ha jól emlékszem, - fütyörésztem.
Lengett előttünk, jövőnk fátyola -
Te sem kérdezted, merre vagy hova.
Jöttünk s a vér-dobolta rím
csengett utunknak fordulójain.
Volt mit dalolni, - sírni is ha kell -
hisz az élet annyi vért s könnyet kever.
Jártuk az erdőt. Harsogó szelek
korbácsa alatt nyögő tengerek
hordták hajónkat - ugye, annyiszor
ha kiszöktünk a robot hínárjaiból.
Azóta érzem, vagy csak álmodom,
babrálva itt a tört virágokon,
minden lépésnél - nyílt örvényeken
mindig, mindenütt, fogtad a kezem.
Akkor is mindig, ha jött embertelen
a háború, a harc, a förtelem,
s a vihar vad sodra minket is sodort:
Keresni kellett egy biztos kis zugot.
A sors véletlen e kertben tett le itt,
teregessük csendben a múlt emlékeit.
Azóta ülünk: itt a tűz körül
néha sokan - sokszor egyedül.
Hallgatjuk ha néha pattog a parázs.
Milyen furcsa, színes látomás:
mit is kavart körénk a Történelem
ezen a kószahosszú életen.
Miért? Miért nem? Mi értelme volt?
Néha szívünkből ez is felsikolt.
Ki bánja, hiszen fogtad a kezem,
akárcsak most - e csendes esteken. -
Ülünk és nézlek, - nézem a kezed.
Vajon fáradtan még meddig vezet?
Ki indul innen vajon hamarabb?
S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése