Nem akarjuk hallani, hogy életünk folyamán a legtöbb bajt rossz döntéseinkkel mi magunk hoztuk a fejünkre. Nem akarjuk hallani, hogy saját önfejűségünk, önzésünk és megbízhatatlanságunk az okozója sok feszültségnek az életünkben, pedig ez az igazság.
2019. november 24., vasárnap
2019. november 23., szombat
Csoóri Sándor: Isten lépked
Cziffra György emlékére
Isten lépked
a zongora billentyűin,
nem sápogó kacsa.
Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –
s ha tud, hát most pusztítson el
a csúszómászó éjszaka!
Fazekas Lajos: Megérintettél...
Megérintettél, Uram,
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.
Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.
S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –
csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.
Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.
S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –
csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.
Szókratész
„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”
William Butler Yeats Ha öreg leszel
Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;
S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;
A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.
Gergely Ágnes fordítása
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;
S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;
A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.
Gergely Ágnes fordítása
Csoóri Sándor: Vékony fekete csík
Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.
Sztrilics Ágnes: az én szívem
fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága
szívem
hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –
szívem
kőkemény
értelmem
üres lett
Nélküled –
kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz
a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül
tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd
senkinek
irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng
Igazság –
közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe
bezárva
haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –
most már tudom
kutam mélyén
zúgó vizeink
örvénylő szélén
sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága
szívem
hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –
szívem
kőkemény
értelmem
üres lett
Nélküled –
kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz
a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül
tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd
senkinek
irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng
Igazság –
közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe
bezárva
haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –
most már tudom
kutam mélyén
zúgó vizeink
örvénylő szélén
sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom
2019. november 18., hétfő
Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.
Mario Ángel Marrodán: Hit
Becsukom a szemem, és látok.
Kinyitom a szemem, és hiszek.
Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.
Miben hiszek? Abban, amit nem látok.
Dabi István ford.
2019. november 17., vasárnap
Bella István: Ha elmegyek
Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
Rozstengerek locsolják hátamat.
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
között apám szívéhez közelebb.
Úszom a föld hasában, mintha a
földnek lennék porontya, kishala.
Néha a lassan szikrázó eget
súrolják uszonyaim, a hegyek.
Buborékaim, mint zöldlombú fák
pattannak ki, és elszállnak tovább,
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
Rozstengerek locsolják hátamat.
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
között apám szívéhez közelebb.
Úszom a föld hasában, mintha a
földnek lennék porontya, kishala.
Néha a lassan szikrázó eget
súrolják uszonyaim, a hegyek.
Buborékaim, mint zöldlombú fák
pattannak ki, és elszállnak tovább,
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.
2019. november 15., péntek
Csoóri Sándor: Ott még a Napé voltál
Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek
a fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.
Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek
Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.
És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.
De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.
Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.
Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.
És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.
De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.
Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.
Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)







