Baranyi Ferenc: Egyedül

Az a magány: aludni térni  

egyszál-pucéran olyan ágyba,  

melyben néhány nappal előbb még  

szeretőd válla volt a párna;  

mint alma-álom, rádvirult a  

lánymell, kezedbe kerekedvén,  

s most gömbölyű homályt szorongatsz  

az éj didergő, vézna testén.     

Elküldtelek – s én érzek úgy, mint  

akinek az útját kiadták,  

ujjaim teli kosarából  

elgurultak az aranyalmák,  

füled kelyhébe összegyűjtve  

elvitted felforrt suttogásom,  

formád nyomának mélyedése  

hűsen ásít a szalmazsákon.     

Voltál test-méretű valóság –  

hiányod mindenségnyi semmi,  

köröttem bizsereg a csönd már,  

mellemet kiáltás repeszti,  

kiáltozom, de visszalengő  

illatod éri felszakadt szóm,  

s csitulok, mint aki magában  

dúdol, ha kopognak az ajtón.     

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem  

megoldás már a visszatérted,  

csak úgy maradok meg neked, ha  

nem hallod, hogy kiáltok érted,  

máskor bennem csodát csodáló  

szemed kihűlne most, ha látna,  

megfosztva gőgöm mákonyától  

visszatérésed megalázna.   

Kassák Lajos: Magam örömére

Kint jártam a hegyen s a kosaram teleszedtem gyümölccsel 

mire hazaértem a felét uton-utfélen elhullattam.     

Hogy körülültük az asztalt, mindenkit jószivből kinálgattam 

egy zöld héju alma maradt utoljára, gondoltam ez az enyém lesz.     

Alig hogy nyultam utána, egy másik kéz is kinyult a tál fölé 

idegen kéz volt, de hogy érintettem, árnyék suhant át a szivemen.     

A gyümölcsből nem maradt nekem semmi, de sohse felejtem ezt az estét 

tizen ültünk az asztalnál s egy lány, mintha gonoszul incselkedett volna velem.     

Aztán felébredtem, mert mindez csak álmomban történt ilyen gyönyörüen 

egyedül álltam a reggelben és éreztem, hiába is vágyakozom 

a lány után, akit nem ismerek s aki talán engem se ismer.

Baranyi Ferenc: Előled is hozzád

Szeretni foglak tegnapig. 

Jövőd múltamba érkezik 

s múltadból érkezik jövőm. 

Csak tegnapig szeress, de hőn. 

Mielőtt megismertelek, 

már szakítottam rég veled, 

nem is tudtad, hogy létezem, 

és szakítottál rég velem, 

elváltunk végleg, mielőtt 

megjelentünk egymás előtt, 

én jobbra el - te balra át. 

S most jobb a ballal egybevág. 

Kiadtad utamat s utad 

kiadtam én is. Menj. Maradj. 

te érted ezt? A távozó 

nem el, de feltűnik. 

Hahó, hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj! 

Isten hozott! Isten veled! 

Isten veled! Isten hozott! 

Futok tőled s hozzád futok,

s te tőlem énhozzám szaladsz, 

előlem is hozzám szaladsz - 

ki érti ezt? Ki érti azt?  

Megfoghatatlan. Képtelen. 

Szerelem ez? Alighanem.

Kormányos Sándor: Mint az ősz...

A lélegző csendben 

hasztalan kereslek, 

magány köszön, mint 

régi ismerős, 

nyomában hiányod 

ballag át az úton 

s mellém szegődik, 

halkan mint az ősz...

Kormányos Sándor: Úgy viszlek...

Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem, 

hogy lüktet a csend s a halkuló világ 

úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn 

a levele után rezzenő faág.                                                                                                       

Nem vagy sehol, csak konok némaságom 

őríz, mint álmot, mint elvesztett csodát, 

s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe, 

úgy viszlek magammal emlékként tovább.

Kormányos Sándor: Te és én...

Én mindig rosszul tippelek, 

te mindig rosszul tippelsz, 

én úgy tudtam, hogy ismerlek már, 

azt hitted, hogy ismersz.   

Én megálmodtalak téged, 

te megálmodtál engem, 

s az álmainkat valóságnak 

hittük mind a ketten...  

Nagy Gáspár: A szerelem ideje

Hajnaltájban megfogtalak, 

reggelre nyakamra kötötted a rétet, 

délre a tóba húztál, 

harangkondulásra elvesztettelek, érzem.  

Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba, 

holnapra fehérebb lettem a hónál, 

tegnap mindenütt kereslek, 

holnaputánra sehol se voltál.

Kányádi Sándor: Még süt a Nap…

Még süt a Nap, még sütöget, 

csak reggelente van hideg, 

csak estelente kéldegél 

újra és újra föl a szél. 

Csak az éjszakák, csak azok 

hűvösek, mint a csillagok. 

Napközben meleg van, meleg. 

Sütkéreznek a verebek. 

Duruzsolnak a darazsak. 

Napfényben fürdik a patak. 

Gúnárok, gácsérok, tojók 

élvezik még az úsztatót. 

De a reggeli hideget 

feledni többé nem lehet, 

sem az esték, sem a sötét 

éjszakák csillag-hűvösét; 

tudják mindezt a levelek, 

s a fáknak búcsút intenek.

Szabolcsi Zsóka: Változatok a csendre

Valaki megszólalt, és a csend 

apró szilánkokra hullott.                    

Most óvatosan lépkedünk, 

Nehogy megsebezzenek 

az éles szavak.                                       

*  

Napfény, ne nézz rám, 

szellő, ne simogass, 

patak, ne dalolj nekem... 

ma néma vagyok,                          

csendem keresem...     

*  

Néma tisztaság. 

Betűk helye papíron: 

Fehéren fehér.     

*  

.... s belémhasít a némaság. 

Tört szív reccsen fagyos éjben. 

Ki nem mondott szavak szállnak 

örökké tétova égen.

Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb 

mint bárki mások csendje, 

a mi csendünk az olyan mintha                  

folyton csendesedne, 

s mennél halkabb annál jobban 

lehet hallani, 

és úgy üvölt, hogy néha már 

ki kell mondani.   

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam 

kidobni nem vitt rá a lélek 

maradok hát gyógyíthatatlan 

szentimentális amíg élek    

a tusfürdődet félretettem 

törülköztem a törülköződdel 

a konyakmeggyet is megettem 

nem maradt végül semmi bűnjel                                

de hova rejthetném a testem 

titkolni hogy te átkaroltad 

a lelkem hogy fertőtlenítsem 

amely nem tud nem tudni rólad    

csak a tárgyak törékenyek 

de tömör az emlékezet

Ilze Bindemane-Klava: Haiku

ősztől nem kérek 

csupán napfényes reggelt 

az én lelkemben...   

Káliz Endre ford.

Szabó Lőrinc: Két ország határán

Ha még megkívánsz, 

megkívánlak érte, 

kevés már a kedvem 

földi jóra, szépre, 

kezdek öltözködni 

jégbe, hófehérbe.   

Nem érek rá többé 

könnyű ölelésre, 

ha nagyon szeretsz, 

hálás leszek érte, 

ha nem csábítasz el, 

magad vesztesége.   

Én már csak az égre 

nézek fel maholnap, 

két ország határán 

lábaim topognak, 

az is csak búcsú, ha 

szívedbe botolnak.  

 Ha még itt marasztalsz, 

hálás leszek érte, 

nagyon nehéz az út 

az őszbe, a télbe, 

nem kísérhet oda 

nyarad édessége.   

Megyek mégis. Kell a 

béke tisztasága, 

nem tudom, mit ér, 

de ma még fáj az ára; 

várjak, most, miattad, 

várjak, utoljára?   

Sírva így búcsúzom, 

régi életemtől, 

ha nem húzom is ki 

kezed a kezemből: 

nincs út visszafelé 

e szomorú percből.   

Öltöztet az idő 

jégbe, hófehérbe, 

két országban járok, 

mindegyiktől félve; 

akármit választasz, 

megszenvedek érte.

   

Képes Géza: Balatoni éj

Ős csöndbe burkolózom be, hogy jobban halljalak,

homályba burkolózom, hogy jobban lássalak.
Hűs szélben hajladoznak a vadrezedák,
árnyak közül fehéren pislog a mécsvirág.
Hullámzik, ring a nádas, de egy helyben marad:
s beszél, rólad beszél a tömör-sötét csapat.          
Csillagfényben suhognak a karcsú jegenyék:
érzem remegő tested delejes melegét.
Látlak: kigyúlsz lobogva s a láng belém harap…
Meg-megcsobbannak a fénylő ezüst halak:
halk, csókos csobbanások...elvillanó mosoly –
Mindenhol itt lebegsz, és nem vagy itt sehol.

Zelk Zoltán: Jelen!

Álmomban hallom a nevem – 

ocsúdva, még fél-éberen 

fölkiáltok: Jelen!