit is, amivel megetetünk,
nehogy elcsapd a kis haskódat,
csinálunk neked babaházat,
elnevezzük templomnak,
ott majd minden habos márvány lesz
meg csipi-csupa aranyozás,
meg ájtatos tekintetű szentecskékkel
pakolásszuk tele a főhajót,
legyen mivel játszanod,
ha unod magad,
zenélünk is neked,
pihepuha zenéket,
mindenesetre semmi olyasmit,
amire amúgy szívesen rángatózunk
őrjöngve a fesztiválokon,
maradj csak meg, Uram,
a te kis álomvilágodban,
csíja, csicsíja, majd mi elringatunk,
suttogva motyogunk neked
szép szavakat, és engedelmesen
ráfeleljük a zsoltárválaszokat,
egyszerre vetünk keresztet,
mint a kiskatonák, és dehogy szólunk
vissza pimasz hangsúllyal,
mint szeretteinknek otthon,
négy fal között,
dehogy hánytorgatjuk fel a sérelmeinket,
dehogy kelünk ki fröcsögve magunkból,
hogy lepofozlak, te büdös kölyök,
vagy hogy fogja be a száját, anyuka, mielőtt rálépek,
vagy hogy inkább főzni tanulnál meg, te utolsó,
nem, Uram, a te házadban minden olyan
szelíden megy és olajozottan, még a Rózsikát
is csak halkan mószeroljuk, amiért
rosszul vasalta ki az oltárterítőt,
és már megint nem oda tette a virágot,
ahova illik, nem azért mondom, atyám,
de tudnék magának mesélni erről
az ájtatos asszonyszemélyről,
olyan cifra dolgokat, hogy esküszöm,
a füle is kettéállna.
És miután rózsaszín babaszobádat ilyen
szépen berendeztük, Uram,
nehogy találkoznod kelljen a valósággal,
te fogod magad, és össze-vissza csavarogsz
a világban, nem maradsz meg a jó kis
kereteid között, én ezt nem is értem, Uram,
hát mindent megadtunk neked, öntettünk
harangot, hogy az órát se kelljen nézned,
építtettünk orgonát, hadd búgjon érzelmesen
a füledbe, erre te meg szabadon
kószálsz olyan utcákon, ahol még
az átlagembernek is veszélyes egyedül
járnia, nem hogy neked, akit eddig
pátyolgattunk, mindent alád tettünk,
s tessék, így hálálod meg nekünk.
Szóba elegyedsz a pénzváltókkal,
az illegálisokkal, a vágott arcúakkal,
és összevissza ölelgeted őket, még félreértik,
Uram, te nem tudod, micsoda rettenetes
félreértések vannak a világon,
ha már valakit ölelgetned muszáj,
hát babusgass minket, eleget fáradtunk
érte, megérdemeljük, és ezt most
minden beképzeltség nélkül mondom.
Uram, te odaheveredsz az utcalányok
mellé, és törölgeted a maszatos könnyeiket,
pedig valaki benézhet az utcáról,
és mit lát, Isten a bordélyban,
ez rettenetes szalagcím, ennek
nem tehetsz ki minket,
vajon gondoltál erre,
hogy honnan jössz,
hová tartozol,
hozzánk tartozol,
tartozol nekünk,
erre azoknak a szemérmetlen
szerencsétleneknek a vállát simítod,
mintha a koszos porontyaid lennének,
és a csuda egye meg, még csak
nem is azon járatod az eszedet,
amin mi járatnánk hasonló helyzetben,
csupa szívjóság vagy meg részvét,
hát meddig mész még el, azt mondd meg,
Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen jóságoddal!
Csak egy kicsit lennél esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy nálunk
pince-padlás teli van cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem szállítják
el azonnal a szép kis házunk elől,
ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál
eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.
Uram, nem törődsz a kosszal, a fertőzésveszéllyel,
az élősködőkkel, átmásznak rád esetleg,
persze, tudom, őket is te teremtetted valahogy,
akartam is már kérdezni, ugyan,
minek, mi remekül ellennénk
bacilusok, poloskák, tetvek, bolhák,
egyebek nélkül, fene az ízlésedet,
szerintem a hajléktalanok is jól
ellennének ezek nélkül, de hát te tudod,
te vagy a főnök, bár ezt elég nehezen
nyeljük le, mi, a te híveid, akik hívek
vagyunk ugyan hozzád, de azért mindennek
van határa, odadőlsz amellé az árva fickó
mellé, és mindenféléket duruzsolsz
a fülébe, szédíted, hitegeted, mennyei
királysággal kábítod, ezerszer újrapörgeted
vele veszteségeit, és megsiratod mindet,
házat, hazát, asszonyt, állást, megbecsülést,
mi mindent lehet elveszteni, te jó ég,
mi mindent lehet megszerezni, te jó ég,
közben igazából csak szétpergő homok
marad kezünkben, és úgy vágyjuk közeledet,
Uram, te pedig megcsalsz minket,
ott heverészel úri kedvedben
a hidegben azzal az emberrel ott a padon,
és bennünk nincs elég bátorság,
hogy odaheveredjünk mellé,
hogy odaheveredjünk melléd.

Petőcz András: A költő a magasban

A költő a magasból kémleli mindazt,
amit kémlel, a világot, elsősorban.

A költő ölében ott fekszik a fekete
macskakölyök, amelyik csak szuszog
és dorombol, szuszog és dorombol.

A macskakölyök nem kémleli a világot.
Neki annyi a világ, amennyit maga körül
érzékel: a költő lakása mindenekelőtt.

Mind a ketten mozdulatlanok. Mintha
öröktől fogva ott lennének a magasban,
mintha ezentúl örökké ott lehetnének.

A költő a magasból egykedvűen
nézi a világot, egyre csak figyeli.

Isten kegyelméből, mondja a költő,
és továbbra is a karosszékében ül
moccanatlan, ölében fekete macska.

Isten kegyelméből, szuszogja a macska,
és dorombol, és továbbra is minden mozdulatlan,
mozdulatlanok ők maguk is.

Isten kegyelméből, mondja a világ, és
csak rohangál egyre, nyüzsög, forog,
tesz-vesz, mint akinek éppen dolga van.

A költő végtelen magasságból figyeli
a világot, hogyan is esik az darabokra.

Lent a mélyben mindenféle különös
alak és formáció, egymás békíthetetlen
ellenségei, valami sűrű kavalkádban.

Néha-néha füst, illetve robbanások hangja,
mintha fortyogna valami, ott, a végtelen
mélységben, mintha valami készülődne.

A költő csak csöndesen figyeli mindezeket.
A macskakölyök nem is figyeli. Olykor
mocorog kicsinkét, aztán alszik tovább.

A költő a magasban ül, karosszékéből nézi,
hogyan is múlik a mindenség körülötte.

Petőcz András: A hallgatás

az utcában, amerre jársz, valamiféle hűvösség fogad,
nem mondja senki, hogy éppen rád várakozott,
vannak, akik elfordítják a fejüket, zavartan elhallgatnak,
ha észreveszik, hogy feléjük közeledsz

évtizedek, évszázadok óta így van ez, és nem is lesz máshogy,
van valami titok, amiről nem tudsz, de amit mindenki ismer,
valami titok, ami körbevesz, ami nem csak a tiéd,
mégis rád telepszik, és megjelöl, nyomot hagy bőrödön

a hallgatásod betakar, betakar téged a hallgatásod,
megszólalni nem tudsz, képtelen vagy a védekezésre,
magyarázkodni nincs erőd és kedved sem nagyon,
csak az arcokat figyeled, azt is csak észrevétlen

az utca hűvös, nyugtalanító hűvösség árad mindenhonnan,
miként ha díszletek között lépdelnél, még a hajléktalanok is
valószerűtlenek, még ők is csak olyanok körülötted
valóban, mint a díszletek, mintha nem is léteznének

az utcában, ahogy körbepillantasz, minden csak olyan,
 mintha nem csak a semmi volna, az üresség, emiatt
a hallgatásod fölébed tornyosul, és része leszel mindannak,
ami bekövetkezik, ami úgy van, hogy nincs, és mégis létező

Berda József: Irgalmas szegénység

Mint kopott hajlékod kopott szalmazsákját,
 úgy szokod meg napról napra megvert
 életed sok apró-cseprő baját te is.
 Áldott szegénység ez! Kit megölelt egyszer,
 nem szabadul többé hűséges karjaiból,
 s csak az Isten lesz irgalmasabb hozzá,
 ha lecsukja szebb tájakra szomjas csillogó
      szemét...

Vörös István: LIX. zsoltár

1 A költészet ellenségei
ellepik a világot.
Kérlek, Uram, szabadíts
meg tőlük!
2 Járja egy angyal
karddal a földet,
és akinek a könyvtárában
nem talál verseket,
vágja le!
Akinek nincs könyvtára,
vágja le!
3 Szabadíts meg engemet
az olvasni nem tudóktól,
az érzelgős emberek
ellen tarts meg engemet!
4 Most íme, lelkem után
leselkednek, egybegyűltek
ellenem a semmitmondók
és a nagyhangúak,
az ócskaságkedvelők
és a gondolkodásképtelenek.
5 Ó, Uram, versek és irodalom,
érzések és pontosság Istene,
kultúra bentlakója,
gondolkodás működtetője,
ízlés csiszolója,
vélemény formálója,
szabadság edzője,
fújj bele sípodba!
6 Estenden megjelennek
a botfülűek és botlelkűek,
teletrappolják a várost.
Szájukban sarló,
kezükben horog.
Te pedig, Uram, neveted
őket. És rettenetes a Te
nevetésed, megcsúfol
minden egyformát és formátlant.
8 Szájuk vétke nagyobb
vagy fülük vétke?
Szemük vétke nagyobb
vagy sóhajuk vétke?
9 Hagyd őket egyedül
egy verstelen világban,
zárd be őket
egy irodalom nélküli
időbe. Félni fognak,
sírni és rimánkodni.
Könyörögni fognak,
hogy ostyán szavakat
vehessenek magukhoz.
10 De akkor nem fog
bennük megmaradni a szó!
11 Kegyelmezz nekik
búsulásukban,
estenden megjelennek,
teleszavalják a várost.
Könyvek után barangolnak,
antikváriumba törnek be,
aztán együtt olvasnak
a kiérkező biztonságiakkal.
12 Én pedig énekelek,
mert Isten az én olvasóm,
és én az ő olvasója
vagyok.

Hárs Ernő: Őszi szonettek

Van, ki zajt üt, hogy a sötétségben ne féljen,
engem megnémított a rám szakadt hiány,
miután búcsúmat lerótta néniám,
balzsamom lett a csend, nem volt illő beszélnem.
Azonban a hiány veszélyes szakadék,
beforradás helyett titokban egyre tágul,
amikor azt hiszed, hogy lassanként bezárul,
akkor nyílik eléd végzetes csapdaként.
Elnyeli vészesen fogyó napjaidat,
a van-ból a süket semmibe ver hidat,
és int, hogy készülődj a végső utazásra.
Begyűjteti veled maradék javaid,
átkelni vélük egy még tátongóbb hiányba,
s kínod súlya alatt remegni fog a híd.

A lakás, mely nekünk egy életet jelentett,
egész más arcot ölt holnap valószínűleg.
A hangok, amelyek valaha benne zengtek,
már jó ideje, hogy belőle kirepültek.
De még itt vannak a könyvek s kéziratok.
Mindnek csak én tudom történetét s helyét,
s azt is, hogy csapda lesz, csupa mihaszna bog
annak, ki majd emitt folytatja életét.
De bárkinek fog is otthont adni e hajlék,
nem kerülheti el, hogy gondoljon miránk,
ettől akármilyen makacsul vonakodna,
mert nyúlhat bárhová, rólunk beszél a fal még,
s hogyha kibontaná, lehet, hogy múmiánk
esne lába elé, földöntúlin ragyogva.

Ma egész napon át a hangod volt velem,
legalábbis, ami egy magnószalagon,
amely egyre kopik, helyet találhatott –
s úgy éreztem kicsit, a halált megcsalom.
Olyan volt az egész, mint hogyha közbe nem
jött volna semmi sem, a régi állapot
varázsereje volt, mely visszaköltözött
szikráit vetni két lélekpólus között.
Egy egész napon át tartott mámorban engem,
hogy mégis létezik a nemlétből a létbe
laodameiai példára visszaút,
pedig még annyi sem volt, mit birtokba vettem
belőled, mint mikor – augusztus éjjelébe
csíkot hasítva – egy meteor földre fut.

Temetők illatát leheli a november:
a márciusi hit szeplőtlen forradalma
apokaliptikus fények közt fúlt kudarcba
valamennyi hazug újabb fegyverszünettel.
Szeretem mégis e mostoha hónapot,
mikor lehúzva már félig az év redőnye,
mert most magam felé akképp fordulhatok,
mint máskor soha – sem utána, sem előtte.
Lelkiismeretem kérdőre vonni nincs
alkalmasabb idő, mikor a lét vidám
alakzataival semmiféle kilincs
nem kapcsol össze már – minden bűnöm, hibám
halomba tornyozom, elhamvasztani rothadt
avarként oly tűzön, mit el csak Isten olthat.

Aki elhagyta e hont, mindnek az a vágya,
hogy itt nyerjen örök nyugtot végezetül.
Van olyan, akinek még élve sikerül
hazatérnie, míg másnak csak holtra válva.
Így lesz egyre nagyobb temetőkert az ország,
az élők száma fogy, és mind több a halott.
S még ünnepelni kell ezt a gyakorlatot,
mert az utóbbit is van, ahol elorozzák.
S hogy a vége mi lesz e bús komédiának,
nem tudja senki más, csak a Mindenható.
A Szózat jóslata igazolást találhat.
Elnyel mindent a köd, és betemet a hó?
S miután egy egész nép elfoglalta sírját,
történetét tovább már csak égben írják?

Boldogult nagyanyám azt jósolta, hogy erdész
leszek, mivelhogy az a legszebb hivatás.
Ezt kívánta nekem mint a Bűvös vadász
hangjaitól nevelt romantikus teremtés.
Hol van már nagyanyám és hol vannak az erdők!
Kietlen sivatag lesz lassan a világ.
Nemcsak a tönkrelőtt Üllői úti fák,
de az Amazonas törzsei is veszendők.
Gátlást nem ismerőn irtják, lopják a zöldet,
száguldó motorok hasítják cafatosra,
hogy felvert vadjai riadtan tovaszöknek.
Ha bárkinek szívét még ez a pálya vonzza,
készítse fel magát, és edzze oly keményre,
hogy lombnak lássa a jövőt – üszökbe nézve.

Mecser Szilvia: A nincstelen

Nincs szavam. Nincs hitem. Nincs reményem.

Nincstelen tagadás – ennyi a lényem.

A szeretet – utolsó falat kenyerem.

Nincs se szám, se kezem, hogy megegyem.

Székely Magda: A hely

Az annyiféle eltünő
lehetőség helyett
elérni az egyetlen egy
időt helyet

Elérni végre ahova
hívása van
ahova érthetetlenül
ahova boldogan