Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át,
gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

Trausch Liza: Elég a kegyelem

   

 "Elég néked az én kegyelmem." 2 Korinthus 12,9  

Az ember sok mindenre mondja, hogy elég! Elég a családi körülményeimből, a betegségből, a szenvedésből. Vannak dolgok, amikre nem mondjuk ki, hogy elég. Az anyagi jólét, a pénz, és amit azon venni lehet, soha nem elég. A legnagyobb jó soha nem az anyagi jó. Van lelki valuta: szeretet, megértés, a másik ember megbecsülése. Mondtad-e már valaha, hogy ne dicsérj, ne szeress már ennyire - hát elég! Ebben az Igében nem ember, Isten mondja ki: "Elég néked az én kegyelmem." Sajnos, elégedetlen emberek vagyunk. Sokszor a külsőnkkel is. A másik emberrel hasonlítjuk össze magunkat. Amikor elégedetlen vagyok, szívem mélyén Istennel szemben vagyok elégedetlen. Ha mindened megvolna, ha mindenki szeretne, akkor sem volnál boldog és elégedett ember, amíg bűneid nincsenek megbocsátva. Isten elégedetlen veled, erről beszél a lelkiismereted. Ha kimondasz egy szeretetlen szót, vagy olyat teszel, amit nem lett volna szabad, belül megszólal a vészcsengő. Nem lehetsz boldog ember, amíg ez el nem hallgat. Ezért isznak, szórakoznak emberek, ezért szól éjjel-nappal a rádió, hogy ne hallják lelkiismeretük szavát. Nem lehetsz elégedett ember, amíg meg nem bánt bűn van az életedben. Isten ezt szeretné velünk megértetni. A kegyelem az, hogy Valaki már fizetett. Ma úgy nézz a keresztre, hogy ott Jézus mindenért fizetett. Ez a kegyelem, ez a fizetség elég neked is, nekem is. A gyáva, szétfutó tanítványok bűnére is elég volt. Péter tagadására is elég volt. Elégedetlenségeidre, bűneidre hadd mondhassa ki ma az Úr: " Elég néked az én kegyelmem!"     

Forrás: Trausch Liza Áhítatok minden napra című könyvéből 

Kulin Borbála: Fél óra szélcsend

Van az a terasz ott a riviérán,
a sárga napernyők alatt, a vendéglő előtt,
ahol beszűkül kissé a macskaköves utca, majd kitágul
az öreg toronynál a téren.
Itt ülünk; a hegyek árnyéka nem ér itt véget,
de már érezni a tengert. Nap süt,
morajló tömeg, pergő szemek
a homokóra nyakán.
Észrevétlen folyik át délelőtt
a délutánba. Koktélt tölt a pincér.

El kellene ezt mondanom neked.
El kellene tudnom ezt valahogy mondani,
hogy a hegyek árnyéka még véget sem ér, de már
elkezdődik a tenger.
Hogy figyelj: egyetlen lélegzetvétellel oson át rajtunk a dél.
Nincs szél, most leselkedj,
amíg a pincér tölt karcsú, áttetsző poharunkba,
nincs mire várni, nincs félni mitől,
csukott szemmel fordulj a napba,
a világ érthetetlen, lüktető mantra,
idegen beszéd.
De jó, hogy itt vagy.

Itt vagy,
hirtelen csörren a villád,
ahogy kitörsz a néma fegyelemből.
„fél órája ülünk itt hullacsendben,
fél órája. Direkt mértem az időt!”

Pilinszky János: Mielőtt

Elmondja Mihályi Győző

*

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra, mezítelenségünk

fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi

a keresztet, s az angyalok, a mennyek

állatai, fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt

tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja

a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Háy János: Növény

Helyezzen át,
tegyen egy másik helyre,
talán a nap miatt,
de nem mondtam,
a növények nem beszélnek,
ő meg azt gondolta,
nem kell,
majd máskor vagy
azt gondolta,
épp ez az a növény,
ami nem igényli azt,
amit igényel.

Pilinszky János

„ Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 

és máris részeg tőled minden érzék, 

kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 

hozzám találsz az áldott szédületben, 

hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét? 

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 

egymásba, egymásnak felelve, mint két  

tiszta sor!” 

 (Áldott szédület)

*

  „ Temess a karjaid közé, 

ne adj oda a fagynak, 

ha elfogy is a levegőm, 

hivásom sose lankad.”  

(Panasz)

*

 „ S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szorits merészen, mint a kést.”  

(Tilos csillag)

*

  „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, 

maradék szemérmem némasága ez, 

úgyse hallanád meg, hangot ha adok, 

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.”  

(Örökkön-örökké)

*

 „ Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”

(Átváltozás)

Scheffer János: Őszi szerelem

Két sárguló virág hideg őszi napban,
Egymás felé fordul párás pirkadatban.
Testük összefonódik a bágyadt fényben,
Boldogon élnek az őszi napsütésben.

Két kicsi levél a föld felé hullva,
Belekap a szél és táncot járnak újra.
Egyszer még szállnak , násztáncukat járva
Mielőtt lehullnak fagyos pusztaságba.

Két ázott madár egy ágon összebújva,
Melegítik egymást fel-felborzolódva.
Bár a nyár már elmúlt, vadságának vége,
Feldereng egy őszi szerelem reménye....

Petőcz András: A magasban

fent, a magasban ülsz, csillámló sziklafalon,
nézed a világot magad körül, miként mozdul,
miként mozdul mindaz, ami körülvesz téged
ebben a nagy-nagy mozdulatlanságban

olyannyira aprónak tűnik minden!, látod a Dunát,
ugrani volna kedved, innen, a magasból, csillogása
csábít, úgy látod, papírhajók úsznak rajta, játékok
csupán, és a túlsó parton autók modelljei

azt hiszed, megállt az idő, hogy örökkévaló az,
ami mostanság a tiéd, a sziklafal, a papírhajó,
a játékautók a messzeségben, és a különös öröm,
szokatlan nyugalom, ami beléd költözött

persze, mindez már semeddig sem tart, suttogod,
valamiféle magassággal kérkedsz, ami nem a tiéd,
azt hiszed, messzire látsz, holott csak valami sajátos
tudatállapot, meg a fénytörések csapnak be téged

alig vagy jelen!, kibotorkálsz majdan az időből,
a sziklatetőt, amit annyira szerettél, elhagyod végleg,
vándor, te is nemsokára nyugszol, ne félj, suttogod,
és csak bámulod egyre a papírhajókat

csillámló sziklafalon ülsz, végtelen nyugalom,
mozdul a világ, ami mozdulatlan, örökké ugyanaz,
úsznak a papírhajók, a túlsó parton autók modelljei,
és te ugrani készülsz, csábít a víz csillogása

Izsó Zita: A földet érés nehézségei

Mint bocsánatkérés közben a hang,
úgy vékonyodik el az elhagyott templom felé vezető út.
A végén már nem férünk el egymás mellett,
egyedül kell a veszteség elé járulni,
mintha a templom üvegajtajának tükröződő felülete
szembesülést jelentene önmagunkkal,
pedig csak arra jövünk rá,
hogy az átmeneti egyedüllét nem mentség semmire.
A virág a kezemben hervadozik,
azt mondták, örökké fog élni, ahogy rólad is
a zsebemben van még a zsírkréta is,
amit kölcsönadtál,
nem merem kitenni,
mintha azzal belenyugodnék abba, hogy már nem fogod visszakérni.
Emlékszem, rendőr akartál lenni, mint annyi gyerek
azt mondták, ha felnősz, magas leszel és nagyon szép.
Mint egy viharban elszabadult csónak,
sodródik bennem az, aki soha nem lehettél.

Biblia

„Amikor félelem kísért és remeg a szívem, azt mondom magamban: légy erős, ne félj! Íme, jön Istened és megment!”
( Ézsaiás 35:4)

Miklya Zsolt: Mezőség asztala

Felöltöztetni egy asztalt mit jelent,
hogyan is lehet? Ha van elég abroszod,
köztük színes és fehér, áttört és hímzett,
szedett és beleszövött, az még nem elég,
ahogy az sem, hogy méreteikben
egymáshoz passzoljanak, és a rétegek
épp annyit mutassanak a következőből,
mint mondjuk egy felvillantott boka.
Hiszen az abroszrétegek, ha illeszkednek is,
és királynői méltósággal mutatják immár
ég felé tárt lapjukat, a kegyelem helyét,
még mindig üresek, színeik és mintáik,
réseik és rojtjaik, kereszteződő szálaik
csupán átengedik a színhelyet
a kenyeret a szálakra helyezőnek.

Németh Erzsébet: Roráté

Köszönöm Élet, hogy itt vagyok,
hogy fölöttem csillag és Nap ragyog.
Köszönöm, hogy születtem,
és hogy tudok járni,
veszélyes titkokat,
áldott csodákat látni.
Ölelhetem a fák csókos lombjait,
láthatom arcomat: a mait, a holnapit.
Hogy simogattak
imás, dúdoló kezek
(áldom is őket:
míg érző ember leszek).
Aztán beledobtak
e Világ-Semmibe,
ahol fészkelődünk,
keresgélünk,
ölünk és csalunk,
nem is gondolva rá,
hogy egyszer meghalunk.
Gyűjtjük a kincset,
vesztjük a reményt,
hullnak a könnyek,
halnak az álmok,
eszmék koppannak,
nyílnak gyöngyvirágok…
Köszönöm élet, hogy még itt vagyok,
hogy szívemben csillag és Nap ragyog!

Alföldi Géza: A tél

 Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett, hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.

Németh Erzsébet: Szerelemcsillag

Meg kell tanulnunk egymást,
ha remélünk valami szépet,
el kell tűrni fagyot, tüzet,
múltat, jövőt,
ami dermeszt vagy éget.
Minden nap új utazásra visz
hitünk hosszú kilométerein át,
ébredő szemed fényében
meg kell, hogy lássam
az igézet pillanaton-túli sugarát.
Oly törhetelennek érzem
kezed ívén a csillanó időt,
hogy öröknek gondolom az érzést,
mely a teremtés összhangzatának
létakkordjából kinőtt.
Máskor meg kétségek özönét sejtem
homlokod tükrén. Csodálkozom is ezen.
Duzzogó istennek látlak,
s a szívedben kuporgó angyalt
észre sem veszem.