Gyurkovics Tibor: Évek és üvegek

Én törhetetlen üvegek közt élek, 

sebesülékeny testem, mint a gyík 

a vaksi élek előtt áthasít. 

Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.  

A világ széthull. Idegek kötése 

a bomló hangulat elvének enged, 

elhagyva a legádázabb szerelmet, 

a feszes kapcsolatok gúzsát. És e  

nagy romlás kése szívembe hasít. 

Gyűjtögetem a kezembe a békét, 

a széjjelhullott évek törmelékét, 

az összetört kancsók szilánkjait.

Déry Tibor: Hajnaltájt

A hajnali üres uccákon somfordál behúzott nyakkal 

a hét sovány Esztendő: Csend van. Egy uccai lámpás kiváncsi 

ebként sárga fényt ereszt egy vak sarokkőre. A sarokkő 

betelik és prüszköl. A derengésben lassanként kiválnak 

az árnyak és mogorván hánykolódva, ismeretlenül  

egymásra fekszenek. Borzong s szürkén nyujtózkodik az úttest, 

a járdák felkunkorodnak. Az éjszaka kihúnyó fényei 

a kapuk elé gyűlnek s ráncos arccal várják a szemetest. 

A hét sovány Esztendő leül a sarokkőre. Homlokukban  

egy kerek pillátlan verejtékcseppel felnéznek az égre,  

mint Polyphemos. Fölöttük az erkélyen veréb csiripel 

s a késlekedő napot szólongatja. A kéményeken át,  

ébredezik a város: halványszürke füsttel emészti el 

a hálószobákból kiszabadult sóhajokat, a tetőn 

póklábon futkosókat. Lassan dereng a sötét felhőkön túl 

s egy polgár szájtátva ásít. A kerek sarokkő mellett 

hét kísértet tollászkodik s várja a hajnali szerelmet. 

(1930)  

Katona Béla: Erős Istened van?

„ Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad 

nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” 

(Lk 1:49-50)     

          Mária imájából való mai Igénk. Kiderül belőle, hogy Mária gondolatait átjárta az Úrral való kapcsolata. Ő egy hatalmas, erős, cselekvő Istenben hitt. S valóban: Isten pontosan ilyen. Hatalmas, erős, cselekvő. Te milyen Istenben hiszel? Vannak, akiknek gyenge, erőtlen istenképük van. Ők szoktak Jézuskáról, Istenkéről beszélni. Pontosan annyira is bíznak benne. Lehet bízni egy erőtlen, gyenge Istenben? Aligha. Rá lehet bízni magunkat, családunkat, bárkit vagy bármit egy erőtlen, gyenge Istenre? Nem. És nem is lenne érdemes.            

        A temetési szolgálataim alkalmával nagyon sokszor átjár a gondolat, hogy vajon a jelenlévőknek milyen hite van? Vajon a családtagok és az elhunytat utolsó útjára kísérők mit gondolnak: ennyi volt? Kész, vége? Nincs tovább? Vagy elhiszik, amiről mindig szólni szoktam, az Úr erősebb, hatalmasabb még a halálnál is? Ha Isten nem lenne erősebb a halálnál, akkor méltatlan lenne arra, hogy higgyünk benne, akkor reménytelen és vigasztalan lenne az életünk. Azonban Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban legyőzte a halált. Feltámasztotta Jézust a halálból, hogy erejét, hatalmát, jóságát, kegyelmét megmutassa, hogy minden embernek valós reménye legyen a temetőn, a síron, a gyászon túlmutató életre. Az erős és hatalmas Istenben, a bűn és a halál fölött győztes Úrban. Ilyen Istenben hiszünk? Ebben az Istenben hiszünk? A lehetetlent nem ismerő, élő, mindenható Úrban? Csak Benne érdemes.

Forrás: Napi Ige és gondolat

Reményik Sándor: Csak halkan

Csak halkan, halkan, drága, szép 

Öröm, Itt lábujjhegyen járj! 

Ne csábíts hangos szó-beszédre, 

S teli tüdőből csengő kacagást 

Te tőlem ne kívánj!  

Ne felejtsd el, hogy bujdosó vagy itt, 

Sötét vértek közt csillan arany-vérted, 

S országom örökös Urának én 

Nagy idegen-adót 

Fizetek érted.  

Míg bura alatt égő gyertyaként 

Libegsz, drága Öröm, 

Szemérmes öccse a Szomorúságnak, – 

Addig tudom: 

Miattad új bajba nem ütközöm.  

De ha lángod nagyot nyujtózkodik, 

S üvegburáját megremegteti: 

A Fájdalom, az én lelkem ura 

Az aranyvértes fényes idegent 

Birodalmából tüstént kiveti.

Ranschburg Jenő: Barátság, szerelem

(Férfiak egymás közt) 

Tudom, apu, a „szép időkben” 

egyet szeretni volt divatba’. 

Én öt lányba vagyok szerelmes, 

legjobb barátom Zsolti, hatba. 

Neki most eggyel több jutott, de 

megígéred, hogy nem nevetsz ki? 

Barátommal egy nő miatt, csak 

nem fogok mindjárt összeveszni! 

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel. 

Testem hűs álmokat iszik. 

Apró csillagos éjtündérek 

a szívemet hozzád viszik. 

Parányi szekérre fektetik, 

pihék, mohák közé, puhán, 

befödik zsenge nefelejccsel 

s lehelnek rá éjfél után. 

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben 

szemükben harmat, áhitat – 

csigák s iszonyú nagy füvek közt, 

a sárga holdvilág alatt.  

Tóth Árpád: Elégia egy reketyebokorhoz

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, 

S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja 

A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, 

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. 

S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz 

Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, 

Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, 

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj. 

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag 

Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, 

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat

A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor 

Bányáiból a bú vihedere kereng fel, 

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor 

Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember! 

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok 

S a sűrű napsugár forró arany verése 

Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, 

Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; 

Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát 

Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, 

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát 

Az öntudat nem űz, a konok kapitány. 

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét 

A kínok vasszöge szorítja össze testté, 

S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, 

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, 

Bár fájó szögeit már a létentúli lét 

Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: 

A néma szirteken békén omolni szét 

S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa. 

És hát a többiek?… a testvér-emberek, 

E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, 

Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek 

Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, – 

Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve 

Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: 

Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, 

Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé. 

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon 

Csak miriád virág szelíd sajkája leng: 

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, 

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, 

Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva 

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! 

S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, 

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke. 

(1917)  

Szabó Lőrinc: Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek, 

a beteg előtt felrakja kegyes 

álarcát a világ. 

„ Vérbaj!” „ Tüdővész!” – lúdbőrzik a 

társadalom; e két csodaszóban 

egyesülnek a szétdult 

parlamentek 

s még a rablók kapitányai is 

megpróbálnak valami 

nemeset hazudni. De ki látja 

a harmadik rémet, az örök 

járványt, amelynek 

kórháza a város, az egész 

ország, országok? Óh, ki látja 

a legnagyobb kórt, az emberiség 

örökölt terheltségét, ki látja 

közületek, Nagyok, 

a szegénységet, 

melynek gyógyithatatlan 

betegei vagyunk: roncsoló 

mérgeit hurcoljuk s leheljük 

irodában, műhelyben, bérpaloták 

barlangjaiban, nászéjszakánkon 

vele oltjuk be a jövendőt 

s évezredek óta miatta 

fetrengünk a butaság 

mocsaraiban – – Jaj, Hatalom, 

mikor látod meg a beteget 

a szegényben? Gazdag, óh, mikor 

jelenik meg pilládon a szánakozó 

borzadály könnye, amely 

egy-egy szörnyű betegágy előtt 

néha mégiscsak kicsordul szemedből?  

Bertolt Brecht: A gonosz ábrázata

Japán fafaragás függ a szobám falán, 

Gonosz démont ábrázol, s rajta arany a máz. 

Részvéttel bámulom halántékán a dülledő eret, amely 

elárulja: mily fárasztó is rossznak lenni.   

Szemlér Ferenc fordítása

Csorba Győző: Ars amatoria

Fortélyos alakoskodás 

kell, hogy a végén lángoló 

meztelenséggel elfeküdjék 

odaadó   

eszközként karjaidban. 

- Tanulj, tanulj, ne a fonákját, 

a színét lásd! De tedd azért 

e szép játék szabályát!   

Mert mégse csak a test, a test... 

A bőrön, véren, rostokon 

átsüt egy másik, átsüt egy 

fénylőbb izgalom.

Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona, 

az ablaküvegen át rám nevet, 

amit nem tudok megunni soha, 

a kékszemű tavaszi üzenet. 

Gyerek leszek egy percre újra én, 

örökzöld időmből kipislogok, 

a létezés halhatatlan ívén 

a teremtésig visszacsusszanok. 

Boldog részecske, együtt lüktetek, 

s kinyílok mohón, mint tavaszi ág, 

ledobjuk, unt kabátot, a telet, 

s szívemmel ver a születő világ. 

Mert jó élni, e gyermeki hittel 

így fordulok én is a fény felé, 

s tudom, hogy majd a többi 

szelíddel 

lelkem földi jutalmát meglelé! 

Nagy György: Ez parancs…

„ Én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet."

 (Jn 12:49-50a.)    

" Nem szeretem, ha nekem parancsolgatnak. Én akarok dönteni. Nekem ne mondja meg, mit tegyek. Szabad ember vagyok." - mondod.  

Van, amikor mégis engedünk a parancsnak, mert engednünk kell. Emlékszel még a New York-i World Trade Center elleni terrortámadásra?   

Tűzoltók tették kockára az életüket, amikor a lángoló épületben üvöltözve parancsolták: "Kifelé!".   „Akinek kedves az élete, ezen az úton kifelé! Gyorsan!" Nem kérdezte senki: "Mit kiabál velem? Hagyjon békén!"   Belátta, menni kell. Ha élni akar, engedni kell az életre adott parancsnak. Te mit tettél volna? Azt mondod, hogy ez csak feltevés, ezen kár elmélkedni? Igazad van.    

Most mégis hasonló a te helyzeted - neked is van egy életre adott parancsolatod.   

Neked is ég a házad amelyben élsz. Múlnak az évek. Eleinte alig várod, hogy elérd a ballagást, az érettségit, a diplomaosztást...  Aztán minden begyorsul. Az évek elrepülnek, akár akarod, akár nem.   Egy idő után a recsegést is hallhatod, mielőtt összedől.   

Isten, aki ezt nagyon is látja, segíteni akar.   Meg akar menteni. Küldi szolgáit, még Fiát is elküldte s parancsba adta: sürgősen gyere, ha élni akarsz!  Parancsot adott az életre:  "Tanúul hívom ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és halált, az áldást és az átkot.   

Válaszd hát az életet, hogy élhess te és az utódaid is.   Szeresed az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz..." (5Móz 30:19-20).   Nem félreértés - Ő figyelmeztetett.  

Maradhatsz, ahol vagy, élhetsz úgy, ahogy eddig, de tudd, hogy egyszer összeomlik minden, amiben addig biztos voltál. Nem marad semmi.  

Ahogy a tűzoltók tudták az utat a World Trade Centerből, úgy Isten is tudja az utat a jelenlegi életedből. Hogyne ismerné?   Ő készítette el. Ki is vezet. Társat is adott, aki kivezessen: a Fiát, Jézus Krisztust, aki fogja kezed.  Lábnyomába lépve kiérsz oda, ahol Ő van.   Ahol már nincs veszély, feszültség, indulat, múlandóság, ahol már nem lehet veszíteni. 

Bízd rá magad! 

Forrás: Napi Ige és gondolat

  

Guillaume Apollinaire: Madár dalol

 

Madár dalol itt valahol 

Én azt hiszem hogy a te lelked 

Virraszt közöttünk ránkhajol 

S tépett bakáknak énekelget 

Hallgasd csak oly szeliden búg 

Nem is tudom hogy melyik ágon 

Teli dalával minden út 

Bármerre járok e világon 

S mit is mondhatnék lélek ez 

De dallá lett s dalol a fáról 

S a szívből égi rózsa lesz 

Mit is mondhatnék e madárról 

Bakáknak ő a szerelem 

Az én szerelmem mint a rózsa 

Oly szép leány és csak nekem 

Dalol a kék madár ma róla 

Ó kék madár oly kék vagy mint

Égi szerelmem szíve bájos 

Gyöngy éneked kezdd el megint 

A távol kattogó halálos 

Gépfegyvereknek is ne félj 

Talán csak csillag hull sziszegve 

Az éjre nap jő napra éj 

Kék szerelem hajlik szívemre 

Radnóti Miklós fordítása  

Réfi János: Feltámadás

Virradat volt, a hosszú éjnek vége. 

Őrt állt a csend a sziklasír fölött. 

A halott arcán földöntúli béke, 

s a fehér vásznon a vére átütött.  

Eljött a hajnal némán, földerengve. 

A test, a test mozdulatlanul feküdt. 

Az ég tiszta, borotvaéles penge 

és áradt a fény szerte, mindenütt.  

És akkor, egy titokzatos percben 

a kő elmozdult oly könnyen, mint a toll,

 s oly csendesen, ahogy a fűszál sercen...

És a test, a test nem volt már sehol.

Túrmezei Erzsébet: Húsvét hajnalán

Alig várták, hogy jöjjön a reggel, 

s most bánatosan, illatos kenetekkel, 

sírva sietnek a sír fele hárman, 

epesztő, emésztő, roskasztó gyászban. 

Ím ébred az élet és támad a nap már. 

A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár 

és csattog az ének, száll által a légen 

fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen. 

Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék? 

Mikor a Mester előttük ment még, 

és ajkán az élet igéi fakadtak 

a szomjazóknak, a fáradtaknak! 

Volt-e valaha riasztóbb álom, 

mint ez a három nap, ez a három: 

mikor, aki folyvást csak életet mentett, 

vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet, 

viszik diadallal a főpap elébe, 

rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe 

és suhog a korbács és csattog az ostor, 

hol, aki megvédje, a hős, az apostol? 

És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen 

s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.  

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt. 

S még volt, aki gúnnyal nevette Őt, 

amint a tövistől a vére kicsordul, 

s úgy kell felemelni az utcai porbul. 

Köpdösve, gyalázva a fára szegezték, 

de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még, 

ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót: 

könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót. 

Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett! 

Viszik az illatozó kenetet, 

és sírva sietnek a sír fele hárman, 

nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.  

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel, 

milyen csodálatos ez a reggel. 

A pálmafák két szegélyén az útnak 

súgva-búgva valami titkot tudnak. 

A virágok át harmatkönnyeken 

már látják felragyogni fényesen 

az élet napját, s azt hirdeti minden: 

A sírban nincsen! A sírban nincsen!  

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva. 

Betekinteni egy üres sírba, 

az angyal előtt döbbenve megállni: 

feltámadott, élő Mesterre találni.  

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved, 

a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed 

könnyesen, aggódón, búsan, amint van, 

s keresd a Krisztust, keresd a sírban! 

Nem, úgysem fogod megtalálni ottan. 

Eléd fog állani feltámadottan.