2021. március 26., péntek

Ratkó József: István imája

Jó reggelt, Isten! - Inkább jó napot! 
Világ födelét fölnyitottad immár, 
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is – 
szellő bókol, madár ujjongva szólal, 
minden teremtett lélek, lelkes állat, 
a millió fű mind s külön-külön, 
az érzéketlen kő is megragyog. 
Édességét, jó ízeit a létnek 
hatalmas karral terjeszted közöttünk. 
Dicséret érte! – Emberről nyugodt vagy? 
Törődsz velünk. – Három halál ma is. 
Kettő rajtam – s a harmadik tiéd. 
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e? 
Be sok halált ítéltem a nevedben – 
Be sok halállal intettél pedig! 
A hit vezérelt, nem Te – már tudom; 
s az én bűnöm, hogy nem értettelek. – 
Zúgó zápornak Te ki utat osztasz, 
hogy gyenge fűnek jövését kihozza – 
engem eképpen miért nem segítesz? 
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz? 
Rám nehezedtél, utaim elálltad! 
Jóságomat is megtorlod, Uram! 
Te, aki látást követelsz a vaktól, 
s a lába-vesztett embertől, hogy járjon, 
s imára fogja kezét a kezetlen, 
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen! 
Aki most tanul, tanúnak ne hívd! 
A hit, ha vak, akkor csak bajt okoz! 
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet! 
Málhádat tovább nem tudom cipelni. 
Nincsenek immár csak halottaim! –
Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki 
markoddal megmérsz minden vizeket, 
s araszoddal az egeket beéred, 
ki haragodnak egy lehelletével 
világot fújsz el, csillagot kioltasz, 
s föld megindul, hegyek hanyatlanak 
egy intésedre, Uram – égig érő 
s hatalmaskodó népeket elejtesz, 
míg virágoznak választottaid – 
vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; 
segíteni ne vesztegelj nekünk, 
s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat! 
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak, 
és földeinket elcsipegetik, 
és sóvárognak falvaink iránt, 
és kiirtanák szülötte-szavunkat, 
hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk, 
és minden módon ártani akarnak, 
tanítsd meg őket, Uram, haragodra! 
S intsd meg, akik a szent munkát segélik 
s hitre hajtott népedet pásztorolják – 
örök hálát hogy tőled várjanak –, mert 
igen gőgösek immár, mintha ők 
adták volna e földet is alánk! 
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram, 
s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk 
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek, 
ne legyünk csúfja és játékai, 
s messzire való maradékaink 
rút járom alá ne vettessenek! Ámen. 

2021. március 25., csütörtök

Ágh István: Szentséges éj




Az este olyan szép volt, hogy lehetne 
utolsó is, annyira földi-égi, 
annyi malaszttal teljes, hogy a bőség 
ünnepélye az éjféli misével 
elég volna egy élet emlékére, 
s mert azonképpen nyugodott le minden, 
embertelenül gyönyörű az éjjel 
a hó kietlen síkjain, tetőin, 

ha nem figyelném állásom helyéből, 
ami kívül van, másvilágon volna, 
s ha elfordulna éppen az Úristen, 
ki vigyázna a téli álmú fákra? 
a lassú szívveréssel telelőknek 
ki igazolná életét, ha én nem? 
ki lenne velük együtt halhatatlan 
ebben a némán elmúló időben? 

Petőcz András: Vissza az időben

                Valeriu Stancunak küldöm Iaşiba 

Visszalépni az időben, ez volna jó. 
Párizsban sétálni, te magyarázol, 
ahogy szoktál, ahogy mindig, 
te magyarázol, s én hallgatlak téged. 

Visszatérni régi helyszínekre, igen. 
Valami méregerős pálinkát itatsz 
velem, megölellek, és arra gondolok, 
valami ilyesmiért érdemes élni. 

Visszalépek az időben, fiatal vagyok, 
és költő akarok lenni, és nem is sejtem, 
hogy egyszer valóban költő lehetek, 
verset írok, hogy elmondjak valamit 

arról a költőről, aki itt, aki te, aki most. 

                          * 

Visszatérek olyan városokba, ahol 
olyanokkal találkozom, mint én magam. 
Saját magamat pillantom meg, örök 
gyerek, jön velem szembe, és verset mond. 

Párizsba, vissza, időben, térben, jön 
egy román költő, verset mond, és magához 
ölel, és minden olyan egyszerű, jó, 
nyugodt és perspektivikus. 

A költő felépít magának valamit 
szavakból, mondatokból, gesztusokból. 
Felépít egy világot, amiben kedve telik, 
és fényességet varázsol azok köré, 

akik megérdemlik a fényességet. 

                       * 

Visszalépni az időben, igen, ez volna jó. 
Párizsban sétálni, Valeriu magyaráz, ahogy 
szokott, ahogy mindig, én meg csak 
hallgatom, végtelen nyugalomban.

2021. március 24., szerda

Fodorné Ablonczy Margit: "Számold meg a csillagokat!"




„Ha látom az eget, kezednek alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó, hogy törődsz vele…” (Zsolt 8,4-5)  

A zsoltárost elvarázsolják az éjszaka fényei, s megrendülve látja, hogy milyen parányi az ő élete az ég magasságához képest. Igen, mindannyiunk számára megállító, hogy Isten személyesen mindenkivel törődik, s közben mind a - lassan - 8 milliárddal. Csak ez hasonlítható ahhoz a csodához, ahogyan Isten minden csillagot a megfelelő helyre helyezett, miközben az egészre is gondja van. Hogyan lehetséges ez? Micsoda bölcsesség és erő? (Gárdonyi Géza: „Az utolsó óriás” c. novelláját is elolvashatjuk)  

Tavaly nyáron nagyon vágytam a Tejút látására. Körülöttünk a városban azonban mindenütt nagy a „fényszennyezés” (micsoda szó ez – a fény, mint szennyezés?), ezért ki kellett mennünk a Kiskunsági Nemzeti Parkba, hogy megcsodálhassuk. Kivittük a polifoamokat, s lefeküdtünk a csillagok alá. Percekig meg sem bírtunk szólalni. Ilyen fényesen, ilyen hihetetlen szélességben az egek csodáját még sohasem láttuk. Aztán elkezdtünk felfedezni ismertebb csillagképeket, s egymás szavába vágva mutogattuk a Szaturnuszt és a Jupitert… majd ahogy forgattuk a fejünket megláttuk, hogy a csillagok ott világítanak a horizonton is. Teljességgel körülvettek minket, beborítottak, mint egy hatalmas „csillagos paplan”. Szinte éreztük a puhaságát, melegségét. Elcsendesedtünk, s csak próbáltuk befogadni a látványt, hogy ott felettünk világít a Tejút a maga milliónyi csillagával, valóban szinte „fehér útként” átszelve az eget. Micsoda elképzelhetetlen sokaság – mely egymást tartja fenn. Kicsoda a mi Istenünk, aki mindezt kigondolta, fenntartja? Ha mindez ilyen félelmetesen hatalmas – milyen hatalmas Ő, aki mindezt alkotta? Énekelni kezdtünk az éjszakában: „A sötétség szűnni kezd már…” 

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Mezey Katalin: Valami kismadár












Valami kismadár 
énekel a lomb között. 
Magát nem látom, 
szavát nem ismerem, 
csak a hangját hallgatom. 

Bujdosó kismadár 
ugrándoz az ágak közt. 
Van-e, amit ehetel? 
Van-e, amit ihatol? 
Hol van az otthonod? 

Hol laksz akkor, kismadár, 
mikor nem a kertemben? 
Hol van a fészked, 
hol vannak a társaid, 
apád-anyád merre jár? 

Otthonod merre van, 
ahová hazatérsz, 
ahol fészked ringatott, 
anyád pelyhe betakart, 
ahol a szárnyad kinyílt? 

A Nap fehér lánggal 
süti át a felhőket, 
rebbennek az ágak, 
suhognak a levelek, 
bujkál a szél közöttük. 

Bujdosó kismadár 
a lomb közt énekel, 
elhallgat estére, 
elviszi az éneket, 
visszaszáll a fészkére.

Murányi Zita: Megdobban

Szemhatár az ég összeért a vízzel a csónak a semmiben 
úszott a partot szegélyező fűzfák néma 
ostorcsapása is a mindenséghez konyult 
a ködben láttam meg a teljességet 
a szürke napban a holdat 
két glória finoman összeolvadt 
hogy fénykörbe vonja a júliusi túlpart 
késő októberét a hattyúrajt odaképzeltem 
a tollak lehetetlenül fehér színét két szárny 
gyönge kört ível a vízre és tükrét 
befonja a közepén megdobbanó 
isteni szívverés.

2021. március 22., hétfő

Benke László: Pietász









Anyám se szeretett jobban, 
mikor a kisfia voltam. 
De ő már elment, messze révül, 
te vagy itt nekem, menedékül. 
Pietász öledben látom 
magamat innen s a túlvilágon.

Zalán Tibor: Nagyherceg-dal

Álmot hoztam, álmokat, 
álmodj most új álmokat! 
Álmodd azt, hogy boldog vagy, 
álmodd azt, hogy szabad vagy! 
Álmodd azt, hogy réten vagy, 
álmodd azt, hogy ébren vagy! 
Álmodd azt, hogy gyermek vagy, 
álmodd azt, hogy ismét vagy! 
Álmodd azt, hogy kék az ég, 
álmodd, vár a messzeség! 
Álmodd, nap süt, hull a hó, 
álmodd, ébren élni jó! 
Álmodd, játszol fiaddal, 
álmodd, táncolsz lányoddal – 
álmodd, álmodsz az álmoddal… 
Álmodj, álmodj, 
álmodj, álmodj! 
És szállj, ha szállnod kell, 
és várj, ha várnod kell, 
és lépj, ha lépned kell, 
és élj, mert élned kell… 
És nézz szét, lásd a világot, 
és nézd a hajnalt, 
és nézd az alkonyi lángot, 
és nézd lenn a téren a fákat, 
és lásd, hogy nőnek az árnyak, 
és halld, hogy a villamos csenget, 
és figyelj, és halld meg a csendet, 
és várd, hogy egy hang majd szólít, 
és tudd, hogy jó lesz, jó lesz, jó lesz majd így…! 

2021. március 21., vasárnap

Fodor Ákos: A muzsikushoz




Ne öld meg 
a Csöndet. 
A Csöndnek 
dajkája legyen a Zene 
– ne ellenfele. 

Serfőző Simon: Döbbenten látom

Döbbenten látom magam, 
mivé lettem, aki voltam. 
Mintha apám lennék, 
annak volt ilyen arca. 

Hangja is neki volt ilyen, 
mint amilyennel én szólok. 
S ha az övé se a sajátja volt, 
helyette akkor ki szólhatott? 

Mozdulataikat is úgy adták sorba, 
ahogy az időben következtek? 
S adom tovább én is 
a magaméit az utánam jövőknek? 

Akárcsak a lépteimet, 
amikkel mások mennek messzire? 
Kezemből is a fogást adom másnak: 
hisz én már alig tudok fogni vele. 

Valamit folyton földre ejtek, 
kereshetem aztán, hol lehet. 
Hajlásommal is lassan mások hajolnak: 
hogy amit én leejtek, valaki fölvegye.

Zirig Árpád: Ablakomon át…












Ablakomon át tört fény táncol, 
őszi köd szitál, sűríti az estét. 
A fürge idő terel. 
Az értéktelen múlt elfelejtődik, 
de értékesből sem épül 
mindig igaz történelem. 
Valóság vezényel minket, vagy 
mi hordozzuk a tiszta valóságot?, 
mindegy, nem a megérkezés a cél. 
A kutatás, keresés a fontos. Itt 
minden másképp és másról beszél. 
Sőt, talán az idő sem fontos, 
az építendő jövő a nagy álom – 
ébresztőt fújok magamnak, 
így áthághatok minden határon. 
A múlt is jelen, 
a jelen múlttá változik. 
Az öregség lépcsőit járva 
így él az ember, néha ábrándozik, 
újra rám tódul a nagy éberség, 
hogy vívjam egyedi harcom. 
Elrejtőznek igaz szavaim, 
előttük a hallgatás fala áll, 
a lényege mindig változik. 
Néha a teremtés a fontos, 
máskor az elodázott halál.

Mezey Katalin: Rovarok

A rovarvilág kicsit 
próbára teszi a hitemet. 
Ezerféle ilyen-olyan bogár, 
atkák, tetvek, tripszek és bodobácsok, 
csíkos pajzsos poloskák, 
diófúró- és farontóbogarak, 
fürkészek, legyek, hangyák, termeszek, 
ormányosbogarak, rühök, molyok. 
Kinek hiányozna ez a sok 
tökéletes és buzgó kártevő? 

Uram, milyen kajánság munkált benned, 
mikor minden teremtményednek 
ezerféle ellenséget terveztél, 
aki megrágja, kifúrja, megeszi, 
aki így vagy úgy, de a vesztére tör, 
a vérét szívja, dagadtra csípi, 
kinő belőle vagy belenő 
a húsába, belerakja petéit, 
hogy kikelő lárváinak 
legyen majd mivel táplálkozniuk? 

Vagy itt is belepancsolt 
munkádba a fekete ördög? 
Megmutatva ezerféle alakját 
és lehetőségét a gyötrelemnek, 
a lassú kínhalálnak 
vagy a gyors pusztulásnak, 
körültekintő és fantáziadús, 
gonoszságot ébresztő gonoszsággal? 
A teremtés fele gyönyörű, 
a másik fele pedig 
igyekszik elpusztítani a gyönyörűt.

2021. március 18., csütörtök

Both Balázs: Este Gulácson




A hegy nyakára  
Gyöngysort csatol az este:  
villanyok égnek.

Both Balázs: Második évforduló

                   Gergely Ágnesnek

Dicsértessék, aki meghallgat, 
és szava tükör még, nem ítélet, 
aki tudja, milyen, ha mocsarában 
nem kap levegőt a lélek. 

Dicsértessék, aki nem vet el, 
ha venyigeként szórhatna tűzre, 
aki azért jött, hogy az elveszettet 
nyájába gyűjtse.

Dicsértessék, aki öröktől tudja: 
mézragadású a gonosz szava, 
aki a vályúk szennyén átvergődőt 
befogadó haza. 

Jelenléte fénybe vonja 
a születést, és a sírok csendjét – 
Akit naponta tagadunk, megfeszítünk, 
dicsértessék.

Gál Sándor: Amikor a történet folytatja önmagát


megöregedtek lépéseim 
megroggyantak 
együtt velük gondolataim is 
bizony úgy találom lassan elfogyok 
anyag és értelem kopik semmivé 
s még csak nem is borzongató 
ahogy mindezt ide írom 
magamnak e papírosra 
s mintha a toll hegyéből 
az ég kékje csordulna alá 
betűkké formálódva 
megörökíteni e g y e t l e n történetet 
ahogy távolodik 
egyre csak távolodik tőlem 
s mégis itt anyagiasul szemem előtt 
a tiszta papíron 
bármikor vissza-olvashatóan 
és ha arról döntök hogy nem folytatom 
a történet majd folytatja önmagát 
járva láthatatlan és ismeretlen 
földi és égi utakon 
s nélkülem is eljut bár ha araszolva a célig 
fölmagaslik láthatón a csillagokig 
ahol minden emberi törvény véget ér 


olyan kevés kell ahhoz 
hogy megértsük a halált 
az átváltozás tűnő pillanatát 
vagy egy mozdulatot 
e teljesség előtt 
amikor már nincs kimondható 
és átadható sincs már 
se szó se hang se fény 
amikor megtörténik 
a megtörténhető 
amit most tudok belőle 
a k k o r miként lesz látható 
majd és még 
ívei meddig emelkednek 
lesznek-e hullámzó vizei síkságai 
vagy erdei lankás magaslatok 
amelyek felett néma hollók köröznek 
mielőtt alvófáikra felgallyaznának