Mosolyod illatos kenyerét tétován
tördeli az emlékezés.
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány …
Hiába próbálok neveket
illeszteni a mosolyodhoz.
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos
eperfára emlékszem,
s hogy jött a csorda.
Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! –
húzott rá a napszítta pásztor.
És Rigó unottan tovább kolompolt.
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.
Zizegett a nád.
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,
- talán még azt a zsámbékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más,
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,
mely minden nyári alkonyatkor
a langyos szellővel s a füst illatával
meg-megkísérti emlékezetem? –
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad
ujjaim közé omlik, mint akkor.
De hiába, valami mindig eloroz előlem,
és alkonyatból alkonyatba menekít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése