2020. november 7., szombat

Sopsits Árpád: Lecseng

Ha végre megtalálod, amit vagy akit kerestél, 
Ha igazán érzed, tudod, hogy valóban megtaláltad, 
Akkor az idő hirtelen szétnyílik, szétömlik, szétárad, 
És folyik, folyik, folyik… majd lelassul, 
Az érzékszerveid oly fokon kiélesednek, hogy 
A legkisebb változásra is váratlan erővel reagálnak, 
Annak a pillanatnak íze, illata van, 
Ami beléd ég örökre. 

Lázár Bence András: Álomfejtés

Egy árkádsor az álom elején. 
Ahol gyenge esőben, remegő kézzel 
könyöklök az altemplom ablakaiban. 
Hogy egyszer csak rólad szóljon 
az orgonasípok emelkedett üteme. 

De a kialvatlanság dombor-
műveiben nem látom a vonásaid. 
Csak nevetésed szótagjait hallom 
a templom udvarán. Mint egy vázlatot, 
amihez már nincsenek színek. 

De az ébredés után is az leszek, 
aki remegő kézzel nyit templom-
ajtót, szótagolja a neved, keres 
színeket és gondol gyenge esőben 
az orgonasípok emelkedett ütemére, 
amiben két hang között lassuló 
szívverésed érzem. 

De most az vagyok, aki majd alszik 
helyetted is és nem tud álmodni, 
csak egy szürke pokrócot szorít, 
amiben ott maradtak a vonásaid. 

Fecske Csaba: Gondoltad volna

tudok rólad 
mint cigarettaparázs 
a füstről mely szürkén enyészik el 
a semmiben 
múltunk hamu 
amit a nikotinos ujj pöcköl a hamutartóba 
gondoltad volna 
hogy ilyen egyszerű az egész 
hogy ilyen közel egymáshoz 
a van és a nincs

2020. november 4., szerda

Pilinszky János: Ne félj









Én megtehetném és mégsem teszem, 
csak tervezem, csak épphogy fölvetem, 
játszom magammal, ennyi az egész, 
siratni való inkább, mint merész. 

Bár néha félek, hátha eltemet 
a torkomig felömlő élvezet, 
mi most csak fölkérődző förtelem, 
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? 

A házatok egy alvó éjszakán, 
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? 
hogy pusztulj ott és vesszenek veled, 
kiket szerettél! Együtt vesszetek. 

Előbb örökre megnézném szobád, 
elüldögélnék benn egy délutánt, 
agyamba venném, ágyad merre van, 
a képeket a fal mintáival, 

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, 
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, 
a tűzvész honnan támad és hova 
szorít be majd a lázadó szoba? 

Mert égni fogsz. Alant az udvaron 
a tátott szájjal síró fájdalom 
megnyílik érted, nyeldeklő torok. 
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. 

A túlsó járdán állok és falom: 
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, 
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, 
vérző gubanc a szűk tető alatt! 

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, 
most végig ömlik rajtad, mint a genny, 
sötét leszel, behorpadt néma seb, 
akár az éj, s az arcom odalent. 

Így kellene. De nem lesz semmi sem. 
A poklokban is meglazult hitem. 
Vigasztalást a játék sem szerez, 
az éjszakának legmélyebbje ez. 

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. 
Nem érdekelsz, nem is szerettelek. 
Aludj nyugodtan, igyál és egyél, 
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Reményik Sándor: Ha számbavetted...













***

Ha számbavetted mind a vétkeid 
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért 
Még mondj el egypár miatyánkot!   

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, 
Mert végtelen a vétkeinknek száma 
S talán nem az a legölőbb csapás, 
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.   

A legsikoltóbb seb talán nem az, 
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán 
S tán az se, mit suttogva, hátmögött 
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.   

A legsikoltóbb, legégőbb sebek 
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet, 
Mely indult jóakarat ösvenyén 
És öntudatlan gúnyba tévedett.   

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, 
Indulnak egy elejtett szó nyomán, 
Mit elhallgatni - véltük - nincs miért, 
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.   

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped 
Egy szónkért, mely meg tudná váltani, 
S virágoskertből sivataggá lesz, 
Mert azt az igét nem mondottuk ki.   

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, 
A léptünk rajta döngve áthaladt, 
Semmit se tettünk - csak nem vettük észre - 
És eltapostuk, mint egy bogarat.   

Oh végtelen a vétkeinknek száma, 
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk, 
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk, 
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.   

Ha számbavetted mind a vétkeid, 
Szemed ha metszőn önmagadba látott: 
Az ismeretlen sok, sok bűnödért 
Még mondj el egypár miatyánkot.     

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz








Elmondja Szemerédi Bernadett 

***

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, 
hogy valahol, bárhol a nagy világon 
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, 
eredj… 
Szállj mint a fecske, délnek, 
vagy északnak, mint a viharmadár, 
magasából a mérhetetlen égnek 
kémleld a pontot, 
hol fészekrakó vágyaid kibontod. 
Eredj, ha tudsz.  

Eredj, ha hittelen 
hiszed: a hontalanság odakünn 
nem keserűbb, mint idebenn. 
Eredj, ha azt hiszed, 
hogy odakünn a világban nem ácsol 
a lelkedből, ez érző, élő fából 
az emlékezés új kereszteket.  

A lelked csillapuló viharának 
észrevétlen ezer új hangja támad, 
süvít, sikolt, 
s az emlékezés keresztfáira 
téged feszít a honvágy és a bánat. 
Eredj, ha nem hiszed.  

Hajdanában Mikes se hitte ezt, 
ki rab hazában élni nem tudott 
de vállán égett az örök kereszt 
s egy csillag Zágon felé mutatott. 
Ha esténként a csillagok 
fürödni a Márvány-tengerbe jártak, 
meglátogatták az itthoni árnyak, 
szelíd emlékek: eszeveszett hordák, 
a szívét kitépték. 
S hegyeken, tengereken túlra hordták… 
Eredj, ha tudsz.  

Ha majd úgy látod, minden elveszett: 
inkább, semmint hordani itt a jármot, 
szórd a szelekbe minden régi álmod; 
ha úgy látod, hogy minden elveszett, 
menj őserdőkön, tengereken túlra 
ajánlani fel két munkás kezed. 
Menj hát, ha teheted.  

Itthon maradok én! 
Károgva és sötéten, 
mint téli varjú száraz jegenyén. 
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 
de itthon maradok.  

Leszek őrlő szú 
az idegen fában, 
leszek az alj a felhajtott kupában, 
az idegen vérben leszek a méreg, 
miazma, láz, lappangó rút féreg, 
de itthon maradok!  

Akarok lenni a halálharang, 
mely temet bár: halló fülekbe eseng 
s lázít: visszavenni a mienk! 
Akarok lenni a gyújtózsinór, 
a kanóc része, lángralobbant vér, 
mely titkon kúszik tíz-száz évekig 
hamuban, éjben, 
míg a keservek lőporához ér. 
És akkor…!!  

Még nem tudom: 
jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 
de addig, varjú a száraz jegenyén: 
én itthon maradok.

2020. november 3., kedd

Dobai Lili: Kőangyal










térdel összetett kézzel. 
Mintha mosolyogna fejét 
lehajtva, 
szemét félig vagy egészen 
lehunyja. 
Ruhája alól meztelen lába 
kivillan. Mezítlábas 
lányka-Angyal mészkőbe 
faragva. 
Bizonyosság békéje 
árad. 
Bizalom, szelídség 
járja át a követ. 
Ráhagyatkozás. 
Az alázat méltósága 
megállítja 
lépteidet. 

Takács Zsuzsa: Kimenetel

Egészen másfajta gondolkodásmód azé, aki 
elhiszi, hogy a rossz dolgok végül jól alakulnak. 
Úgy véli, kimennek, ahogy az idegen katonák 
szoktak kimenni a megszállt országból, 
ha véres és földi birodalmuk összeomlott, 
erejük elapadt, nevetségessé váltak 
a lakosság szemében. Nem a fogak 
csikorgatása kezdődik el ilyenkor, 
hanem az ünnep. A tömeg összeverődik 
az utcán. Valaki furulyát vesz elő, 
s ujjait billegteti annak dermedt testén. 
Fölzeng a megbántottság és a fájdalom 
dallama. Kezdődik a bűnök bevallása, 
és nem ér véget, míg világ a világ. 
A teve átmegy a tű fokán.

Kányádi Sándor: Örmény sírkövek










vannak vidékek hova már utat 
csak romos templom s régi név mutat 
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek 
örmények zsidók lakták székelyek 
s akad még itt-ott ki a néhai 
honosokról tud ezt-azt mondani 

vannak vidékek ahol csak a hant 
tudhatja már hogy ki nyugszik alant 
régen kikorhadt fejtől a kereszt 
a zsidók hamvát meg ne itt keresd 
s ki érti már a megmohosodott 
márványon az örmény föliratot 

vannak vidékek hol a sírlapok 
négy sarkában finoman faragott 
négylevelű lóhere mélyed és 
századok óta nincs egy repedés 
esőcsöppöt és harmatcsöppöket 
gyűjtögetnek az örmény sírkövek 

vannak vidékek hol a madarak 
a temetőben oltják szomjukat 
ha szárazság van vagy éppen aszály 
a gaz-felverte mohos sírra száll 
iszik s hálából mikor égre kel 
a holtakért a madár énekel   

1982  

Falcsik Mari: Ha hatvanéves

ha hatvanéves elmúltál egy éjjel 
olyan mély békével nézel széjjel 
mintha minden rém barátod lenne: 
semmi hárítandót nem lelsz benne 
(mert elhagyott már az önrettenet) 

annak jelét csak hogy még él a félszed 
mert élsz te — mert most már ezt is érted: 
félelmed sem volt más mint ajándék 
élet jele ami azzal jár még 
hogy gazdag vagy hogy van mit vesztened

Cseri Kálmán: Életünk ősze

 


Életünk ősze 2/1

Életünk ősze 2/2

Fecske Csaba: Miért

máig se tudsz róla 
vagy ha igen akkor jól titkolod 
hogy én akkor 
meg akartalak csókolni 
de a nagy zajban a sűrű cigarettafüstben 
valahogy eltévedt a szándék 
bár a vágy gyújtózsinórja sisteregve égett 
elkísértél a buszmegállóig mintha mi sem
történt volna egy gyors szia szakított el minket egymástól 
nélkülem mentél haza az otthoni sötétbe 
tiszafád oltalma alá nélküled indultam haza 
szánalmasan lötyögött rajtam a nyári levegő 
a sarkon egy bakfis felajánlotta szolgálatait 
háromezerért te szerencsétlen szépség 
gondoltam számomra egy nő megfizethetetlen 
minimum egy életbe kerül 
este lett mire hazaértem és nem értem 
azóta se miért…

2020. október 28., szerda

Szabó Lőrinc: Emlék a szivednek









Sose daloltam rólad: köznapi 
nyelven szól ma is idegem s agyam: 
az édes látomást, mely benne van, 
teljes természetesség hozza ki: 
te hozod ki: költőd nem pengeti 
lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan 
a lélek orvosa, s szava olyan 
biztos, mint a számok képletei. 
Rím s ütem nem halott kellék: csodát, 
zenét akar: arányt, s szimetriát: 
formát, életet: ahogy a virág, 
a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek, 
ennyit. A többi? Emlék a szivednek: 
az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy




Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, 
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, 
mindig mutat valahol a világ 
s mindig elkap, bár kereső szememnek 
tévedései is hozzád vezetnek, 
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád, 
csöndes játékait a képzeletnek: 
látlak s nem látlak, drága nevedet 
csengi csendülő szivembe szived, 
de percenkint ujra elvesztelek: 
csillagokig nyílok szét s hallgatózom, 
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

2020. október 27., kedd

Utassy József: Hajlék hajléktalanoknak




Szél villog. Február fagya 
dideregtet még, vacogtat. 
Födél kéne, meleg égbolt: 
hajlék hajléktalanoknak. 

Gyere, ne késlekedj, Tavasz! 
Arcuk fakó, szemük bágyadt. 
Tizedeli őket a tél: 
úgy hullnak el, mint az állat. 

Süss föl kikeleti szép Nap, 
melengesd szívüket ingyen! 
Térdre rogynak színed előtt, 
mert nekik már te vagy Isten, 

már csak te vagy nekik Isten.