Meliorisz Béla: Akiben újra

emlék leszek egyszer de idővel szétporlad az is
múltamat majd bogarak tanulmányozzák talán
s mint olvadáskor a lapályt lassan mindent víz borít el
rejtély marad hát mihez volt valamikor is közöm

elszorul a torkom s mintha szökésben volnék
valami képzelt élet útját keresem lázasan
álmodva közben mindazt ami volt már
s ha vannak is legföljebb kérdéseim

beleszerethetek-e még másba mint egykor beléd aki már nem vagy
nincs ennél nagyobb talány s ha igen se kín se gyönyör
kísérhet szerencse a hűség ösvényein?
lesz akiben újra megtalálhatom magam?

Meliorisz Béla: Egy biztos

nyűgös az este mint a vízen felejtett ladik
s hogy semmivé lesznek a részletek
s már nem tudni ki kinek és mivel tartozik
csak egy biztos a bizonytalanság
s hogy öregszem lassan
bár nem nagyon akarok tudomást venni róla
meglepően hosszú volt a nyár
de ahogy mondják az ősz még inkább az lesz

Szabó Magda: Vagy üldöző, vagy üldözött

Ne nézz utánam, míg megyek,
s bevágom talpamat
a megújuló reggelek
mocskába. Izmodat
tanítsd lazulni. Szétfeszít
energiád, akár
anyát a tej? Ez a világ nem
emlőidre vár.

Jönnél te is? Lök a szokás?
Nem hallod, a fogam
hogy csikorog, míg a napon
átharapom magam?
Szabad lettél. (Úgy, mint a vad:
ad bokrot a világ,
és ad vadászt is) Átzuhantál
a tágszemű szitán.

Most nézheted, hogy más alatt
pörög már, nem alattad.
Elvettek tőled valamit?
Önmagad visszakaptad.
Vagy üldöző, vagy üldözött:
nem ismer mást e korszak.
Légy üldözött, hogy véredért,
ne vétkedért sikoltsak!

Szeverényi János: Gondolatok

 A fák szava,
a víz zenéje,
a napsugár tűztánca,
MÁJUSI FELTÁMADÁS –
ti vagytok igaz szerelmeseim.

Elérem a hajnalt,
a szürkés-kék áhítatot.
„Részeg” vagyok a víz illatától,
imádlak Élet-Krisztus!

Virágot csókoltam,
felhőkkel repültem,
heggyel hancúroztam
angyalokkal táncoltam.
Várj, szusszanok egy kicsit…

Széchenyi István imája

Istenem, Te minden jónak, magasztosnak,
tökélynek, teljesnek foglalatja,
töltsd el szívem-keblem Szentlelkeddel! 

Erősíts meg mennyei hatalmaddal,
hogy legyőzhessem földi gyengéimet
és fölemelhessem tehozzád a lelkem! 

Szabadítsd meg érzékeimet mindentől,
ami földi reájuk tapad,
és tisztítsd meg embertermészetem,
hogy a Te műved méltó
lehessen Tehozzád! 

Önts bizodalmat a lelkembe -
és ne hadd, hogy ítélkezzek
a Te tanácsaid felől -
s még annyira sem,
hogy netán valaha is kételkedjek
a Te mindenhatóságodban,
bölcsességedben és könyörületességedben!

(gróf Széchenyi István)

Szeverényi János: A szeretet kiűzi a félelmet

„Retteg a szegénytől a gazdag 

s a gazdagtól fél a szegény. 

Fortélyos félelem igazgat 

minket s nem csalóka remény.”

(József Attila: Hazám)  

Törékenyek vagyunk, mindannyian félünk valamitől. Vannak egyetemes, egzisztenciális félelmeink is, amelyekkel így-úgy próbálunk meg küzdeni: hárítjuk őket, igyekszünk nem foglalkozni velük, vagy elhisszük, hogy a pozitív gondolkodás majd átsegít ezeken is. Pedig a kezeletlen félelem – akár reális, akár irreális – hosszú távon testi és lelki problémákat okoz, ezért is kell foglalkoznunk vele.

Nyilvánvaló, hogy van a félelemnek szükségszerű, életmentő és megtartó funkciója is. Ha nem tartanánk a balesettől, betegségektől, lebukástól, Istentől, az ítélettől, végképp gátlástalanok lennénk. Esendőségünk következtében még ezek tudatában is vétkezünk. Ilyen értelemben Isten mentő ajándéka a bennünk lévő félelem, amelyet nevezhetünk lelkiismeretnek is. A legtöbb emberben működik ez a kis műszer, még azokban is, akik nincsenek élő kapcsolatban Istennel. Ugyanakkor akiknek nincs élő hitük, azok végképp ki vannak szolgáltatva a félelmeiknek.

„A félelem megeszi a lelket” – volt a címe a hetvenes évek egyik jelentős filmalkotásának. Mennyire igaz ez! János apostol így ír erről: „a félelem gyötrelemmel jár”, illetve a Szentírás említést tesz olyanokról, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak”. Fontos tudnunk: a félelemkeltés a Gonosz módszere. Ő az, aki folyton ijesztget és vádol, ő vádolja Isten gyermekeit is. Valóban „fortélyos félelem igazgat” mindent a világban. Bizonyára minden korban volt mitől rettegnie az emberiségnek. Napjainkban is szürke ködként telepszik országunkra és Európára a félelem. Az erre való reakció többféle lehet. Némelyek kivonják magukat az eseményekből, nem hallgatnak híreket, a munkájuknak élnek, esetleg a szenvedélyeikhez fordulnak. Mások szinte megdermednek a reménytelenségtől, a tehetetlenségtől. Fokozza ezt az állapotot a média hisztériakeltő hatása is.

Mi lehet a helyes, biblikus viselkedés ilyen helyzetben? Isten erősítő, bátorító, vigasztaló Igéjére, a Szentlélek által megvilágosított józan észre van szükségünk. Először is ne hergeljük, idegesítsük egymást! Sajnos keresztény közösségekben is szokássá vált ez. Némelyek szinte versenyeznek, hogy ki tud minél rémesebb híreket, információkat megosztani, holott aggodalmaink tárgyai nagyrészt olyasmik, amik nem is biztos, hogy megtörténnek. Gyermekkoromban például ijesztgettek minket az atomháborúval, az olajkészlet kifogyásával, az emberiséget kipusztító járványokkal, egyebekkel. Hála Istennek, egyik sem következett be. Ugyanakkor a józan ész alapján nyilván meg kell tennünk mindent, ami rajtunk áll, amivel csökkenthetjük a ránk leselkedő veszélyeket: táplálkozzunk egészségesen, törekedjünk természetközeli életmódra, mozogjunk sokat, járjunk el a szűrővizsgálatokra, és így tovább. „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / s amire nézek, az vagyok” – tanította valamikor Gyökössy Bandi bácsi. Ezért javasolja az Ige: nézzünk fel Jézusra! Őt hallgassuk! Ő pontosan azért jött, hogy megszabadítson minket az egészségtelen félelemtől, annak okaitól, a bűntől és az ördög hatalmától.

„Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet” – mondta az angyal is. Mi is ez a nagy öröm? Az, hogy nem vagyunk árvák ebben a hatalmas kozmoszban, van Atyánk, akinek hiányzunk, aki hazavár, és halálosan szeret minket. Naponta, sőt percenként élhetünk Isten irgalmából, szeretetéből, és ha elfogy az erőnk, egészségünk, időnk, akkor is kimondhatjuk: „Atyám, kezedre bízom lelkemet.” Ámen.

Forrás Family Magazin

Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Csoóri Sándor: Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk. 

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna. 

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol. 

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet. 

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

Márai Sándor: Hol vagyok?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok? 

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban, 

Plakátmagányban ázó éjjelek. 

Égve hagytad a folyosón a villanyt. 

Ma ontják véremet.

Takács Zsuzsa: Vált, új arcokat akar látni

Milyen hamar vége lett! Az előbb még
csokrokat kaptam és forró csókokat -

most vége. Kinyitom az ablakot, ki-
hajolok az utcára. Búcsúhangokat hal-

lok, dudálást, hangos beszédet, a szét-
oszló csoportosulás zajait, mint egy

karnevál végén. Sötét van, az ég komoran
változik, vált, új arcokat akar látni,

unja a régit. Nincs bennem harag; bele-
egyezem. Zúgás közeleg, fölerősödik, csi-

tul, távozik. Mint akit kimentettek egy
folyóból és partra fektettek: új vagyok.

Takács Zsuzsa: Az utolsó gyümölcs

Emlékszel a Sashegyi úton az őszibarackfára?
Engem nem zavart sétánk monotóniája. Egy

izgalmas nő - kérdezted - , hogyan nem unja?
júliusban mindig lehullt egy-egy barack.

A kerítés lécein kiszedtem. Csorgott kezünkön
végig a ragacs. Szomjaztuk mégis elveszetten.

Az utolsó gyümölcs volt a legédesebb. Búcsúnk
már készülődött. Augusztus már vége felé járt.

Méregpohárként ittam ki az érett kelyhet.
Most újra régi kertünk közelébe jártam.

A kerítés alját bedeszkázták. A fa alatt
agyaggolyóvá válva hevert néhány barack.

Dsida Jenő: Amundsen kortársa

Felesége kéri 

- Beteg vagy, fiam, 

ne menj ma hivatalba! - 

Két fia kéri: 

- Láza van, apám, 

ne menjen hivatalba! - 

Dermedt madarak riadoznak: 

- Nagyon hideg van, 

ne menj ma hivatalba - 

Zuzmarás fák közt 

bömböl a szél: 

- Maradj az ágyban! 

Ne menj a hivatalba!  

Ő pedig feleli nékik: 

- Nem lehet, fiaim, 

be kell fejeznem a zárszámadást.  

És fölkel az ágyból, 

Míg dideregve mosdik, 

régi latin szók jutnak eszébe: 

Officium, officii = munka, tisztség, hivatal. 

Debitum, debiti = adósság, kötelesség. 

És titkolja, hogy reszket 

és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.  

Nem lelkesedik, nem rajong, 

Nem hajtja feszülő féktelenség, 

nem fűti forró fanatizmus. 

Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét 

nem lengeti rőt lobogón. 

Egyszerű józan és kérlelhetetlen, 

mint a kenyér, 

mint a zárszámadás, 

mint a kötelesség.  

Nézz utána, barátom, 

amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe: 

Kishivatalnok. 

Kissé hajlott és deresedő. 

Ötvenéves. 

Amundsen kortársa. 

Hős. 

Az én apám s a te apád, barátom.

Csoóri Sándor: Galilei fejszéje

Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok.
Egy elhagyott asszony káromkodik, ha meglát.
Egy asszony. Egy anya, akit az óceánok
se tudnának már meggyógyítani soha.
Hiába üzenem neki, hogy szerettem valamikor,
de a pókok azóta behálózták a
mindenséget. Hegytől hegyig, Földbe
tört villámoktól föl a Holdig.
Szegény Galilei is fönnakadt már
hasonló szövevényen. „Döntsd el, hogy
ki vagy” – vágták szemébe szigorú papok.
De már késő volt minden válasz.
A dühös lángész magasba dobott egy fejszét,
s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.

Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem

csonka szonett  

Kinek vagy kiknek bocsáthatnék én meg?
És ki az, aki megbocsáthatna nekem?
Harangok zúgnak bennem össze-vissza
s robog felém az ősz ördögszekereken.
Üssetek meg, hogy magamhoz térhessek!
Öntsetek le, hogy látni kezdjek újra!
Félig vagyok már úgyis csak a földön,
űrbe lebeg kabátom egyik ujja.
Nem voltam pap s nem lettem próféta sem,
csak egy ember, aki még beszélni tudott
a kövekkel és a tűzvészekkel is,
amikor már a szónak sem volt szíve
és a levegő is bűnnel volt tele
s a kényes Hold a föld alá futott.