Trausch Liza: Nem sikerül semmi

  "És ő bement az egyik hajóba, amely a Simoné volt... 

és mikor leült, a hajóból tanította a sokaságot." 

Lukács 5,3  

        Isten beszél hozzánk itt is, most is. Amikor beszédén keresztül megszólít, az mindig az ő szeretetét jelzi. Ha téged megszólít, megoldódik az életed. Jézus két hajót látott állni a vízen. Halászembereké volt. Nincs is más ezen a földön, csak halászember. Mindnyájan a boldogságot szeretnénk kifogni. Úgy van, ahogyan Péter mondja az 5. versben: "Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit." Egy ember kimondja, hogy az élete sikertelen. Talán te is belefáradtál már abba, hogy eddig semmi nem sikerült. Minden reggel nagy reménységgel indulunk el a hálókkal. Óriási fogásról álmodozunk. Fáradt emberek vagyunk. Nem a kor számít. A reménytelen, kilátástalan erőlködés a fárasztó. Talán azt mondod, hogy azért csak fogtál valamit - de boldogságot? Azt nem! Nézz most bele a hálódba! Mi az, ami sikerült vagy nem sikerült? Mindenki szeretne kifogni egy olyan társat, akivel megértik egymást. Hány szülő mondja, amikor gyermeke rossz társaságba keveredik, hogy nem ilyennek akartuk nevelni. Talán szeretted volna, ha a munkahelyen megbecsülnek. Állj meg egy kicsit az életed partján, nézd meg, nem ez-e a te képed? Voltak ott olyan halászok is, akik nem Jézust hallgatni jöttek, csak hálóikat mosni. Annyira megszoktuk, hogy mossuk magunkat. Milyen most a hálód? Nincs-e nagyon beszennyezve? Hazugságaid, csalásaid boldogtalanná tesznek. Jézus is szeretné megmosni az életedet. "Jézus Krisztusnak... vére megtisztít minden bűntől" (1Jn 1,7).

Forrás: Trausch Liza Napi áhitat

G.István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.

Jász Attila: Hanem

Pilinszky-para     

Rongyos felhőfoszlányokba csavarva
az egek hajléktalanja
az aluljáró csikkel és aprópénzzel teleszórt,
sáros betonpadlóján félkómában fekszik,   

félkómában fekszik, és
nem leszünk megváltva mi sem,
ha nem tér magához,
ha nem térünk magunkhoz
harmadnap estig.

Pethes Mária : Benedictio

Áldalak, Uram, mert legelhagyatottabb óráimon
jósággal töltöd be szívem, így azok szolgálatába
állhatok, akik nem írják, hanem elszenvedik a
történelmet.

Áldalak, mert megtanítottál a viszonzás elvárása
nélkül szeretni, átadtad nekem a megbocsátás
félelmes fegyverét. Bízom benned, te majd
gondoskodsz a vétkesekről.

Nem esem a büszkeség kelepcéjébe. Száműzöm
hangomból a megvetést, ami könnyedén közönnyé
válhat. Vigyázok a szabadságra, hűségét
megbecsülöm, zúgását emberi nyelvre fordítom.

Nem akarok birtokba venni tárgyakat, elemeket,
magamon kívül senkin nem akarok uralkodni,
tudom, a hatalomhoz bölcsesség kell, hogy ne
aljasuljon zsarnoksággá.

Áldalak, Uram, mert szemet adtál, hogy lássam
a viruló mezőket, fület, hogy halljam a viharban
megsebesült vadvirágok panaszát, és képességet,
hogy feltámasszam őket.

Áldalak, mert hiába szaggatják szittyaszelek
türelmemet, újabb és újabb kísérletet tehetek,
hogy megállítsam az időt egy régi pillanatnál,
amit kiszépített a kegyes végtelen.

Rákos Sándor: Bálványok

istenség lakik
az áradásban
ő veti partra
a halakat
istenség lakik
az esők. mögött
ő itatja meg
a madarakat
istenség lakik
a forró szélben
ő emészti el
a virágokat

ki az egy istent el nem bírja
annak ezer istene van bálvány

bálványkodik
fölöttem
uramat őt uralják
inaim húrjai
csontjaim csövei
üregeim hús-burka
koponyám boltozatja
remegő lágy részeim
halni gyáva tagjaim
add hogy örökké éljek
a haláltól ne féljek
öregedni se féljek
ha meghallgatsz dicsérlek
jöttömben és mentemben
keltemben és fektemben
életemben ha míg élek
halálomban ha míg

bálványaink
bennünk élnek
félelmeink fagyában
gyávaságaink derében
gondolataink hűvösén
bálványaink
belőlünk élnek
velőnkkel etetjük
vérünkkel itatjuk
gyöngeségünkkel erősítjük
lelkünkkel lelkesítjük
bálványainkat

arcukat méred arcodhoz
szemüket méred szemedhez
hallgatásukkal te hallgatsz
nézésükkel te nézel
közönyükkel te válaszolsz

a széttört istent összerakni
áhítatból
emberségből
lesz-e még gyülekezet

Makay Ida: Alkony a réten

Fenyő áll őrt a dombtetőn.

Az alkony nagy csöndjét vigyázza.

Nyugalom fénylik a füvekben:

növények ős mindentudása,

termő és emésztő türelme.

A változás időtlen árja

halált ringat s szerelmeket.

Akárha Rilke fényes árnya

fenyőként, óriásra válva

állana őrt a csönd felett.

Károlyi Amy: Cím nélkül

Nem ingem ő. Levethetetlen.
Sorsom magamba építettem.

Nem táska ő, nem kézbe hordom,
magamba építettem sorsom.

Együtt hálunk, halunk egy ágyban
gubancolódott együtt-lakásban.

Ha pusztulok, az üres házba
éhen pusztul a sors magába.

Acsai Roland: Szerelmes vers

Tegnap nem esett. Ma már esik.
Tegnap még csak készülődtek
A felhők, hogy hozzánk hasonlóan 

Megmásszák a tövises, télvégi domboldalt,
Aztán beléjük akadtak a tüskék,
Mint tegnap az én ujjamba, 

Meg a kabátomba, és felszakították őket.
Az eső és a felhők nem szimbólumok,
Vagy allegóriák, csak tények, mint 

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten,
És nem példáznak semmit az
Idő múlásán és önmagukon kívül, 

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás
Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek
Össze veled, ahogy az esőcseppek
Sűrű öltései az eget a földdel.

Csoóri Sándor: Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –
a nyárban –
a tél istállóiban –
nem fértem el az életemben.
A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:
süvítsenek!
Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,
a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,
a hosszú böjt,
az út hajnali fölébredésből
homályba, homályból kő alá,
elég a semmi: semmiért –
Talán még nem késő partra szállni
egy világba vesző falevélen
és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!
vesztemet akartam mindig,
tüntetően a bukást,
mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,
sok a világbajnok,
a fölpumpált fejű üregi király,
a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –
talán még van időm megelőzni
sikeres halálomat.
Zuhanni,
hömpölyögni,
elmúlni tanítom magamat
s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!

N. Ullrich Katalin: Ennyi

Szerettem.
Szerettem volna szeretni.
Szerettem volna jól szeretni.

Azt mondták
tolakodó.

Szeretek.
Gyakorolok.
Szeretnék
jobban szeretni.

N. Ullrich Katalin: SMS nyelv

Mint a nagybetű a mondat elején
és a pont a végén,
úgy van ott Isten mindenhol,
a kezdeteknél és a végnél.

de vigyázz inog a nagy mű
már nincsenek nagybetűk
és eltűnnek a pontok
és talán már az sem fontos
isten rólad mit is gondol

N. Ullrich Katalin: Szerelem

És szólt a napraforgó
a Naphoz:

Rosszul szeretlek,
és te is
rosszul szeretsz.
Nekem te minden vagy,
neked én mindegy.

Garai Gábor: Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

Pethes Mária: Magamra álmodom

Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget

Pethes Mária: Judicium - Ítélethozatal

Vétkezz csak nyugodtan
Majd négyszemközt meggyónod Uradnak.
Elhadarsz néhány Miatyánkot Üdvözlégyet
és áhítatos pofával nyeled az ostyát

Csakhogy... bevallanád-e népes gyülekezet előtt
hogy hazudtál-loptál-csaltál
az Úr nevét hiába szádra vetted
hogy elátkoztad aki szeretett
hogy követ dobtál a kenyeret nyújtóra
és nem nyitottad szádat senkiért
csak magadért bátran a szóra?

Hallgatsz?
Lódulj és lődd le
- de ne hibázd el - az árulkodó kakast
Aztán verd agyon bunkósbottal
a benned felszólaló Tamást
Találj ki újabb bűnöket
miket majd meggyónhatsz
Ne várj feloldozást