Biblia

" Bizony, bizony, mondom neked: 

amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."

(János 21, 18)

Böszörményi Zoltán: A Teremtő

Gondolom az ismétlődő dolgokat, 

melyek a szabadság szükségszerűségéből 

születtek, 

gondolataimmal keveredik az anyag, 

amelyből lettem, 

s mely lehetővé tette, 

hogy azt gondoljam róla, 

milyen megnyugtató létének 

szükségszerűsége, 

melyről a változó téridőben 

mindig másként gondolkodom, 

ekkor érzem újra, 

hogy létezem 

tebenned, 

teveled, 

teérted, 

teáltalad.

Csanádi Béla: Csönd

Túl a közhelyek illetlenségein 

teremtsd meg csöndedet.  

Vihar közeledik.

Puszta Sándor: Egyetlen

egyetlen állomás 

a Golgota  

egyetlen hazatérés 

a tékozló fiúé

Falu Tamás: Valaki

Itt valaki vigyáz rám, 

Elsimítja a párnám.  

Fölemel, ha elestem, 

Megtámasztja a lelkem.  

Világosban, sötétben 

Irányítja a léptem.  

Érzem szívem táján át 

Daktiloszkópiáját.  

A szélben száll, mint porszem, 

Mindenütt van, s sehol sem.  

Ha majd lehull az est rám, 

Ő fújja el a gyertyám.

Cseri Kálmán: Mi történt nagypénteken?

" Jézus így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, névszerint Kleofás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? —kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt."

 Lk 24,17-21

          Ez a beszélgetés már húsvétkor hangzott el, de nagypéntekről szól. Jézus kereszthalála után három nappal két szomorú férfi ballagott a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. Átélték Jeruzsálemben Jézus kínszenvedését és kereszthalálát, és valami mélységes szomorúság ülte meg a szívüket emiatt. Útközben is erről beszélgettek. Így csatlakozott hozzájuk a feltámadott Krisztus, ők azonban egyelőre még nem ismerték fel. Neki is elmondták, mi történt Jeruzsálemben pénteken. Jézus azonban nem találta elég pontosnak a beszámolójukat, és amikor ezt követően a róla szóló szentírási helyeken magyarázta, kiigazította azt. Ezt nézzük meg most, ezen a csendes ünnepi istentiszteleten, hogyan beszélték el ezek az emmausi férfiak a nagypénteki eseményeket, és hogyan értékelte azokat Jézus. Mennyit érzékelték a valóságból ők, és mi volt az, amire Jézus azt mondta: valóban ez történt. Mi történt hát valójában nagypénteken Jeruzsálemben?  

I.  

 Hogyan foglalták össze ezek a derék tanítványok? „Ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt: hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt.” Hát hogyan is adták át a főpapok és a főemberek a názáreti Jézust halálos ítéletre? Nekik ezt végig kellett ott élniük: hogyan kötözték meg Jézust, hogyan vallatták, hogyan állítottak hamis tanúkat, akik képtelen rágalmakat szórtak rá, közben leköpdösték, bottal verték a fejét is, bekötözték a szemét, és úgy ütötték, és azt mondták gúnyolódva: „Ha próféta vagy, mondd meg: most ki ütött oda? És most ki ütött meg?” Aztán összeverték — nemcsak bottal, hanem azzal a rettenetes ostorral, amiből sok szíj jött ki, és a szíjak végére éles köveket és állatfogakat csomóztak, és akik azzal megvertek, annak a lemeztelenített hátáról valósággal lenyúzták a bőrt és a húst. Aztán így kellett kivinnie a kereszt rövidebbik gerendáját a Golgotára, ott rászögezték — még ott is gúnyolták, és iszonyatos kínok után ott halt meg pénteken délután három óra tájban. 

Ellenségei: a főpapok és a nép vezetői megnyugodtak. Sikerült megszabadulniuk tőle. Kezdhetik most már az egy hétig tartó nagy ünnepet, mert aznap este kezdődött a páska. Pilátus talán szégyenkezett, hogy még sem sikerült megmentenie Őt, pedig meg volt győződve arról, hogy Jézus ártatlan. A három Mária sírt a kereszt alatt a Golgotán. Júdás felakasztotta magát, amikor rádöbbent, mit csinált. Péter keservesen sírt a tagadása miatt, a tömeg pedig — amelyik egész nap ide-oda hömpölygött a város utcáin, követve a nép vezetőit és a megkötözött Jézust, és hol ezt kiabálták, holt azt — hazament. Érdekes nap volt, lehet kezdeni az ünneplést.  

        Mindezt ez a két szomorú férfi belesűrítette ebbe: „A názáreti jézussal mi történt, aki próféta volt, hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.” És hozzáteszik még szívük keserű csalódását: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt.”  

        Szerintük ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. És Jézus ezt kérdőjelezi meg. Valóban ez történt? Csak ennyi történt volna ott? És az Ő magyarázatából kiderül: nem ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Ennél mérhetetlenül több történt. Ilyen keveset érzékelnek ezek a derék emberek azokból a fontos eseményekből? Ennyire csak a felszínén mozognak mindannak, amit láttak? Következésképpen ilyen sok tévedés lehet a beszámolójukban? Szinte minden állítása pontatlan ennek a mondatnak, amiben nagypéntekről beszámolnak.  

II.  

 Mert az események végső alanya Jézus szerint nem a főemberek voltak, hanem maga Isten. Ami történt, az nem véletlen tragédia, s nem a hatóság tévedése vagy bosszúja volt, hanem Isten örök szép terve valósult meg azon a napon. S mindez nem az egyik prófétával történt — ahogy ők mondták —, hanem az Isten egyszülött Fia, a világ Megváltója, a megígért Messiás szenvedte el mindezt. Ezért volt ennek sorsfordító jelentősége, és kozmikus kihatása. Jézus Krisztus szörnyű kínhalála nem gyászos vereség volt, hanem a történelem legnagyobb győzelme. Ott hevert a kereszt körül legyőzve a bűn, a halál, a pokol, és tudjuk az igéből, hogy maga az ördög is. És ezeknek a szomorú szívű tanítványoknak a csalódása olyan, aminek semmi alapja nincs. Ők azt remélték, hogy Jézus váltja meg majd Izraelt. Hát megváltotta, de nem csak Izraelt, hanem az egész emberiséget. Sőt az egész világmindenséget.  

        Nagypéntek a győzelem napja. Jézus halála Isten diadala minden hamisságon, félelmen, kétségbeesésen, szenvedésen, reményt ellenségen. És hogy ez így volt, arra a hitelesítő pecsétet azzal ütötte rá a mindenható Isten, hogy harmadnapon feltámasztotta az Ő egyszülött Fiát. Ezért summázhatja Jézus mindazt, ami nagypénteken történt, meg annak a folytatását is így: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak és így megdicsőülnie?” (26. v.).  

        Mi történt tehát nagypénteken? Valaminek meg kellett történnie — azt mondja itt Jézus. Ezt kellett elszenvednie. De utána meg kellett dicsőülnie. És ez az egész alkotja azt a valóságot, ami nagypénteken történt, s ennek csak egy részét érzékelték ezek az emberek.  

        Azt olvastuk itt, hogy ezek után Jézus elkezdte ezeknek a férfiaknak Mózestől kezdve végig a prófétákon elmagyarázni mindazt, amit az írások Őróla mondtak. Én most nem akarom Mózestől elkezdeni és a prófétákon végig ezt elmagyarázni, de néhány olyan erőteljes, markáns képet szeretnék a Szentírásból felragyogtatni előttetek, ami jól szemlélteti számunkra, hogy mi történt hát valójában nagypénteken Jeruzsálemben? A Biblia sok képet említ erről, és a képek talán még közelebb hozzák hozzánk a valóságot.  

         Az első kép, amit Keresztelő János mond, amikor Jézust bemutatja a tömegnek: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29(link is external)). Ahogyan az Ószövetségben lehetséges volt, hogy egy ártatlan bárányt áldozzanak fel az oltáron a bűnös ember helyett, úgy Jézus Krisztus a maga bűntelen, ártatlan életét áldozta fel az isteni igazság oltárán helyettünk.  

        A Biblia következetesen állítja, hogy Isten igazságos, aki a bűnt megbünteti. De Isten kimondhatatlanul szereti a bűnöst, és nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezt a feszültséget csak úgy lehetett feloldani, hogy előállt Jézus, és Isten megbüntette mindannyiunk bűnét, de nem rajtunk, hanem rajta. Így lett Ő az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét.  

        Ezért jövendölte róla Ézsaiás: „Megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel mi gyógyultunk meg.” Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy azon a keresztfán, amelyen Jézus nagypénteken meghalt, nektek és nekem kellett volna meghalnunk. Mindannyiunkat halálos büntetés sújt, ha Ő nem áldozza oda magát helyettünk és érettünk. Amikor azonban Ő meghalt, elvégeztetett a mi ítéletünk, és elvégeztetett a bűnös felmentése is. Ezért van tele az Újszövetség az e feletti ujjongással, és olyan merész állításokat olvasunk a Szentírásban, amikor Jézus kereszthalálának ezt a jelentőségét fogalmazza meg a Biblia, mint például a Zsidókhoz írt levélben. „Az Ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” Az Ő testének feláldozása által kaptunk Istentől teljes bocsánatot (Zsid 10,10(link is external)). Pál apostol nem győz ujjongani e felett és hálát adni ezért: „Amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is alig halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az Ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (Róm 5,6-9(link is external)).  

Az Isten Báránya, aki helyettünk halt meg. Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben.  

        A másik kép: Amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor Isten eltépte a mi adóslevelünket. A Biblia erről is sok helyen szól, hogy mi tartozunk Istennek. És nem is tudunk mást tenni, csak naponta növeljük az adósságunkat. Tartozunk neki azzal, hogy Teremtőként tiszteljük, tartozunk azzal, hogy feltétel nélkül bízunk benne, hogy dicsőítjük Őt, hogy Őt kérdezzük: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Hogy tőle fogadunk el mindent, neki adunk hálát mindenért és hol vagyunk mi ettől? 

        Valahányszor a nevét hiába az ajkunkra vesszük, valahányszor dicsekszünk, ahelyett, hogy Őt dicsőítenénk, valahányszor csöndes udvariassággal negligáljuk, semmibe vesszük Őt, és gyakorlatilag nélküle intézzük a dolgainkat, növeljük az adósságunkat. És az adósnak egyszer fizetnie kell! Volt olyan régebben, hogy adósok börtöne. Amikor valaki ráeszmél, hogy megfizethetetlenül nagyra nőtt az adóssága, akkor könnyen kerülhet olyan helyzetbe, mint Júdás, aki nagypéntek reggelén pontosan ezt ismerte fel, és eldobta az életét magától.  

        A Biblia arról szól, hogy megjelent Jézus, és azt mondta: „Atyám, ők úgy sem tuják ezt kifizetni, és kifizetem helyettük. És eltépte az adóslevelünket. „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14(link is external)). Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. A mi adóslevelünket Jézus eltépte, és odaszegezte a keresztfára.  

        A harmadik kép az, ami arról szól, hogy Jézus éppen a keresztfán bemutatott áldozatával győzte le minden ellenségünket. Ennek a most idézett vernek a folytatása: „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat — itt a szellemi hatalmakról van szó —, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,15(link is external)).  

        Amikor a kereszten meghalt, akkor történt meg az, amit az ősevangélium, az 1Móz 3,15(link is external) ígér: „Eljön majd valaki, aki a kígyó fejére tapos.” Pál apostol képével élve: ott a kereszten döfte bele az ördög Jézusba a maga fullánkját, de úgy járt, mint legtöbb méhecske a szúrás után: kiszakadt a fullánkja. Ezért ujjong az apostol: „Halál! Hol a te fullánkod? Halál! Hol a te diadalod? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15,54-57(link is external)).  

        Mióta Istentől elszakadtunk, kiszolgáltatottakká váltunk. Az ördög elhiteti az Isten nélkül élő emberrel, hogy a maga ura, pedig az ördög rabszolgája. Figyeljétek meg: mennyire nem vagyunk ura a nyelvünknek, a fantáziánknak, az indulatainknak és így tovább. Milyen sokféle félelmet nem tudunk legyőzni magunkban és kiirtani magunkból. Kiszolgáltatottakká váltunk és ezt a legjobban az bizonyítja, hogy egyszer kivétel nélkül mindnyájan meghaltunk, és teljesen tehetetlenek vagyunk ennek a kivédésére. 

        Amikor Jézus meghalt a kereszten, minden ilyen ellenségünket legyőzte. Úgy, ahogy egyik szép énekünk mondja: „Az ősi kígyót, bűnt, halált, kint, poklot, szenvedés jaját, legyőzte Jézus, Mesterünk.” — Ezt történt nagypénteken Jeruzsálemben. És mindez nem a véletlen műve volt. Mindebben egy örök isteni terv valósult meg. Mert Isten a teremtés előtt, az időt megelőzően az örökkévalóságban úgy döntött, hogy minden körülmények között megmenti az embert a saját ostobaságától, lázadásától és annak minden tragikus következményétől is. 

        Így olvassuk ezt a Szentírásban: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Előtte szeretetben, előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint. Őbenne van az Ő vére által a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is.” (Ef 1,4-7(link is external)). Nagypénteken ez az örök isteni terv valósult meg csodálatos pontossággal, teljes tökéletességgel, feltartóztathatatlanul. Ebben Isten felhasznált mindent és mindenkit: Pilátust, Kajafást, Júdást, Pétert, az adott körülményeket, s miközben ők mindnyájan felelősek azért, amit tettek vagy nem tettek, aközben nem tudták, hogy Isten beépítette őket is örök tervének a megvalósulásába.  

        Jézus szerint ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Ezeket kellett a Krisztusnak elszenvednie, és így mennie be az Ő dicsőségébe.  

III.  

Mit látunk mi a nagypénteki eseményekből? Ez az ige arra figyelmeztet minket, hogy nagypénteken ott áll a kereszt, amelyikre a mi nevünk volt írva, de Jézus halt meg rajta helyettünk. Ott áll a kereszt, amelyikre Jézus odaszögezte a mi eltépett adóslevelünket. Ott áll a kereszt, és körülötte ott hevernek lefegyverezve, legyőzve a mi ellenségeink. Ott áll a kereszt, amit Isten már az örökkévalóságban elgondolt, mert örökkévaló szeretettel szeret minket, ezért t erjesztette ki reánk az Ő irgalmasságát. Hisszük-e mi ezt? Aki ezt hiszi, az éppen amiatt, ami nagypénteken Jeruzsálemben történt, megtelik békességgel, örömmel, reménységgel, hálaadással. 

        Mert mit jelent ez a négy kép, amit itt próbáltam felrajzolni? Azt, hogy Jézus azon a kereszten halt meg, amelyikre a ti nevetek, meg az enyém volt írva, azt jelenti: van bocsánat a számomra. Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére csakugyan megtisztít minket minden bűntől. Nem kell lelkiismeret-fordulással élnünk, nem kell különböző trükkökhöz folyamodnunk, hogy elfojtsuk az ősvádat magunkban. Nem kell állandóan nyugtatgatnunk magunkat, és mentegetnünk önmagunkat mások előtt. Egyszerűen világosságra lehet hozni minden bűnt, és letenni a kereszt alá, megvallani neki, és azzal a bizonyossággal továbbmenni, hogy Ő ezeknek a bűnöknek a büntetését szenvedte el nagypénteken, és megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja azokat. Énekelheti boldogan a bocsánatot nyert bűnös: Bárány, légy áldva, ki elvérezzél, s értünk mindent elvégezél! 

Aztán mit jelent: eltépte az adóslevelünket? Azt, hogy nem tartozunk.  

        Volt egy nagyon kedves barátom. Korán megnősült, egymás után születtek a gyermekek. Aranyos, kedves család formálódott belőlük, de egy kis lakásban kínlódtak. Egy kis szobácskában akkor is, amikor már négy gyerek volt. Végre egy kicsit nagyobb lakáshoz jutottak volna, ha lett volna pénzük, de nem volt. A családban elmondták, miről van szó, és az egyik nagybácsi a zsebébe nyúlt, s nagy összeget adott nekik kölcsön. Egyrészt boldogok voltak, hogy meglesz a lakás, másrészt rettegve gondoltak arra, hogyan tudják ezt visszaadni. Megírták a nyugtát: mikor, milyen részletekben stb. 

        Alig hogy beköltöztek, elkezdték a spórolást a törlesztésre, de valahogy egyik hónapban sem sikerült. Minden hónapban félretettek valamit a nagybácsinak, de vagy az öreg tragacsuk ment tönkre és szerelőhöz kellett vinni, vagy valami nagy betegség elvitte a törlesztésre félretett pénzt. Egyre nagyobb nyugtalanság lett bennük. Egy évig egy fillért sem tudtak törleszteni. Örültek, hogy a bácsi nem is jelentkezik.  

        Aztán karácsony előtt néhány nappal beállított. Rettenetesen meg voltak ijedve, mi lesz most? Beszéltek erről-arról, ami nyelvükre jött, még az is átfutott a fiatalokon: karácsonyi ajándékot, de még nem tudtak megvenni. Még azt sem tudják odaadni. Aztán a bácsi elővette a nyugtát, és azt mondta: itt van ez a nyugta. Mostanában sokat gondoltam rá. Nagy levegőt vett a fiatalember és kezdte volna mondani: szóval az úgy van, hogy… A bácsi nem zavartatta magát, folytatta tovább, és szép nyugodtan előadta: figyeli az ő életüket, és nagyon boldog, hogy így elvállalták a gyermekeket egymásután, és Istentől fogadták őket. Véletlenül megtudta, hogy ők az egyik nagyon elesett, nyomorult rokont rendszeresen segélyezik a kis fizetésükből is. Onnan tudta meg, hogy ő akart segíteni rajta, de az mondta, köszöni szépen, már kap ezektől minden hónapban. És ő arra gondolt, hogy — ekkor megfogta a nyugtát, s szépen kettétépte — ezt a nyugtát a helyére kellene tenni. Aztán a két részre szakított nyugtát megint kettétépte. Pici miszlikbe. Az egyik gyereket megkérdezte: hol van a szemétkosár? Az odahozta és beledobta a kosárba. A fiatalasszony sírva fakadt. Olyan feszültség volt benne a látogatás nyomán, hogy így oldódott fel. Aztán együtt adtak hálát mind a hárman Istennek azért, hogy sokkal többet adott Ő ennél mindnyájuknak. 

        Ahogy elmondták, bele tudtam élni magam: mit jelent az, egy adóslevelet eltépni, ami törleszthetetlen, amit életünk végéig sem tudnak megfizetni, pedig szeretnék, mert szeretik azt, aki segített, de képtelenek. A nagybácsi elmondta, hogy abban az évben soksok áldást kapott Istentől, és arra gondolt, hogy ennek ez legyen a megoldása.  

        Ez történt nagypénteken Jeruzsálemben. Amit mi soha nem tudtunk volna megfizetni Istennek, azt Jézus Krisztus kifizette, és a mi adóslevelünket a keresztre szögezte.  

Meg az történt, hogy minden ellenségünket lefegyverezte. A halált is. Ki hiszi ezt közülünk?  

        Délelőtt itt a szószék alatt beszélgettem valakivel istentisztelet után, aki néhány hónap óta tudja, nagyon súlyos betegsége van, s most az elmúlt hetekben az orvosok megmondták: úgy készüljön, orvosilag nem sok van hátra.  

       Áldom az Istent azért a békességért, azért a csöndes örömért, ami ennek a testvérünknek a szeméből és szavaiból sugárzott. Ő is szeretne még itt maradni, meg a szerettei is örülnének, ha még maradna, de nem a hisztériás kétségbeesés, nem az élethez való tíz körömmel való ragaszkodás, és nem is a struccpolitika, hogy erről ne beszéljünk, hátha akkor nincs hanem emelkedett, Isten gyermekeire jellemző józanság volt benne. Ő túllát a halálon, tudja azt, hogy nincs fullánkja.  

        Azt mondta: mostanában nagyon sokat énekli a 416. éneket, s ha meghal, azt énekeljük a temetésén. Nem tudom, ki ismeri közületek? Gyönyörű hitvallás a halálba készülő hívő emberről, aki azt mondja: Krisztus én életemnek te vagy reménysége, szegény, bűnös lelkemnek örök üdvössége, lészek hát én csendességben, bár a halál fullánkjával rettentsen. Elmondja, ő már tudja, hogy nincs fullánkja, s úgy fejezi be: Megyek hát én örömmel Sion Királyához… 

Mint aki tudja, hogy hova megy, tudja, kihez megy, aki tudja: Jézus Úr élet és halál felett, élők és holtak felett, s egyszer mindannyiunknak át kell lépni a kettő közötti mezsgyét. Csak nem mindegy, tudja-e valaki, hogy kihez megy, és már itt is Ővele él-e szövetségben.  

        Tudjuk-e azt is, hogy minket is kiválasztott örök időknek előtte? Azért vagyunk most itt. Ezt akarja tudatosítani bennünk, erre hív minket. Amit Ő az örökkévalóságban már elkészített, arról le ne maradjunk. Ezért keres Isten téged. 

        A kereszt, amelyikre a mi nevünk van írva, de Jézus halt meg helyettünk. A kereszt, amelyikre oda van szögezve széttépve a mi adóslevelünk. A kereszt, amelyik körül ott hevernek legyőzve a mi ellenségeink. A kereszt, ami a világ teremtése előtt már állt azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk.  

Boldog ember az, aki nagy meggyőződéssel azt mondja, de most mindjárt, mert most még van rá lehetősége:  

Rád tekint már hitem,  

Megváltóm, Istenem a golgotán:  

Halld könyörgésemet,  

És vedd el vétkemet;  

Mostantól hadd legyek tied csupán.  

(466 ének)

Lőrincz P. Gabriella: Ősz az ő szemében

/ Nemes Nagy Ágnes emlékére/

Csak figyelem

az út menti fákat.

Ők futnak haza,

én távolodom.

Levetkőzik a nyár-dísz

ruhákat...

meztelen testük

égi víztől ázik.

Egyre csak csodálom

a fákat.

Tőlük tanulom

a bölcs hallgatást.

Égig nyúló méltóságok...

Az út mellettünk

siet tovább.

Lőrincz P. Gabriella: Ki vigyáz

vigyázd az álmom

szökni készül

szakadt hegedűhúr a

földön

vigyázz

a hangok törékenyek

mint a pillanat

öregszik

körülöttünk

minden tárgy

a négy fal is

repedezve vénül

mi otthonnak hívjuk

mert így szoktunk hozzá

vigyázd a jelent

vigyázz mert

hamu vagy

elfúj az első szél

vigyázz mert hamu vagyok

évszázadok óta

bolyongok veled

csak vigyázd az álmom

ma még

tudom jól

szökni készül

A nap gondolata

Gyakran azért vagy annyira fáradt, ideges és kiégett, mert kizárólag a saját erőforrásaidra támaszkodsz, amelyek bizony végesek. Isten soha nem szánt ilyen életet neked!

Acsai Roland: Áthull lassan

Vajon mitől függ, hogy melyik őszi lomb, 

levél mikor hullik le a földre kint?  

Ki szabja meg, mikor? Hibázni  

nem tud, a pontos időt betartja. 

Tükörben ónos, ősi eső szitál. 

Avar törött szilánkjain átmehet,  

ki mer, ha nincsen élük. Áthull  

lassan a látszat a szürkeségen.

Pethes Mária: Virágvasárnap

Tudom ezen az úton 

hol most ünneplő tömeg 

sorfala közt kocogok 

riadt szamáron 

és éljenzők virágzó olajágat 

lengetnek felém 

egy hét múlva 

már nem a Megváltó 

csak a három közül egy leszek 

Gúnyos szavakban 

cafatokra ütlegelt ingben 

háromszor esem el 

a halálomat követelők köpésébe 

töviskoszorúzott homlokkal 

és lábam nyomában 

hervadó virágok jajonganak 

Tudom ez az út 

a Golgotára vezet 

én mégis töretlenül megyek 

életem adni bűneitekért

Cseri Kálmán: Az események három szintje

Alapige: Mt 21,4-5  

Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása:  

" Mondjátok meg Sion leányának: 

Íme, királyod jön hozzád, 

szelíden és szamáron ülve, 

igavonó állat csikóján."  

Az evangéliumok rendkívül színesen írják le a virágvasárnapi eseményeket. Megtudjuk a leírásból Jézus jeruzsálemi bevonulásának a részleteit is. Kitűnik, hogy itt, Jézus kereszthalálához közeledve, felgyorsult minden. Az emberek egyre türelmetlenebbül szeretnének pontosat tudni arról, hogy kicsoda Ő valójában. Ellenségei pedig minél gyorsabban szeretnék Őt megölni, lehetőleg a néhány nap múlva bekövetkező nagy ünnep, a páska előtt még.  

Ebben az általános zűrzavarban, kapkodásban, összevisszaságban, idegességben, szervezkedésben egyedül Jézus az, aki mindenkit meglepő nyugalommal és biztonságban, csendben halad előre azon az úton, amit az Atya jelölt ki neki, a felé a cél felé, amit Ő elfogadott mennyei Atyjától. Mintha nem is az Ő feje lenne a tét, mintha nem körülötte forogna minden. Mérhetetlenül felette áll ennek a nyüzsgésnek, kapkodásnak, és egyetlen szempont vezeti: mindent úgy tegyen, ahogy az Írás megmondta, vagyis elvégezze küldetését, beteljesítse mennyei Atyja akaratát.  

Ennek a sokszereplős, tömegjelenetes drámának a többi résztvevői mindezt nem értik. Őket nem izgatja, hogy az Írás mit mond, meg mi Isten akarata. Nekik egészen más céljaik vannak. Pontosan ezt figyeljük meg ma, a virágvasárnapi történet kapcsán, mert a Szentírásnak fontos tanítása ez, amivel nyitogatni akarja szemünket, tágítani látókörünket.  

Azt tanítja tudniillik Isten igéje, és ez a virágvasárnapi eseményekben rendkívül szemléletesen tetten érhető, hogy az események általában három szinten történnek.  

Van a felszín, amit látni lehet, ahogy a történések követik egymást. Aztán ki-ki a maga világnézete, vérmérséklete szerint ezeket értékeli. Ki-ki elmondja a véleményét. Valamilyen véleménye van, vagy már az sincs, vagy ha van is, mélyen elhallgatja. Ez teljesen mindegy. A felszínen zajlanak az események. - De kevesen látják, hogy valaki mozgatja ezeket az eseményeket. Hogy minden gonoszság mögött ott áll a világ fejedelme, akit Jézus néven nevez. Azt mondja: ő az ördög, a sátán, aki emberölő volt kezdettől fogva. - Az egész felett pedig ott van a mindenható Isten örök terve, amit készített a megmentésünkre, és amit Ő feltartóztathatatlanul, csendesen megvalósít. Ez utóbbi kettőt csak a hívők látják. A hívők közül is sokan nem veszik komolyan.  

Az emberek többsége elakad a felszínnél, ami a szeme előtt van, amit az újságok megírnak. Kevesen látják, hogy mi vagy ki mozgatja a sötét eseményeket, és kevesen veszik komolyan a mindenható Úristent, aki felette áll mindennek, és aki a mi javunkra, üdvösségünkre készített tervét minden ellenerő, akciózás ellenére, végtelen szeretettel meg fogja valósítani.  

Ezt figyelhetjük meg itt, a virágvasárnapi történetben is. Kövessük ezt nyomon.  

Mi az, ami a felszínen zajlik. Itt aztán valóban egymást kergetik a történések. Már maga az nagy esemény, hogy közeledik a legnagyobb vallási és nemzeti ünnep, a páska. Az egész ország felbolydul, általános készülődés van. Sokan felkerekednek már hetekkel előbb, hogy a nagy ünnepet a szent városban tölthessék. Ráadásul ekkor történik egy egészen meglepő eset: a negyednapja eltemetett és már oszlásnak indult Lázárt Jézus kihívja a sírból, feltámasztja.  

Ez aztán mindenki számára egyértelmű messiási tett volt. Akkor mégiscsak Ő lenne a Messiás? Akkor mégiscsak tőle lehet várni, hogy valóra váltja mindenkinek a reményét, vágyát? Akkor előbb-utóbb csak előrántja azt a kardot és összefogja a népét, hogy a római megszállókat kikergessék onnan? Hátha mégis az ő emberük ez a Jézus, és hajlandó olyan messiássá válni, amilyet ők szeretnének látni.  

Lázár feltámasztása után ezért kezdik el ünnepelni a Jeruzsálembe vezető zarándokúton Jézust. Elhangzik az ősi zsoltárimádság: Hosianna, Urunk segíts! A Messiástól várják a segítséget, és joggal.  

Jézus pedig a nagy ünneplés közepette, amikor egy olyan dombocska tetejére érnek, ahonnan már látni lehetett a szent várost, sír. Az ünnepelt Messiásjelölt zokog. Mi baja van? Ki érti ezt? Senki sem érti, aki csak azt látja, ami a szeme előtt van, de Jézus ennél többet lát. Ő látja, hogy mi mozgatja Jeruzsálem akkor urait, az Ő ellenségeit, és látja, hogy mi lesz ennek a következménye. Ő az egész képet látja, nemcsak annak egy részletét. Ő összefüggésükben látja az eseményeket, nemcsak a pillanatot érzékeli, és Jézus éppen ezért sír. Nem értik.  

Ugyanígy nem értik azt sem, hogy ha egyszer csakugyan Ő a Messiás, és ilyen hatalma van, hogy halottat is támaszt, akkor miért a békesség fejedelmeként, ennek jelképeként egy szelíd szamáron vonul be a szent városba? Akkor lovon kellene. Lovat alá! Legyen Ő a mi Messiásunk! Jézus azonban tüntetően szamárháton vonul be.  

Érdekes, hogy senkinek nem jut eszébe a Zakariás 9,9? Hogy itt is arról van szó, hogy ahogy "az Írás megmondta", az teljesedik be Jézus életében? Az Írás azt mondta: Ímhol, jön a te királyod, Jeruzsálem, igaz és szabadító Ő, de szelíd és ennek jeleként szamárháton ülő. Megint csak Jézus az, aki az Írás beteljesítésére gondol, másnak ez nem jut eszébe.  

Aztán folytatódik a csalódás, mert első útja a templomba vezet. Ott kiderül, hogy a pogányok udvarát, a misszió helyét, elárasztották - ma így mondanánk - a butikok. Ott is folyik az alkudozás, ahol teljes csendnek kellene lenni. Ahol Istent kereső, távolról érkező emberek hallhatnának Istenről, és megtanulhatnának imádkozni hozzá. Ezt ott nem lehet. Ott is csak seftelni lehet, az üzlet mindennél fontosabb, az üzlet mindent kiszorított. Minden eladó: a templom csendje, a lélek üdvössége is. Jézus reá nem jellemző keménységgel kikergeti onnan a kereskedőket.  

Aztán másnap az Ő szavára elszárad az a bizonyos fügefa, aminek megint komoly szimbolikus jelentése volt.  

Sok mindent nem értenek az emberek, de még mindig reménykednek abban, hogy Jézus hátha az ő emberükként lép majd fel, miközben a nép és az egyház vezetői már megegyeztek abban, hogy elpusztítják őt.  

Nagyjából, vázlatosan ez a felszín, az események. A híranyag, amit meg lehet írni, amit információként egymásnak tovább lehet adni.  

Aki azonban gondolkozik netán, az megkérdezi: miért akarják Őt megölni? Ezt kérdezte Pilátus is: Mi rosszat cselekedett? Semmit. Akkor miért akarjátok megölni? Mi van amögött, hogy így összefognak egymással ellenséges viszonyban levő emberek is, például Heródes és Pilátus, Jézus ellen? Mi a magyarázata ennek a nagy egységfrontnak? Ha vele szembe kell szegülni, mindnyájan egyetértünk. Mi mozgatja ezt? Ki mozgatja ezt?  

Jézus olyan világosan beszélt erről. Az akar embert ölni, aki emberölő volt kezdettől fogva. Neve is van. Ezt a sátánról mondta Jézus. Ő mozgatja ezeket az embereket, akik vagy tudják ezt, vagy nem. Sokszor észre sem veszik, hogy egy sötét hatalom kezében válnak eszközökké, és azt gondolják, ők szerveznek, terveznek, pedig csak eszközként használja őket az emberölő. S ami itt virágvasárnap és az azt követő napokon tetten érhető, az minden részletében erre a sötét hatalomra mutat. Irigység, féltékenység, megvesztegetés, zsarolás, féligazság (ami általában teljes hazugság), hamis tanúk, végtelen hatalomvágy, engesztelhetetlen gyűlölet - ez tölti be ennek a drámának a szereplőit.  

És mindenütt a pénz. Pénzzel vesztegetik meg a hamis tanúkat, akik Jézus perében ellene vallanak elképesztő buta rágalmakat. A pénz játszik szerepet abban is, hogy Pilátus, a kor legnagyobb hatalmának birtokosa, zsarolható, és zsarolják is a főpapok. Ezért íratják vele alá a halálos ítéletet végül is. Pénzzel fizetik meg azokat a katonákat, akik Jézus sírját voltak hivatva őrizni, hogy hamis híreket terjesszenek. Hazugság, pénz, hatalomvágy - ez mozgatja az embereket és az eseményeket. De erre már kevesen figyelnek oda.  

És talán még kevesebben látják a harmadik szintet, azt a legfelsőt, hogy Jézus isteni teljhatalommal, teljes nyugalommal, céltudatosan és engedelmesen végzi egymás után azokat a feladatait, amiket végeznie kell. Amiket csak Ő végezhet el. Amit küldetésként kapott az Atyától. Ami neki - tudja - az életébe kerül, de ami az egyetlen módja annak, hogy rajtunk, embereken segíteni lehessen.  

Ebbe beletartozik az, hogy szavára feltámad a meghalt Lázár, hogy a kis szamáron csendesen üget a szent város felé. Hogy megtisztítja a templomot. Nem azért, mert mérges volt. Ezt is csak a hozzá nem értők magyarázzák így mindig. Idézi János a 69. zsoltárt: "... a te házad iránti féltő szeretet emészt;..." Nem Jézus személyes dühössége az oka ennek a tettnek. Ez messiási tett. Ez figyelmeztetés. Ebben evangélium is van. És megint egy ősi prófécia teljesedik be a templom megtisztításában is, de megint kiderül, milyen igaz, amit Jézus egyszer szomorúan mondott a szadduceusoknak: nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát. (Mk 12,24)  

És ott a megtisztított templomban is még gyógyít. Jönnek hozzá a sánták és vakok. Aztán védelmébe veszi azokat a kisgyerekeket, akik még mindig hozsannáztak és ünnepelték Őt. És ősi ígéretek teljesednek be minden tettében és szavában, még a hallgatásában is. Mert minden tettével és szavával Istennek ezt az örök, rajtunk könyörülő üdvtervét váltja valóra. Ezért nem állt meg a jeruzsálemi bevonulás népszerű eseményénél, hanem folytatta munkáját, és a templomtisztítás népszerűtlen munkáját is elvégezte. Utána folytatta az utat egészen a keresztre, de a harmadik napon dicsőségesen feltámadott, felment a mennybe, ott is könyörög érettünk, és egyszer majd eljön újra ítélni élőket és holtakat.  

És mindez az érdekünkben történik. De ki látja ezt? Ki ismeri ezt az isteni tervet? Kik azok a kevesek, akik szinte előre várják a következő lépést, hiszen meg van írva, és Isten igazat mond, és az Ő szavának írásba foglalt formája a Szentírás, igaz és beteljesedik. A teljes valóságot csak azok látják, akik nem akadnak el a felszínen, hanem ismerik a szomorú események mozgatóját, a gonoszt, de ismerik a mindenható Istent, aki még a gonosz minden lázadását és lázítását is beépíti a maga tervébe, és még ezeket az eseményeket is felhasználja akaratának a megvalósítására.  

Ez így van ma is. Folyik ez a szörnyű háború, és mi maradunk a felszínen. Olvassuk a híreket, és sokaknak már az sem fáj, hogy fiatal életek és sok-sok érték elpusztul ennek során. Azt meg végképp kevesen kérdezik: vajon ki irányítja ezt a háborút is, mint az összes többit? Milyen alantas célok vannak mögötte? Milyen indulatok? Milyen féktelen önzés? Milyen mohóság, erőfitogtatás, uralomvágy, hatalmi küzdelmek, s emögött a sötétség fejedelme, akinek az eszközei sem tudják sokszor magukról, hogy kinek a kezében eszközök.  

Vajon látja-e legalább a hívő nép, hogy mind e fölött a sok szörnyűség fölött ott van a mindenható Isten, aki változatlanul kezében tartja, és egyedül Ő tartja kezében ennek a világnak a kormányzását. Akinek fontos mindannyiunk kicsi élete is, hiszen amikor megváltott, nevünkön hívott és nevünkön hív, és végtelen szeretettel alakítja mindannyiunk sorsát. Ki látja ezt a másik két szintet is?  

Vagy itt van a tegnapi szavazás. A lakosság egy része megszavazta, hogy csatlakozzunk az Európai Unióhoz. De ki látja azt, hogy a nagy akció csupán egy kis része annak a nagy egységesítő folyamatnak, aminek célja, hogy végül is egy nép legyen, egy nyelv, egy vallás, egyfajta pénz, egyfajta gondolkozás, vagy lehetőleg gondolkozás nélküli egyfajta kiszolgáltatottság, és a végén egy nagy világkormány irányítsa az emberiséget az Antikrisztus vezetése alatt. Ez meg van írva, csak nem ismerjük sem az Írásokat, sem az Istennek hatalmát. Ezért nem számolunk sem az Írásokkal, sem az Istennek hatalmával.  

Aki a Jelenések könyvének ezeket a fejezeteit, például a 13. részt, elolvassa, elképed azon, hogy amit a felszínről olvasunk az újságokban, azoknak itt van a magyarázata. Rámutat Isten igéje az okokra. De hisszük-e, hogy Isten mindezt a nagy emberi akciózást, szervezést, tervezést is beépíti a maga örök üdvtervébe, és Ő változatlanul uralja a helyzetet. Az események során az Ő igéje teljesedik be.  

Ezen a virágvasárnapon nem a virágvasárnapi történet valamelyik részletét próbáltuk kibontani, hanem azt kérdezi tőlünk a mi Urunk: mennyit látunk a valóságból? Aki csak egy részét látja, csak a felszínen tájékozódik, azt könnyű megtéveszteni, félrevezetni. Az általában későn fogja a fejét, hogy már megint becsapták, és az sokszor a leglényegesebb szempontokat hagyja figyelmen kívül.  

A virágvasárnapi események különösen jól szemléltetik ezt az igazságot, amin jó lenne, ha magunkba szállva elgondolkoznánk. A felszínen ott van az események kavalkádja, de nem ennyiből áll az egész. A mélyen, alul a sötétben, összefognak a Jézus-ellenes erők, amik próbálják meghiúsítani Isten üdvtervét. Az egész fölött pedig - most zsoltáridézetet mondok - "nevet az Isten", neveti ezt a nagy erőlködést, mert vele szemben senki nem arathat győzelmet. Az Ő üdvösségünkre elkészített tervét senki emberfia, de még maga a sátán sem tudja meghiúsítani, mert Ő mérhetetlenül felette áll mindennek, és éppen Jézus Krisztus halála által szerzett nekünk múlhatatlan szabadulást és életet.  

Ezért írja Pál apostol: "... Isten titkos bölcsességét szóljuk, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt a világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, mert ha felismerték volna, a dicsőség Urát nem feszítették volna meg." (1Kor 2,7-8)  

Értjük az összefüggést? Virágvasárnap táján már és az azt követő napokban összefogtak a sötétség erői, hogy pusztítsuk el a názáreti Jézust. Ne engedjük, hogy az Isten Szabadítója a nagy szabadítást elvégezhesse. Feszítsd meg! Halál reá! És éppen ezzel lettek - ahogy Kálvin János írja - az Isten bal kéz felől levő szolgái. Nem a jobb kéz felől levők, akik ismerték és akarták az Ő akaratát, hanem akik az Ő akarata ellen lázadtak, de még a lázadásukat is felhasználja Isten, olyan hatalmas Ő.  

Sikerült a tervük. Jézust sikerült keresztre juttatni. És akkor teljesedett be az ősevangélium, amit az 1Móz 3,15-ből ismerünk: a Szabadító a kígyó fejére taposott. És amikor diadalmasan ünnepelték magukat, hogy sikerült Jézust megölni, akkor hallatszott a kozmoszban egy nagy reccsenés, megroppant a sátán koponyája, elveszítette a háborút.  

A legnagyobb vereség által érte el a mi Megváltónk az elképzelhető legnagyobb győzelmet. Ki érti ezt? Aki ismeri az Írásokat, és komolyan veszi Isten hatalmát.  

Isten azért hívja fel erre a figyelmünket, hogy tanuljunk meg ebben a szellemi káoszban, amiben élünk, helyesen tájékozódni. Mert aki a valóságnak nemcsak egy töredékén tájékozódik, hanem látja a teljes valóságot (és azt csak a hit látja), annak békessége van akkor is, amikor körülötte valóban kétségbeejtő események zajlanak. Az reménységgel tud nézni a jövőbe akkor is, amikor csupa olyat hall és lát, ami méltán elcsüggesztheti. Az ilyen ember, ha sír is, mint Jézus virágvasárnapon, mégis túllát a könnyein, meg a mindenkori pillanaton és az elkeserítő eseményeken, mert az ilyen ember tudja azt, mivel ismeri az Írásokat és az Istennek hatalmát, hogy az a Jézus, aki virágvasárnapon utolérhetetlen és őszinte szelídséggel vonult be egy kis szamár hátán Jeruzsálembe, egyszer majd csakugyan lóháton jelenik meg. Egy olyan fehér lónak a hátán, amire csak az ülhet fel, akiről az ellenségei is tudják, hogy Ő a királyok Királya és uraknak Ura.  

Így olvassuk ezt a Jelenések könyvében: "Láttam a megnyílt eget: Íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol. Szeme tűz lángja, és fején sokágú korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül; és vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert Ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura." (19,11-16)  

Az, hogy az Ő ruhája véres, ez az Ő biztos ismertetőjele. Nem mások vérétől, a sajátjától lett véres. És mivel az Ő ruhája véres, mivel Ő odaáldozta magát helyettünk és érettünk, ez a biztosítéka a mi megmenekülésünknek és megmaradásunknak.  

Isten segítsen minket, hogy amíg időnk van, addig legyünk az Ő seregének a katonái, aki uraknak Ura és királyoknak Királya! Akkor is, ha virágvasárnap ebből vajmi kevés látszott.

Böszörményi Zoltán: Levél

suttogásod oly meleg 

benne van villanó mosolyod 

forró leheleted 

szemed tüzes fénye 

a lángolás 

mely átsegít az idő szakadékain 

az öröm lázas türelmetlensége 

a várakozásteli boldog kapkodás 

a tenger türkizkék remegése 

madarak szabad röpte 

lombok halk zenéje 

önfeledt nevetésed 

ajkad szélén a kimondatlan szó 

vörös rózsák lobogó vére 

kitárulkozó lényed 

a tavasz mely beteljesülésre vár 

az örök igézete 

a halhatatlanság

Karacs Andrea: A villamosvezetékeken túl

Nem értik, miért várakozunk húsz percet, 

mozdonycsere, mondom, meglepődnek, 

dízelre a villanymozdonyt, folytatom, 

innentől nincs vezeték, már csak azt 

nem értik, miért vagyok erre büszke. 

Elindulunk a dízellel, leszállok, rajtam 

kívül még ketten, ők még itt is laknak, 

a forgalmista mindhármunknak bólint, 

én is figyelem őt a sötétben, Anyu meg 

szokta kérdezni, ki volt szolgálatban, 

a csillagok rendben, a Göncölszekér 

a helyén, az egyik utas leelőz, már csak 

sejti, kinek a lánya vagyok, ha egyáltalán 

nem tudná, akkor is köszönne, 

az utcák sötétek, pedig már mindegyikben 

van közvilágítás, gyerekkoromban 

néhányban még zseblámpával jártunk, 

a lépteimmel felverek néhány kutyát. 

Feljebb húzom a kabátom cipzárját, 

hideg van, a levegő mégis melegséggel teli, 

azt hiszem, a villamosvezetékek hiánya miatt. 

Weöres Sándor

„ Saját halálunk sose fáj úgy, 

mint mások halála. 

Ó, könnyű neked, 

elbírod nélkülem a sírt, de 

bírjam, nélküled, az életet?”