Arany-Tóth Katalin: Szótlanul

Most hallgatsz... 

mert a bánatról könnyebb szólni, 

mint leírni a reményszínű, 

szívnek tetsző, boldog perceket. 

Stigmaként égette létedbe 

Sorsod az örökkévalóba 

küldött jeleket, hogy ne feledd: 

szolgálat az Élet. Alázat, 

s kérdéseidre benned termő 

felelet, hogy megtanulj látni 

világtalan szemmel, hogy érezd 

az üresnek tűnő tereket.   

Hisz’ volt idő, mikor a magány 

lelket feszítő szorítása 

kékülő erővel fojtotta 

örömre, s elégedettségre 

született vágyszomjú életed; 

s mert kínjaid levetni vágytad, 

hát jó mélyre ástad fekhelyed, 

hogy kegyelmet remélve sóhajtsd, 

és hitednek gyolcsába forgasd 

az elárvult, könnyes éveket.   

Most hallgatsz... 

s mert Isten áldó érintését 

szavakká formálni nem tudod, 

hálád halk imába foglalod 

– megköszönve a szándékot, mely 

irgalmas szívébe fogadott; 

s mit a sokaság láthat rajtad: 

az csak kitárt lelkedből nyíló, 

arcodra simuló mosolyod.  

Vitó Zoltán: Reggel - nagyanyám édes nyelvén

Naponta együtt kelt a pirkadattal;      

felserkenését csodálta a Hajnal.                    

A ház körül tüsténkedett serényen 

és fejni ment - sajtárral a kezében.                                                                               

Az álmos Nap még alig volt kelőben, - 

már tésztát dagasztott a tekenőben.   

S mikor kisült, friss, vekni kenyeret 

(kezéhez nevelődött régi késsel) 

ünnepi áhítattal felszegett; hogy 

e szertartásról szintén "ne késs el", 

erről üres hasam rendelkezett, - 

s egy illatos, meleg kenyér-karéjjal 

s csuporba öntött, édes kecsketejjel - 

ó, lesz-e még részem ily pompás ízben, 

mint ott?! - fenségesen bereggeliztem...

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Emlékszel-e még erre? 

Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal 

rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, 

gyalog és kocsikon, a találka helyére, 

sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. 

Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, 

mint eleven fáklya. Ott valami érzett 

belőle, igéret, az a jó jövendő, 

mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, 

minden, mi körülvett, az idegen világ is, 

ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Gergely Ágnes: A 71. zsoltár

Ha járványok és háborúk elülnek, 

Istenem, add, hogy meg ne szégyenüljek. 

Légy sziklaváram, hol megbújhatok, 

hadd elfelednem: csak bújni tudok. 

Segíteni se magamon, se máson, 

a tett elől bezár a hallgatásom, 

s az együttérzés önmaga a kín, 

nincs feloldozás, fogynak könnyeim. 

Tiéd a mentés meg a csuda dolgok, 

nem jár eszemben, lettem volna boldog. 

Emlékeim romteste bekerít, 

konok fogódzó az egykori hit. 

Ősz haj és vénség, úttalan gazok, 

de karomról ne vedd el a karod, 

és őrizd őket, őrizd egyre jobban, 

akik elestek itt a pogromokban. 

2022. június

Petőfi Sándor: A farkasok dala

Süvölt a zivatar 

A felhős ég alatt, 

A tél iker fia, 

Eső és hó szakad.  

Kietlen pusztaság 

Ez, amelyben lakunk; 

Nincs egy bokor se’, 

hol Meghúzhatnók magunk.  

Itt kívül a hideg, 

Az éhség ott belül, 

E kettős üldözőnk 

Kinoz kegyetlenül;  

S amott a harmadik: 

A töltött fegyverek. 

A fehér hóra le 

Piros vérünk csepeg.  

Fázunk és éhezünk 

S átlőve oldalunk, 

Részünk minden nyomor… 

De szabadok vagyunk!  

Pest, 1847. január

Sohonyai Attila: Együtt

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Hol festelek, hol karcollak, 

van hogy csendéletnek látlak, 

van hogy absztraktnak. Van 

hogy sáros a ruhád és én otthagylak, 

de van bizony úgy, hogy csak azért 

fetrengek a földön, mert a föld is te 

vagy.  

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy 

készen kaplak, van amikor összerakni is 

nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak. 

S van bizony néha hogy az én fonalam sem 

érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk 

s nevetünk rajta egyet.  

Van hogy hú de megutállak, és van 

hogy újra beléd esek, van hogy 

semmi se fáj tőled, és van amikor már 

egy ujjad is porig éget. S van hogy 

semmi az egész, van hogy örülök a 

félnek, van hogy semmi se szép; 

de nincs olyan, hogy nem szeretlek.    

Sebestény-Jáger Orsolya: Az emmausi tanítványok

                            

(Lk 24,15-35)  

A megtett út felén reánk hullt a fény. 

Földre szegezett álmokon át 

köddé lett köröttünk a kóborló világ.  

Az út már mindegyre fényesebb, 

míg bennünk végül begyógyul a seb. 

Szemünkön mégis szánalmas lepel 

takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.  

Majd kunyhónkba térsz, 

hogy asztalunkhoz ülj. 

Bocsásd meg 

koldus csöndjeink. 

S míg megtöröd kenyerünk 

súgjuk: maradj...  

vagy jöjj el megint.

Csontos Márta: Hibajegyzék kipipálva

Romlanak az arányok a vegykonyhában, 

lassan nem leszek hasonló önmagamhoz, 

a nagy Átváltoztató néha már integet, 

s te is, hiába nem tartasz órát a házban, 

olykor be-benéz hozzád a Nagy Óraleolvasó, 

nem tűri a diktált adatokat. 

Cicanadrágba csomagolt zsákbamacska 

vagyok, ott kering bennem a rosszkedv, 

ott az újrapróbálkozás kísérlete 

a garanciaidő meghosszabbítására. 

Valaha nyakláncot hordtam, – minden nap 

mást – s gyöngyöket, ma tablettákkal 

játszok kirakósdit, ez a mindennapi élvezet. 

Selyemsállal próbálkozom eltakarni 

nyakamon az árulkodó jeleket. 

Néha még ezt sem teszem, hagyom 

fedetlenül önformámat, engedem a Smink 

Mesternek, hogy játszadozzon velem. 

Hihetnéd, hogy balek vagyok, az idő 

rései között fogoly, - - - - - - - - - - 

mégis, nem sírom el magam, nem 

szédülök test és lélek libikókájában, tekerem 

Ariadné fonalát, s kötéltáncolok a porondon.

Arany János: Poétai recept

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, 

Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám, 

Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed: 

Recipe – és megvan a magyar költészet. 

 Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, 

Holdsugárt, amelynek illatja hegedül, 

A remény húrjából ezüst szakállakat, 

És fond lángostorrá, mint esőszálakat.  

A kétségbeesést álomhabnak véljed, 

Takarja be a nap a sötétlő éjet, 

Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja, 

Melyből egy meteor a tengert kioltja.  

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván 

Pislants a leányra egy laposat, csalfán; 

Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal, 

S kenje meg Apolló fürteidet…  

1852.

Vajsenbek Péter: Az utolsó csönd

Abban a váratlan, félórányi sötétben,   

amikor az önjelölt próféták elhallgatnak, 

és a meddő viták   

mint eltaposott fűcsomók, 

alárendelik magukat egy nagyobb akaratnak, 

hallani lehet a pénzmozgás 

súlyos és hullámzó moraját, 

az érdekek húsbavágó suttogását. 

Aki mégis szóra nyitja száját, 

úgy érzi, tüdeje égő erdő, 

torkában sáskák, és a víz, 

ami szomját olthatná, minden 

érvével együtt elpárolgott. 

Akik kezükben próbálják menteni, 

amit eddig felhalmoztak, 

úgy hullajtják majd el, mint 

fa a túlérett termést. 

Viszont mégis 

megmarad a föld a lábuk alatt, 

a csillagok a fejük felett, 

a szégyen a szívükben,   

és hiába minden   

feszültség és félelem, 

még meghalni sem 

tudnak egy nagyobb akarat szerint.

Aranyosi Ervin: A szeretet nem öregszik

(egy öreg kutya vallomása) 

Lehet, hogy nem hallom, 

ha hívogatsz engem, 

lehet, hogy már fáraszt 

az utcára mennem. 

Lehet, hogy a labdám 

már nem hozom vissza, 

de a szereteted 

érző szívem issza! 

Lehet, hogy már nehéz 

farkamat csóválni, 

lehet, hogy túl sokat, 

nem lehet elvárni, 

de éppúgy szeretlek, 

éppoly áhítattal, 

simogató kezed 

ma is megvigasztal. 

Szemem alig lát már, 

szívem mégis ismer, 

s tele van irántad 

mély érzéseimmel. 

Bár az élet súlyát 

nehezen cipelem, 

de a szeretetem 

nem vénült meg velem!

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – A Seol kötelei

                                                        " A Seol kötelei vettek körül;   

                                                          a halál tőrei fogtak meg engem.”   

                                                         (Zsoltárok könyve, 18:6) 

A Seol kötelei rám tekeredtek, mozdulni nem tudok, 

fogva tart mindaz, ami itt van körülöttem, fogva tart egyre, 

szorongat a mozdulatlanság, szinte megfojt, levegő nincsen, 

kétségbeesetten kapkodok levegő után, levegő után kapkodok, 

nem tudom, van‐e még remény bármire is, lesz‐e szabadulás, 

nem tudom, valaha másképpen lehet‐e mindez. 

Rám tekeredtek a Seol kötelei, megfogyott bizodalmam, 

hiszek még abban, akiben hiszek, akiben még hinni: szabadulás, 

és nincsen is már más kapaszkodóm, csupán csak ennyi, 

nincsen már más kiút előttem, eltűntek mind az utak, 

várakozom tehát, hogy megsegít, aki talán megsegít egyszer, 

valamire várok, mi mást is tehetnék, rajtam a Seol büntetése. 

A Seol rám tekeredett kötelei fojtogatnak, nincsen jövő, 

valamiféle büntetés mindez, csak nem tudom, miért, 

szólnék annak, akinek szólni szeretnék, hogy segítsen, ha lehet, 

de nem szólhatok, mert túl nagy a sötétség, a fekete csönd, 

betemet valami, valamiféle idegen anyag, elhagytál engem,   

mondom, és egyre csak várom, hogy történjék valami végre. 

 

Nemes Nagy Ágnes: [ Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?]

Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? 

Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? 

Helyettem is szeress, ne csak helyetted, 

borulj reám és olvassz, mint a nap.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután. 

Benne van teljes életünk. 

Ülünk egymással szemben, 

beszélgetünk.  

Egyszerű és jó vagyok, 

mint világ fölött lebegő 

madár. Te átlátszó vagy, 

tiszta, mint a levegő,  

mint üvegkorsónk friss vize, 

melyen átcsillan a nap. 

Én szomjas vagyok 

s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Pálfi Zsuzsanna: Nézz fel az égre!

" Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá."

(Zsolt. 8: 4-5)     

Egy család anyagilag válságos helyzetbe került, otthon mindenki 

gombóccal a torkában mászkált. Az apát „ fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben is nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. 

Az anya hirtelen összecsapta a kezét: 

– Talpra mindenki és gyertek velem! 

Zavartan követték őt a családtagok a ház előtti apró kertbe. 

– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte az anya a családot. Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagokkal volt teleszórva. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a hogy a szikrázó ragyogás magával ragadja őket a végtelenbe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket, és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt, és azon az estén az égbolt számukra Isten a reményről szóló óriásplakátjává vált. Az anya száját csak egy mondat hagyta el: – Ne felejtsétek el, a csillagok éjjel látszanak igazán!  

Ábrahámnak is csak fel kellett nézni az égre, és a csillagok Isten ígéretét erősítették meg számára, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. A napkeleti bölcseknek is csillag beszélt a Megváltó születéséről és az vezette el őket a beteljesülés helyére. Az emberiség története során gyakran kémlelte a csillagokat, az égitesteket. Segítségükkel számolta az időt, és próbálta kutatni saját jövendőjét. A csillagok Isten népe számára az Úr ígéreteinek bizonyosságát jelezték, ezáltal megerősítették az ég csodáiba belefeledkezők hitét. A végtelenhez mérve mi is, mint a régiek megtapasztaljuk végességünket, de megérzünk ugyanakkor valamit Isten végtelen rendjéből és gyönyörűségből. Csodadolog beletartozni ebbe a nagy egészbe, átélni, hogy kicsi és nagy egyaránt ugyanannak a végtelen Úrnak a teremtménye, és mindegyik Isten gondviselő szeretetéből létezik, hogy betöltse feladatát. A porszemnyi ember mégis kiemelkedik a nagy egészből, mert bűnei ellenére az Úr különös szeretetével veszi körül és a legszebb hivatást kapta, hogy Isten képviselője (a teremtésből fakadóan Isten képét viseljük magunkon) legyen ebben a világban. Ha olykor el is bukunk, el is tévedünk vagy sötétség vesz körül bennünket, a csillagok templomaink tornyain, és a csillagok az égen megerősítik a reményt, hogy Megváltónk szeretetével és irgalmával nem hagy el bennünket. Este menj ki Te is, és feledkezz bele pár percre a csillagos ég látványába, hogy Istenünk megújíthassa a te reménységedet is. 

Forrás: Mai Ige és gondolat