Fórián Andrea: Teremtés

a felfoghatatlan semmi 

közepén 

egy magányos művész 

Világot alkotott – 

Szeretet élű vésőjével 

megmunkálta a végtelent – 

s Önmagához méltó társat 

Embert 

álmodott

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek! 

Szép Ernő: Elalvó hattyú

A hattyú lehajtja nyakát
Hó nyakát fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka ott van mellette,
Az is fejér mint a teste,
Sötét a víz meg az este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már. 

Friedrich Hölderlin

" Mielőtt megszólalsz gondold meg, hogy a mondanivalód van-e olyan szép, mint a csend, amelyet éppen megtörni készülsz."

Bodó Csiba Gizella: Te voltál Nékem

Te voltál Nékem
a nyár kalásza,
illatos cipó az asztalon.
Aszú a pohárban,
szőlő a tálban,
birsalma-mosoly
barázdált, érett arcodon. 

Te voltál Nékem
sebesség, s Idő
száguldás suhanó szárnyakon,
felhő az égen,
bárány a réten,
bezárt várkastély
amelyben álmodom. 

Te voltál Nékem
védelem s erő,
bölcsesség, csend és nyugalom.
Kandalló melege,
vadlibák serege,
miközben hópelyhek
táncoltak le szempilláidon. 

Te voltál Nékem
kérdés és felelet,
amit már megkaptam,
s amit majd megkapok,
augusztusi égbolt
szomorúan szép volt,
a horizonton lebukott csillagod.

Bodó Csiba Gizella: Ki az az Én?

Kívülről nézek egy embert,
kire azt mondom; én vagyok!
Ki az az Én, ki magammal szembe néz
A tükrön még homályos egy sarok.

Kiben láthatatlan vulkán működik,
Gondolatok cikáznak belső utakon,
Karambolok, kiszáradt medrek,
Hegy, völgy rajzolatok belső atlaszon.

Apám arcának apró részletei,
Nagyszülők pausz mögötti homályban,
Ki vagyok én, s ki az a sok-sok sejtelem
Akikkel kopott fotókon álltam?

Ki az ki ismer még, vagy már – engem,
ki az ki emlékszik, vagy már nem – reám
Ötven-hatvan-hetven év már távlat,
A forgatagban az ember csak áll.

Országok tűntek el, család és barátok,
Csendes számtalan, hajdan volt határ,
Meddig keresi magát az ember,
Már nem tesz fel kérdést, – csak úgy – Készen áll!

Bodó Csiba Gizella: Igéző hajnal

 A hajnal hátára vette az éjszakát,
Görnyedten húzta a Föld szélére,
Ott engedte süllyedni le a mélybe,
Miközben pávatollain lángra gyúlt
A Napkelte fénye. Sárgarigó üdvözölte!
A homályban még csak ő látta,
Torkában aranyrög görgött,
Gyönyörű dalt gurgulázva.
S dalra fakadt az összes,
Csicsergő, zengő kicsi lélek,
Az ég madarainak kórusa
Szolgált természet-kápolnában
A hajnali misének.

Petőcz András: A macska visszatér

Ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha visszatér.

A költő egyedül van, magányos a költő,
furcsa is lenne, ha nem lenne magányos,
sovány és beteg, ha nem haldokolna.

A macska végtelen utakra távozott, aggódik is
a költő, hogy valami utcasarkon vagy valami
autó kerekei alatt végzi be távoli kalandjait.

Ha egyszer a macska visszatérne, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha egyszer visszatérne.

Nem tudhatunk semmit a macskáról. Szabadabb
talán, mint korábban volt, amikor a költő lakása
volt csupán a birodalma, és azt hitte végtelen világnak.

A költő tehát szabadnak hiszi a macskát. Nem
tudja, mennyi rabságot és bizonytalanságot él
meg a macska, mert nincs már vele a költő.

Ha mégis visszatérne a macska, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha mégis, ha mégis.

A város vasútállomása felett, ahol a költő élt
a macskájával, végtelen ideje egy füstcsík lebeg,
mozdulatlanul, miként a kényelmes idő.

A költő ül egy teraszon, valami karosszékben, és
tudja, hogy nem megy el senki, és nem jön vissza
senki, merthogy soha, semmi sem változik.

Talán, ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Talán, ha visszatér.

Petőcz András: Fekete holló

Fölöttem van egy fekete holló,
olykor-olykor a vállamra száll,
beteg madár,
a vállamon pihen.

Közel van hozzám, miként az ég,
túl nagyra nőttem, azt hiszem,
által viszem,
haldokló társamat.

Által viszem őt a tenger sok vizen!
Alig bírja a lábam a terheket.
Sikítani, itt, nem lehet.

Csak az enyém a fekete holló.
Nem ismeri őt senki más.
Csőréből pici vérpatak.

Wiskawa Szymborska: Kora reggel

Még alszom,  

de közben sorakoznak a tények.  

Fehérlik az ablak,  

szürkül a sötétség,  

a szoba kikászálódik a homályos térből,  

ingatag, sápadt sávok  

keresnek támaszt benne.   

Sorban, sietség nélkül,  

mert szertartás ez,  

földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,  

elválnak a formák,  

egyik a másiktól,  

bal oldal a jobbtól.  

Virradnak a tárgyak közötti távolságok,  

csicseregnek az első csillogások  

egy poháron, egy kilincsen.  

Már nem csupán tűnik, hanem egészen van  

amit tegnap félretoltak,  

ami a padlóra esett,  

ami a keretbe fér.  Csak a részletek  

nem kerültek még a látómezőbe.   

De vigyázat, vigyázat, vigyázat,  

sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek  és 

a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát  

árnyalatával együtt.   

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.  

Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,  

mikor a csoda már végbement,  

a nap beiktatódott  

és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.   

Csordás Gábor fordítása   

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrűl,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körűl koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
 hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)

Böjtös Sándor

" Két dolog nem ismer lehetetlent: a hit és a kétségbeesés." 

Gál Sándor: Kövess Engem!

A vámszedő gőgösen ült hivatalában,
Nem gondolt mások gondjával, bajával.
Volt esze, hogy magának is félre tegyen
( " Legyen a szűk napokra, ha tisztemet másnak kell átengednem. " )
Ám egy napon jött Valaki és megállt előtte.
Ő fölnézett, az a valaki a szemébe nézett!
Mélyen, hosszan, különösen...
A vámszedő olyant érzett, mint még soha:
Sőt, már nemcsak érezte, de tudta:
Többé nem sorsának ura!
Meg sem lepődött, amikor az a Valaki
Halkan azt mondta: KÖVESS ENGEM!
Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent,
És követte, követte mindenhova az EMBER- ISTENT.
Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott,
Csak ment UTÁNA, s szívében nőtt a bizalom.
És járt vele mindenfele: városokban, falvakban,
Szegény emberek kunyhóiban,
Sosem gazdagok palotáiban.
Saját szemével látta a csodákat:
Bénák meggyógyultak, vakok újra láttak.
Sőt még a halottak is feltámadtak!
Az, ki azelőtt vámszedő volt,
Most tanítvány lett.
Végre megértette: csak az él igazán,
Ki másokért adja önmagát!
S tiszta szívvel, csak Mesteréért élt és halt!
De csak annak halála és feltámadása után értette meg igazán,
Ki volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán...
Ezért leírt mindent, mit látott és hallott,
Hogy az utódok is megtanulják a szépet, a jót!

Barna T. Attila: Találkozás

Az őszi utcán lassan szembejön, 

szürke szemével a szemembe néz, 

kalapját emelve rám köszön, 

mellém szegődik, s halkan fütyörész 

a közöny

Bodó Csiba Gizella: Majd lesz egy nagy szüret

Egyszer majd lesz egy nagy szüret,
Mire feldolgozom minden fényedet,
Melyet rám ragyogtál szüntelen,
Hogy érleld mustármagnyi életem.

Mert fényt küldtél egy háború után
Fagyos földre vetült az éltető sugár,
Hogy melengessen, s feltörjön egy kis magot,
Hogy elmondhassam: teremtettél, s én vagyok.

Hogy mint pisztrángok pataknak sodrába,
Forrástól indulva érjenóceánba.
Megjárva közben minden örvényt
Ismerjek meg minden természeti törvényt.

Hogy magam mögött gyengét sose hagyjak,
Ha semmim sincs abból is csak adjak.
Az igazsághoz végighűséges maradjak,
Megbocsássak, akkor is, hogy hacsalnak.

Tetteim közt ne kelljen mit bánjak,
Kitárhassam szívem az egész világnak.
Akkor lesz majd az a nagy szüret,
Mikor fényed éretté tesz engemet.