Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyre áhitok]

Magas hegyekre áhitok  

hol megfejtődik száz titok,  

hol nincsen bűn és nincs piszok,  

csak fényes ég és nárciszok.

Simek Valéria: Csak úgy ketten

Úgy szeretnélek átölelni, 

mint egykor, s feloldódni a 

napok lezúduló magányából. 

Nem tudni semmit a jelenről, 

biztonságban veled lenni. 

Elfelejteni az itt hagyott 

napok, évek terheit, ami 

csak rám maradt, amikor elmentél. 

Ölelő szeretetedre vágyom, nem 

törődve, aggódva semmiért. 

Csak úgy ketten, csendben, 

összebújva kizárni a világ 

zaját, békétlenségét, háborúját. 

Hogy ne vegyem magamra ezt a 

lávaként ömlő folyamot. 

Úgy, mint egykor, csendesedjen 

a kint és a bent. 

Úgy odabújnék hozzád.

Dutka Ákos: 60 év után feleségemnek

Mikor indultunk, - kéz a kézben - 

ha jól emlékszem, - fütyörésztem. 

Lengett előttünk, jövőnk fátyola - 

Te sem kérdezted, merre vagy hova.   

Jöttünk s a vér-dobolta rím 

csengett utunknak fordulójain. 

Volt mit dalolni, - sírni is ha kell - 

hisz az élet annyi vért s könnyet kever.   

Jártuk az erdőt. Harsogó szelek 

korbácsa alatt nyögő tengerek 

hordták hajónkat - ugye, annyiszor 

ha kiszöktünk a robot hínárjaiból.   

Azóta érzem, vagy csak álmodom, 

babrálva itt a tört virágokon, 

minden lépésnél - nyílt örvényeken 

mindig, mindenütt, fogtad a kezem.   

Akkor is mindig, ha jött embertelen 

a háború, a harc, a förtelem, 

s a vihar vad sodra minket is sodort: 

Keresni kellett egy biztos kis zugot.   

A sors véletlen e kertben tett le itt, 

teregessük csendben a múlt emlékeit. 

Azóta ülünk: itt a tűz körül 

néha sokan - sokszor egyedül.   

Hallgatjuk ha néha pattog a parázs. 

Milyen furcsa, színes látomás: 

mit is kavart körénk a Történelem 

ezen a kószahosszú életen.   

Miért? Miért nem? Mi értelme volt? 

Néha szívünkből ez is felsikolt. 

Ki bánja, hiszen fogtad a kezem, 

akárcsak most - e csendes esteken. -   

Ülünk és nézlek, - nézem a kezed. 

Vajon fáradtan még meddig vezet? 

Ki indul innen vajon hamarabb? 

S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.   

Heltai Jenő: Egy asszony keze

De jó egy kis kezet 

A kezünkbe fogni, 

A karcsú ujjakra 

Szavakat lehelni, 

Csókokat dadogni, 

A finom ereken, 

Mint kék tengereken

Kábulásba veszve, 

Elhajózni messze, 

Sehol meg nem állni, 

Folyton jönni, menni, 

végül partra szállni, 

Végül megpihenni 

Rózsaszin szirteken 

Koráll-szigeteken, 

Az éles körmökön, 

örök örömökön.   

Ó, áldott asszonykéz, 

vágyak forralója, 

Gondok altatója, 

Izzó homlokomon 

Hűvös fehér pólya, 

Drága élő bársony, 

Te maradj a társam, 

Örökre, örökre. 

Mikor sirdogálok 

Könnyem te töröld le, 

Te szoríts marcangolj, 

Ha lázad a vágyam, 

Mikor valami fáj, 

Te simogass lágyan, 

S halottas órámon 

Bus szemfedő selyme, 

Te hullj takarónak 

Megtört két szememre, 

Elnémult szivemre.   

Szegedi Kovács György: Levél

drága fiam édes leányom kicsi unokáim 

mi van veletek éltek-e haltok-e a pénzt 

amit kértetek megkaptátok-e meg leveleim 

apád ebbe fog belepusztulni már a kést  

is emlegeti szegény hogy kárt tesz bizony magában 

legalább pár kedves szót csak most őmiatta 

ez az ember meggyógyulna de elfogy a magányban 

megfázás ágynak veri a bort mind megitta  

hát miránk nem gondoltok a lelkünket is kitesszük 

értetek a kerttel is alig bírunk és kivesszük 

az összes vagyonunkat ne mondjátok majd ránk  

ha meghalunk ilyen olyan volt anyánk apánk 

tán későn küldtük a pénzt azért ne haragudjatok 

ha ráértek és az időtök engedi írjatok 

Rilke: A nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan. 

Bolyongok éberen. 

A virrasztó magányban 

kis csillag jár velem. 

Szeme pillásan ég fenn, 

ragyogva néz felém, 

oly árva ott az égen, 

akár a földön én.  

Fodor András fordítása

Ady Endre: Megköszönöm, hogy vagy

Ime, megköszönöm neked, hogy vagy, 

Hogy hallottál valaha rólam 

S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem: 

Jól van.    

Ime, menekülni vágynék tőled, 

Csak evezőm nincs készen a hajóban 

És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni: 

Jól van.

Káli László: Jönnél-e velem?

Jönnél-e velem minden pillanatban? 

Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? 

Tudnál-e bújni hozzám, akár talán 

remegőn is, de vágyva az ölelésem? 

Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? 

Adnád-e nekem, mi legszentebb, 

lelkednek oltárát? Mondd hát! 

S engednéd-e, hogy a rét virágából 

koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e 

velem mezőn és réten, földön s égen? 

Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? 

Vagy akár mint soha még nem!? 

Engednéd-e, hogy eléd térdelve 

öleljem combod, s forró csókot 

leheljek rajta végig? És sétáljunk 

kéz a kézben, szem lesütve, vagy 

éppen egymás szemében égve 

belefeledkezzünk a tücsökzenébe? 

Vagy hallgatva a csendet, kósza 

fellegekbe karolva váljunk eggyé, 

lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen 

maholnap úgyis véget ér minden. 

Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen 

szappanbuborék. Mondd Kedvesem! 

Jönnél-e velem minden pillanatban?  

    

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? 

A mindenség tündöklő titkaira, 

arra, ami adat és gondolat 

s ami csak villózik e név alatt, 

a képre kint, a tükörképre bent, 

s amit a tükör önmaga teremt. 

A valóság üres kereteit 

építgettem, mint méh a sejtjeit, 

s vártam, amit majd a tapasztalat 

gyűjt bele, a mézet, az igazat. 

És gyúltak bennem álmok és csaták, 

hitek próbái, pörök, kritikák, 

szedtem magamban, okkal, oktalan, 

ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 

száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 

s csak én maradtam igazi hazám, 

én, a néző... Azt adja a világ, 

amit belelát a kíváncsiság.

Trausch Liza: Ne tévedjetek!

" Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is." 

Galata 6,7 (A Luther ford. szerint: "Ne tévedjetek…")  

     Tévedni emberi dolog. Bocsánat, szoktuk mondani, tévedtem. Vannak komoly, életre szóló tévedések. Most Isten mondja és kéri, hogy ne tévedjetek! Az örök élet dolgában ne tévedjetek! Rettenetes dolog lenne, ha egy életen keresztül azt hinnéd, hogy rendben van minden. És döbbenten kellene majd megállapítanod, hogy tévedtem. Sokan mondják, hogy a halállal vége mindennek. Azután már megnyugszom. A halál nem pont, hanem vessző vagy kettőspont. A halál nem elalvás, hanem felébredés. Voltaire, a nagy francia költő haláláról olvastam, aki egy életen keresztül gúnyolta Istent, hogy nincs, amikor a küszöbön volt, egy kicsit már átlátott, és ezzel a kiáltással halt meg: örök élet van, de én elvesztem! Olyan biztosan kell tudnod, hogy Jézust elfogadtad Megváltódnak, amilyen biztosan tudod, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Milyen rettenetes lenne, ha valaki azt mondaná: tudom én, hogy hova jutok. Aztán kiderülne: " Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába, hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát " (Mt 7,21). Lehet Bibliával a kezedben elkárhozni, imádsággal a szádon elveszni. Lehet templomba járó élet mellett elkárhozni. Egy vallás sem üdvözít, egy cselekedet sem. Jézus Krisztus az Üdvözítő! Jézust megkérdezték, hol van Isten országa? Azt mondotta, nem itt, nem ott, tibennetek van. Testvér, benned van? Mennyország vagy pokol van belül? Azt mondja az Ige: Aki hisz a Fiúban, már üdvözült. Már benne él a mennyben. Te ott élsz már?!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

L. Orosz Nóra: Téli este

Szobádban homályló est borong  

hunyt szemmel merengve ülsz  

könyved térdedre ejtve  

Kintről a kandi hold  

ezüst fénnyel simítja homlokod  

Oly messze az ég és mégis közel  

a fehér csöndben Isten  

észrevétlen átölel ...

Reményik Sándor: A megfoghatatlan szól a poétához

1

Ne nyúlj hozzám... 

A Hangulat vagyok. 

Isten szívéről most szakadtam le, 

Most lépte át lebegő, lenge léptem 

Az örökkévalóság küszöbét. 

Tündér-ruhámon őszi harmat csillan, 

A szárnyam arany szitakötő-szárny. 

Jövök és megérintlek. 

De te ne illess bütykös ujjaiddal, 

S durva karoddal magadhoz ne ránts. 

Vagy lásd, ha megölelsz: 

Az árnyékom árnyékát öleled.  

2  

Hát kinyujtottad mégis a kezed, 

Mohón nyujtottad ki, 

Szegény költő, s megfogtál valamit, 

Amiről azt hitted, hogy én vagyok. 

Nézd meg, mi maradt a kezed között... 

Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót, 

Vívódva vérző vitéz szavakat 

Állítottál vélt rabod köré körbe: 

Őrizzék az arany szitakötőt. 

De mikor kisvártatva odaléptél, 

A szavak szájtátva egymásra néztek, 

S a kör közepén nem volt semmi sem.  

3  

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben: 

Libeg, libeg a kék szitakötő, 

Csillog a szárnyán az aranyzománc. 

S mikor a lepke hálóba kerül, 

Már eltűnt a varázs.  

4  

Boldog, aki ki nem mond engemet: 

A ki nem mondhatót. 

Aki meg nem fog engem: foghatatlant. 

Aki csak a szívében hordoz 

Egy életen át, mint egy szűz csodát. 

Akinek mindíg friss marad az arcom, 

Harmatos marad szitakötő-szárnyam. 

Boldog az, aki nem próbált soha 

Dadogni rólam. 

Boldog, akiben örök lehetőség, 

S testetlen valóság vagyok. 

Boldog, aki kezetlen Rafaelnek, 

Vagy néma Énekesnek született.  

5  

Illanó illat, 

Tűnő tünemény, 

Hághatatlan hegy, 

Feneketlen tó, 

Elérhetetlen messzeség vagyok.

Mindíg felül vagyok, 

Mindíg alul maradsz. 

Én, én vagyok az örök Győzelem, 

És te, te vagy az örök Vereség. 

Mindíg-változó oltárkép vagyok 

A Mindenség mindíg-új templomában. 

Hajtsd le fejed, 

És szálljon a szívedre 

Havas hajnali erdőn az alázat.

Arany-Tóth Katalin: Szótlanul

Most hallgatsz... 

mert a bánatról könnyebb szólni, 

mint leírni a reményszínű, 

szívnek tetsző, boldog perceket. 

Stigmaként égette létedbe 

Sorsod az örökkévalóba 

küldött jeleket, hogy ne feledd: 

szolgálat az Élet. Alázat, 

s kérdéseidre benned termő 

felelet, hogy megtanulj látni 

világtalan szemmel, hogy érezd 

az üresnek tűnő tereket.   

Hisz’ volt idő, mikor a magány 

lelket feszítő szorítása 

kékülő erővel fojtotta 

örömre, s elégedettségre 

született vágyszomjú életed; 

s mert kínjaid levetni vágytad, 

hát jó mélyre ástad fekhelyed, 

hogy kegyelmet remélve sóhajtsd, 

és hitednek gyolcsába forgasd 

az elárvult, könnyes éveket.   

Most hallgatsz... 

s mert Isten áldó érintését 

szavakká formálni nem tudod, 

hálád halk imába foglalod 

– megköszönve a szándékot, mely 

irgalmas szívébe fogadott; 

s mit a sokaság láthat rajtad: 

az csak kitárt lelkedből nyíló, 

arcodra simuló mosolyod.  

Vitó Zoltán: Reggel - nagyanyám édes nyelvén

Naponta együtt kelt a pirkadattal;      

felserkenését csodálta a Hajnal.                    

A ház körül tüsténkedett serényen 

és fejni ment - sajtárral a kezében.                                                                               

Az álmos Nap még alig volt kelőben, - 

már tésztát dagasztott a tekenőben.   

S mikor kisült, friss, vekni kenyeret 

(kezéhez nevelődött régi késsel) 

ünnepi áhítattal felszegett; hogy 

e szertartásról szintén "ne késs el", 

erről üres hasam rendelkezett, - 

s egy illatos, meleg kenyér-karéjjal 

s csuporba öntött, édes kecsketejjel - 

ó, lesz-e még részem ily pompás ízben, 

mint ott?! - fenségesen bereggeliztem...

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Emlékszel-e még erre? 

Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal 

rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, 

gyalog és kocsikon, a találka helyére, 

sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. 

Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, 

mint eleven fáklya. Ott valami érzett 

belőle, igéret, az a jó jövendő, 

mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, 

minden, mi körülvett, az idegen világ is, 

ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.