2021. november 1., hétfő

Fodor-Csipes Anikó: Újra és újra…




„ Sokszor megmentette őket, de ők önfejűen engedetlenek maradtak, és mélyre süllyedtek bűneik miatt.” (Zsoltárok 106,43)     

Amikor ez az egész „vírus ügy” kezdett elharapózni, sokakat hallottam arról beszélni, hogy „ na, hátha majd most észhez tér, megjavul az ember ”. Ehhez képest kezdetben talán tapasztaltunk némi egymás iránti jó indulatot, ám utána ugyanúgy, vagy talán még jobban marta, marja egyik ember a másikat, mint korábban, sőt… még több ok van a vitára, veszekedésre… Ahogy a fenti igét olvastam, két történet jutott eszembe. Az egyik így szól:  

„ Árvíz van, mindenki menekül, jön a segítség, teherautókkal evakuálják a falut, de egy ember nem hajlandó felülni, mert azt mondja, hogy ő imádkozott, őt Isten majd megsegíti. A víz azonban emelkedik, már csónakkal jönnek érte, de ő csak nem hajlandó beülni, mert ő imádkozott, és Isten majd megsegíti. Ám a víz tovább emelkedik, már helikopterrel jönnek érte, de nem hallgat a szóra, mert őt majd Isten megsegíti… Majd miután odaveszett az árvízben, és felkerül az ítélőszék elé, számon kéri Istent, hogy ő bezzeg bízott abban, hogy majd Isten őt megsegíti, mire az Úr: „ Fiam, küldtem érted teherautót, csónakot, helikoptert… mit kellett volna még küldenem? ”  

A másik pedig:  

„ Új lelkész kerül a faluba. Az első vasárnap csodálatosan prédikál, a hívek mondogatják, hogy érdemes hallgatni őt…Jönnek is sokan, de nagy meglepetésükre a lelkész megint elmondja ugyanazt a prédikációt. Majd a következő vasárnap is…, mire egy atyafi veszi a bátorságot és megszólítja őt: Tiszteletes úr! Igazán szép, amiket mond, de árulja el, miért mondja újra és újra ugyanazt? Erre a lelkész kedvesen így szól: Miért? Már csinálják?”  

Milyen jó lenne, ha mi elsőre is értenénk a szóból… ha nem kellene újra és újra észre téríteni minket, hanem tudnánk azt, hogy a mi Urunk, Istenünk kegyelmesen felénk fordult, és megmentett minket Jézus Krisztusban, és nem tennénk hiábavalóvá magunkban az Ő áldozatát. Kérjük ebben az Ő segítségét, mert neki van hatalma arra, hogy minket megerősítsen, hogy ne süllyedjünk el.   
  
Forrás: Napi Ige és gondolat

Gyurkovics Tibor: Fátyol

„ Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről 
már nem szeretjük eléggé 
amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról 
már nem bízunk benne eléggé” 
Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll 
a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett 
vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy 
visszateszi s a karszékbe ül 
Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll 
fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába 
serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül 
Otthagyja végigsimítja homlokát 
mintha eszébe akarná idézni 
a régi fátylat mely az arcot takarta A régi fátyol mindent elborít 
rászáll könnyedén a bútorokra 
a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire 
a rózsafák a fű merev zöldjére – 
mindent fátyol borít. 
Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről 
belekapaszkodik pókháló-fonalaiba 
s csak áll üres kézzel markolva a levegőt 
Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát 
ahogy hadonászik az üres levegőben 
hogy szeresse a meztelen arcot 
immár tökéletlenül 
de végérvényesen.       
 

Gyurkovics Tibor: Hold

Homályba burkolt hold alatt 
látom ahogy az Úr hada 
látja milyen kicsi a hold 
s milyen nagy a hold udvara 
látom ahogy az Úr hada 

Látom ahogy földig leér 
a hold függönye fátyola 
és beborítja befedi 
amit kitár az éjszaka 
milyen nagy a hold udvara 

Elködölünk elváltozunk 
egy éjszaka két éjszaka 
de közben csak kiáltozunk 
ahogy kiált az Úr hada: 
beborít a hold udvara 

Aztán csak félünk ragyogunk 
mint a fekete éjszaka 
beborít a hold udvara 
(Látom milyen kicsik vagyunk 
és milyen nagy az Úr maga.)

2021. október 30., szombat

Gyurkovics Tibor: Testéből él…




Testéből él a költő, 
mint földből a kukac. 
Legyen göröngy vagy ékkő, 
amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 
csak elkülönült szakaszok, 
amelyeken az ember átlép, 
mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 
az ember külön csúnya, szép, 
kereshet szülői szerelmet, 
itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 
utak, utak, hosszú tanyák, 
s az állomáson elfelejtjük 
saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 
és megszüntet minket a hó, 
ha leesik ha beborítja 
azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 
nincs semmi, ami összefog 
bennünket. Következnek újra 
az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 
fülünkben a csönd szőre nő, 
utolsó szeretők a porban, 
halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 
kádban ülünk, törülközünk, 
a könnyeinket töröljük le, 
melyek már a testünkre folynak 
és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 
a szekrény megbabonázó nyikorgása. 
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 
így részeinkké avatjuk. 
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 
Az otthon – cella. 
Rabságod menhelye. 
Magányos misék fojtogató áhítata. 
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 
Az Isten sem ér be rajtad kívül. 
Aztán átjárják. 
Aztán azt építik. 
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 
Csak faltól falig. 
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 
Vagy belefojtják. 
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 
Hová? 
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 
az ajtó nem vezet sehova. 
Megfeketült szobákba vezet, 
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 
De te szorítod a kilincset. 
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 
s egy indokolatlanul nagy rohammal, 
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…  

2021. október 28., csütörtök

Nagy István Attila: Nincs élet




Egyszer elhagyom a várost, 
hátat fordítok a házaknak, 
a reménytelen zajoknak, 
a fuldokló fáknak, 
az embereknek, 
s elindulok oda, 
ahonnan nem érkezik hívás, 
s akik ott vannak se tudják, 
hogy én is velük vagyok. 
Magammal viszlek, 
mert nincs nélküled 
napfény, zaj, fa, 
nincs nélküled lélegzet sem, 
nincs élet, se halál.

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk, 
s mint amikor ringatózunk 
a habok hátán, 
elmélyült bennünk a nyugalom. 
Nem vágytuk a partokat, 
sem az öböl árnyékait, 
kilépett belőlünk a világ, 
s magával vitte nyűgeit, 
a napok hordalékát, 
a hiábavalóság igéit. 
Magunkra maradtunk, 
egymás testébe hullva, 
egyetlen áramkörben 
lobogtunk, mint a máglya.   

Nagy István Attila: Várakozás












Várom, hogy megérints, 
s felkiáltsanak a tárgyak a szobában: 
itt vagyunk mindannyian! 
De csak a falióra zenél, 
bennem meg térdre bukik 
a bizakodás.

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát, 
mikor álmából felriadva 
a lelkiismeret magát 
sietős hévvel összekapja 
és elszalad a házakig, 
ajtón és ablakon bezörget - 
meghallja aki bent lakik, 
s lerúgja magáról a csöndet.  

Födetlenül, a csönd pehely- 
paplanával már nem takarva 
didergőn és kapkodva lel 
az este széthagyott szavakra 
s ajkára gyűjti végre mind, 
hogy eltökélt beismeréssel 
tisztán kimondja szó szerint, 
amit a tisztesség igényel.  

Nem lehet várni reggelig 
azzal, mit éj érvényesíthet, 
az alkalom gyorsan szökik, 
akár a pillanatnyi ihlet, 
gyalázatban hagyhat hamar, 
hogy mindent elnapolna benned 
a csönd, amely puhán takar 
s takarna sírig is.                         
                          Ne engedd.   

2021. október 26., kedd

Pilinszky János: Egy arckép alá




Kihűl a nap az alkonyi grafitban. 
Tágasságával, mélységeivel 
a néma tenger arcomba világít. 
Öreg vagyok Nem hiszek 
semmiben. 

Öreg vagyok, lerombolt arcomon 
csupán a víz ijesztő pusztasága. 
A szürkület gránitpora. Csupán 
a pórusok brutális csipkefátyla! 

Hullámverés. Aztán a puha éj 
boldogtalan zajai. Vak rovar, 
magam vagyok a rámsötétedő, 
a világárva papundekliban. 

És egyedűl a feneketlen ágyban. 
És egyedül a párnáim között. 
Magam vagyok az örökös 
magányban. 
Akár a víz. Akár az anyaföld. 

(1957)  

Márai Sándor: Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették, 
Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg 
S az életüket rég elfelejtették. 

János a bárányt nézte és mosolygott 
Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: 
Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. 

De ők már nem voltak halász, se pásztor 
Nem volt kedvesük, se ambícióik, 
Csak a nevét súgták egymásnak párszor. 

S keveset ettek és ritkán aludtak 
Pénzük se volt, sem halászó hajóik, 
Műveletlenek voltak s mit se tudtak. 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett 
Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. 

Így ültek ott és valamire vártak. 
Mikor Judás belépett. 

Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, 
éveim bárhogy sokasodnak, 
s keserűjén is a napoknak 
újabb napokra éhezem. 

Pedig nyughatnék teli szemmel. 
Ültem zsúfolt toronyszobában, 
s a százméteres éjszakában 
lent dübörgött a déli tenger. 

Járkáltam nagy, metszett fasorban, 
és fújt a földalatti szél 
a folyosók szögeinél 
a villamos-sikátorokban. 

Rómában egyszer hullt a hó. 
– S ahogy vonultunk a Murán át, 
a csizma, csajka, kézigránát, 
s egy Szultán nevű pejcsikó. 

Temettem pucér németet, 
láttam a kormányt Debrecenben – 
nem áll a ház, ahol szerettem, 
s nem ámulok, ha rettegek. 

Hajamban ősz szál. A világ 
haját tavaszi szél zilálja. 
Hiába – mondom – mindhiába, 
mégis moccan, kél a vágy, 

hogy élni, lélegzettelen, 
hogy élni étlen, egyedül – 
méláz az ég: borul, derül – 
nem akarok meghalni, nem.  

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen? 
A versben és a szerelemben.  

Ki ebben, abban megcsalódott, 
de eszét mégsem ölte meg, 
a test s a lélek, föld s az ég 
között megáll. Mit is tehet?  

Kevésben hisz, de rendületlen 
a versben és a szerelemben.

2021. október 24., vasárnap

József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)




Az én szívem sokat csatangolt, 
de most már okul és tanul. 
Aki halandó, csak halandót 
szerethet halhatatlanul.