a beteg előtt felrakja kegyes
álarcát a világ.
„ Vérbaj!” „ Tüdővész!” – lúdbőrzik a
társadalom; e két csodaszóban
egyesülnek a szétdult
parlamentek
s még a rablók kapitányai is
megpróbálnak valami
nemeset hazudni. De ki látja
a harmadik rémet, az örök
járványt, amelynek
kórháza a város, az egész
ország, országok? Óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyithatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
jelenik meg pilládon a szánakozó
borzadály könnye, amely
egy-egy szörnyű betegágy előtt
néha mégiscsak kicsordul szemedből?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése