2022. február 8., kedd

Rákos Sándor: Reggeli felismerés

Amint meghajló vállamra sugárban 
zuhant a víz – befont és elhagyott, – 
belém sajdult, kuporogván a kádban, 
a testi kín, hogy: egyedül vagyok!  

Hasogatón, mint csúzos fájdalom, 
csontomig átalverve, tört reám; 
külön érezte a kezem, a lábam, 
homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.  

Mint egy hirtelen rosszullét, olyan 
váratlanul jött, – fázni kezdtem és 
sovány karommal, mely a csap felé nyúlt, 
játszadozott a finom remegés.  

Ha így látnál – ezt gondoltam riadva – 
reszkető újszülöttként, meztelen, 
amint vakon röpködő ujjaimmal 
a fürdőkád peremét keresem,  

ha így látnál, állati félelemnek 
reflexével kisfius arcomon, 
amíg a biztos zuhanás előtt 
egy pillanatra megkapaszkodom, 

mit éreznél? Talán szánalmat, undort, 
mint vonagló bogár kínja fölött? 
Olyannak néznél, mint az üres fészket, 
melyből a gólya délre költözött?  

Elfordulnál, mintha illetlenül 
viselkednék előtted valaki? 
Megnémulnál, mint ki iszonyatot 
nyelt el s nem mondja ki?  

Vagy megfontolnád, mit régóta tud 
a sorsomat gyökeréig tudó: 
hogy isten lakott egykor bennem is 
s nyelvem hegyén lombosodott a szó, 

a teremtés igéje, a ,,legyen!”; 
s a gazdag vemhü anyag ősködébül, 
világok pontos mértéke szerint 
bordám alatt esthajnalcsillag épült?  

De, jaj, váratlan összeütközés, 
robbanás néma planéták között! 
Pályám íve hirtelen legörbült… 
S most tépett szárnnyal, balul körözök  

és felejtem a kihunyt csillagot, 
a diadalmast, bátort, nagyszerűt; 
fénytelenül, dideregve futom 
a reám-merevülő jeges űrt;  

s bénán, zsibbadtan sajog a szivem. 
Magány borítja, mint rideg kötés. 
Átvérzett pólyámat felmutatom 
a hallgató, üres egeknek és  

néked, egyetlen, ki segíteni 
tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen: 
jöjj a szíveddel egészen közel, 
hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

2022. február 7., hétfő

Kányádi Sándor: Tünemény




Füstszínű falusi alkonyat vagy. 
Mosolyod illatos kenyerét tétován 
tördeli az emlékezés.  

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … 
Hiába próbálok neveket 
illeszteni a mosolyodhoz.  

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos 
eperfára emlékszem, 
s hogy jött a csorda. 
Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – 
húzott rá a napszítta pásztor. 
És Rigó unottan tovább kolompolt. 
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. 
Zizegett a nád. 
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, 
- talán még azt a zsámbékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más, 
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, 
mely minden nyári alkonyatkor 
a langyos szellővel s a füst illatával 
meg-megkísérti emlékezetem? – 
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad 
ujjaim közé omlik, mint akkor. 
De hiába, valami mindig eloroz előlem, 
és alkonyatból alkonyatba menekít.

Kányádi Sándor: Téli erdő…

Téli erdő vagyok. 
Éheznek bennem 
őzek és farkasok.  

Orkán gyötör, vihar 
ropogtat csontos 
ujjaival.  

Minden ágam recseg: 
most gondolom ki 
a rügyeket.

Kányádi Sándor: Titok











Irigyen néztem, napról napra 
irigyebben az ősz 
fantáziás pusztító kedvét, 
ős, erős 
tehetségét, mely sose mímel 
annyi színnel, 
oly élethíven 
festi az elmúlást, 
annyi pompával gazdagon, 
hogy nincs rá szavam, 
nincs hasonlatom. 
Főképpen játszi könnyedségét, 
nagyvonalú 
megoldásait irigyeltem, 
azt ahogyan a bú 
művében lassan, 
valami őrök katharzissal 
deres derűvé szelídül: 
azt ahogyan a szépség 
benne végképp, s másíthatatlanul 
teljessé alakul.  

Hogyan csinálja 
mindezt olyan könnyűszerrel 
a mester, 
az ősz, 
aki nekem már harminc 
hosszú ősz óta ismerős?  

Hogyan csinálja? 
Lázított 
a titok, 
a megismerés hiánya 
nyugtalanított.  

Suta sorokkal, 
ormótlan gondolatokkal 
vesződve, 
napról napra, 
éjről éjre 
irigyebb lettem az őszre.  

Míg egyszer, egy késő éjszakán, 
amint reménytelenül s törten 
a nyitott ablaknál 
levegőztem, 
s néztem, 
hogy nyargalnak a felhők az égen 
s a szél az utcán, 
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, 
igen, hallottam tisztán, 
akár egy ember 
gyötrődött, kínlódott 
a mester.  

És reggel, 
amikor szűkre húzott szemmel, 
tárgyilagosan, 
végignéztem a tájon –
művét mustráltam – 
deres szálak csillogtak hajában.  

Igen, ez a titok, 
ez a szépség ára! – 
Iszonyatosan szép volt 
a pusztítása, 
de pusztítás volt, 
bármilyen remek. – 
Teremtő-szépet formálni 
ennyit ne érne meg?!

2022. február 6., vasárnap

Vékony Andor: Fogyunk




Hazatértetek. 
Végtelenhez érkezett 
ami létezett.

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel, 
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer, 
mert úgy járok a földön - csak félig földet érve, 
mert téged senki így nem font még énekébe.  

Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól, 
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól. 
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem, 
virrasztom földi éjed, házőrző ebnél éberebben.  

Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek. 
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet. 
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak 
az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!  

De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe, 
addig - hiába minden! - a magadé leszel te: 
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat: 
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad. 

Rab Zsuzsa fordítása

Pethes Mária: Februári zsoltár

senki nem hallja az olvadó hó hangját 
árnyékok közé bújik a gyengülő szél
a homályból előlibbennek a sötétség 
hírnökei lomha barna lepkék az ablakból
az otthon fénye zuhan az utcára hajamba 
fészkeli magát az éj aromája 
a rólad álmodó kertben alattomban 
elvetik magukat komor évek  

ágyam mellett rotációs gépek sokszorosítják 
a boldogság röplapjait nappalok és éjszakák
között nagy hézag tátong azon át kiszököm 
megtudni miért érzékenyek az utak amik mellől
kivágták a fákat jaj milyen könnyen elsírják 
magukat ha meghallják a favágók teherautóját  

lassan elfáradnak a tél végső napjai 
de késő délután mindent füst sző be 
hidegek még az esték 
telihold bámul bambán a kút vizéből és
 olyan halkan sóhajtozik a remény 
szinte nem is hallani  

délben a nap fényes pallosa lenyakazza 
a lázadó ködöt a tétovázásból mikor bont 
végre szirmot a tavasz hogy virágok 
szelídségével betöltse szívemet 
teli torokból kiáltom ébredj kikelet  

ki szavaz életet a bimbónak ha sáros 
földre veri az eső ki mondja meg 
az árnyékukkal beszélgető fáknak hogy 
itt az idő felszólalni mennyi mindent 
kellett eltűrniük a tél zsarnoksága idején 
és ki lesz méltó szeretettel fogadni 
azt a néhány hazatérő fecskét  

milyen nehéz az út törött horizont alatt 
megyek utánad hogy mezei virág 
illatú leheletedből lélegezzek 
rajtad keresztül a nyárra látok ne menj 
arra ahonnan nem várt rohammal tél közeleg 
sorsunk az amit neked énekelek 
ámen

2022. február 2., szerda

Pilinszky János: Ki és kit?

Léptek a fűben, a sötétben, 
aztán egy székláb és egy ágy 
a törvénytelen ragyogásban.  

Akár egy kivilágitott 
vesztőhely, leszoritott tarkó, 
oly szép és idegen a látvány. 

Fények és árnyak, 
léptek, bútorok, 
hová kerűltem? 
Ágy és székláb, 
ki is van itt, ki van jelen,
és ki figyel, s kit is figyel?  

Léptek a fűben, a sötétben, 
aztán egy székláb és egy ágy 
a törvénytelen ragyogásban.

Pilinszky János: Ez lesz




Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, 
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, 
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Pilinszky János: Áll az idő

Áll az idő. Egy forró skatulyában 
valami oly erővel látható, 
hogy láthatatlan. Nézek 
és nem látok.

2022. február 1., kedd

Bódás János: Dícséret









Meghódolok Uram előtted.  
Hatalmad látom, ismerem.  
Neked köszönhetem, hogy lettem:  
Te vagy teremtő Istenem.   

Neked köszönhetem hogy élek, 
s ezer halálos buktatón  
nem vesztem el, – hiszen Te voltál  
megtartóm és oltalmazóm.   

S mert az ördög zsákmánya lettem,  
és veszni tért az életem, 
– hogy megszerezd, – a véred árán  
megváltóm is lettél nekem.   

Áldásodat meg nem becsültem,  
eltaszítottam kezedet,  
Te türelmesen csak megáldasz,  
mert jóság vagy és szeretet.   

Vigasztalás az is, ha méltán  
meg-megdorgálsz, s ha néha versz,  
mert bíztat a hit: gyermekednek  
tekintesz, s mint Atyám, nevelsz.   

S ha majd az életem kialszik,  
nem zár pokol, se sírhalom. 
Tenálad vár az üdv, az élet,  
mert Irgalom vagy, Irgalom. 

Szent-Gály Kata: Naplemente












Csak annyit kérek, engedd meg nekem, 
hogy megmaradjon a gyerekszemem, 
hogy lássalak, amerre járok, 
feléd nevessek, mint a virágok, 
s mikor elér a nagysötétű este, 
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe 
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák 
próbálják fogni bütykös ágaikkal 
az elhanyatló nappal sugarát.

2022. január 30., vasárnap

Szabolcsi Erzsébet: Virágom




Álmodtam egy virágot magamnak, 
éjjel-nappal óvom, ápolgatom. 
Szépen viruló virágszálam 
nem tudja, hogy csak én álmodom.

Faludy György: Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre 
oly éles késsel, ahogy te teszed, 
ki lelkedet rábíznád tenyeremre, 
de kolostorba zárnád testedet.  

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza 
lélegzeted fúgáit, s ha hamis 
szégyenkezésem nem tartana vissza, 
végigfogdosnám árnyékodat is.  

De ha mind az öt érzékemet menesztem: 
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben 
és nem vagy többé se lélek, se test:  

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak 
és mert kívánlak, élvezem a vágyat, 
mely engem betölt; téged elereszt.  

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. 
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Pilinszky János: Álom

A nemtelen lény lehajol, 
lehajol s fölemelkedik. 
Szépsége feleslegesebb 
és fontosabb egy elnökválasztásnál.  

Sárga haját megérinti a szél, 
szövetséget kötök vele, 
a gyönyörű fej elgondolkodik, 
s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.