Márai Sándor: Dalocska

Mindenkinek tetszeni nem lehet, 

Mint a vadszőlő, deres a fejed. 

A nők, e sápadt, sovány angyalok 

Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog 

S mint a répa, retek és mogyoró, 

Pattog az ősz és ropog a dió. 

Minden megérett. Nézd, itt a 

kezem. 

Szorítsd meg, vágd le…

Nem védekezem. 

Robban egy szó, mint az őrült atom 

Felhőre ülök, lábam lógatom 

S reátok így még hosszan 

nézhetek: 

Világháborúk s világnézetek. 

S mert a szőlő érett, részeg leszel, 

Részeggel a hold versenyt énekel. 

S mert férfi voltál, nógattak a nők, 

Szomorúan mostak, vasaltak ők. 

Szemem is volt, láttam több 

csillagot 

S mert ember voltam, tehát 

meghalok. 

(1960, New York)    

Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

Én úgy szeretlek.                   

                       A cigarettához 

és a szalonkabáthoz te vagy a hit. 

Az én szemem most már sohase álmos – 

és hallgatom a szíved zajait. 

Fölrezzenek még minden kocsi-neszre, 

mely tőled jő, vagy hozzád zakatol. 

Párnák között, arcodhoz epedezve, 

te vagy az éjjel asztalán a bor. 

Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett, 

és nem igazat tesz, aki örül, 

de szöges-örvül, vezeklő-övül 

magam köré kötöm keserü tested.

Te légy nekem a diadalmi ének, 

hogy dárda és csók a sziven talált. 

Akarlak, mint egy hősi-hősi véget, 

s akarlak, mint az élet a halált. 

Hisz szívem túlvilági jeleket les, 

a lehetetlent és halált szeretné, 

s szemem, mint bandzsal középkori szenté, 

ki őrült és az Istenbe szerelmes.  

Lator László: Őserdő

1 

Csendesen inog a táj a kék vizekben, 

mozdulatlanul lüktet a világ. 

Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár, 

ilyenkor elejtjük a nagy husángokat, 

s iszonyodva a bozótba nézünk.   

2 

Nem félünk az erős állatoktól 

és szomszédaink hegyes fegyvereitől, 

de a nagy tavaktól meg a hallgatag 

vastag derekú fáktól félünk, 

mert bennük lakik a vihar.   

3 

Mikor kialusznak a nagy tüzek, 

a kék hegyek barlangjáról álmodunk. 

Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott 

az elefántban, aki a bejáratot őrzi.   

4 

A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem, 

odaadnám érte piros tollamat, 

a zebrák csíkjait is szeretem, 

meg a nagy majmok sárga fogait, 

de azért legjobban magamat szeretem, 

mert színes köveket gyűjtök a parton.   

5 

A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam, 

bogarat faragok neked, 

mert szépek a fényes zöld bogarak, 

mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban, 

s együtt örülünk az állatokkal.   

6

 Reggel kimegyek a rétre, 

tenyerembe gyűjtöm a harmatot, 

hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt, 

nyakadba akasztom, szép legyél, 

sokáig őrizzen meg téged, 

s vele együtt szívjon fel a nap, 

akihez naponta énekelünk.   

7 

Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét, 

mert nagyon erős állat ő. 

A gyors folyókat biztosan járja csónakom, 

a sziklák visszabuknak a mélybe, 

a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem, 

csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek, 

de összezárják páncélos szájukat.   

8 

Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben, 

azért hajladozik arra a madarak éneke. 

Szép telt napok gurulnak el a fák felett, 

a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve, 

mindenki él –  

Zelk Zoltán: Este jó, este jó

Este jó, este jó 

este mégis jó. 

Apa mosdik, anya főz, 

együtt lenni jó. 

Ég a tűz, a fazék 

víznótát fütyül 

bogárkarika forog 

a lámpa körül. 

A táncuk karikás, 

mint a koszorú, 

meg is hal egy kis bogár: 

mégse szomorú. 

Lassú tánc, lassú tánc 

táncol a plafon, 

el is érem már talán, 

olyan alacsony. 

De az ágy, meg a szék 

messzire szalad, 

mint a füst, elszállnak a 

fekete falak. 

Nem félek, de azért 

sírni akarok, 

szállok én is mint a füst, 

mert könnyű vagyok... 

Ki emel, ki emel 

ringat engemet? 

kinyitnám még a szemem, 

de már nem lehet.... 

Elolvadt a világ, 

de a közepén 

anya ül és ott ülök 

az ölében én.

Hajdú Szabolcs Koppány: „ Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”

         

 „ Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!”    

Róma 8, 31b

*

Hajdú Szabolcs Koppány: Lelki percek (katt)

*

          A következő történetet egy amerikai író mesélte el: „ Miután egy hét alatt vagy húsz várost látogattunk meg a csapatommal, nagyszerű érzés volt hazafele tartani. A gép már a leszálláshoz közeledett, de mi még mindig az elmúlt hét sikereit ünnepeltük. Aztán egyszerre minden megváltozott. A gép légörvénybe került leszállás közben, szinte rázuhant a kifutópályára, a futóművek odacsapódtak a betonhoz, a gép kibillent az egyensúlyából. Elhallgattunk, mindnyájunkon pánik, félelem vett erőt.  

Tisztában voltunk azzal, hogy milyen veszélyben vagyunk. A pilóta a pillanat tört része alatt újra gázt adott, és felemelte a gépet, vissza a levegőbe. Néma csendben köröztünk még pár kört a reptér fölött, mielőtt a pilóta újra megpróbálta a leszállást, és pár perc múlva biztonságosan földet érhettünk. Kifelé menet kiszállás közben az egyikünk megkérdezte a pilótát, hogy mikor döntötte el, hogy újra felemeli a gépet? A pilóta így válaszolt: " Hát olyan 15 évvel ezelőtt." Majd kifejtette, hogy annak idején, amikor a kiképzése volt, akkor előre elhatározta, hogy milyen lépéseket fog tenni, akármilyen felmerülő veszélyhelyzet esetén.”  

Magával ragadó ennek a pilótának a tudatossága, de valahogy így érdemes emberként élni! Hiszen, ahogy Marcus Aurelius, a híres filozófus-császár írta:  „ Emberrel nem történhet olyan, ami nem emberhez illik, mint ahogy ökörrel, szőlővel, kővel sem történhet olyan, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem való.  

Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen!” 

Amikor megfogantunk abban a pillanatban részesei lettünk egy nagy társasjátéknak, amit életnek nevezünk. Ennek a társasjátéknak szabályai vannak, amelyek felől senki nem kérdezett meg minket, hogy egyetértünk-e ezzel, szükségünk van-e erre, mégis vonatkoznak mindnyájunkra. De, ahogy az előbbiekben már beszéltünk egyszer erről, mindezek ellenére, nem vagyunk áldozatok!  

Hiszem, hogy a lehető legtöbb élethelyzetben, szituációban van döntési jogunk. Inkább most hadd fogalmazzak úgy, hiszem, hogy a lehető legtöbb helyzetre, igenis előre felkészülhetünk. Ahogy ezt a pilóta tette sok-sok évvel ezelőtt, a kiképzése idején, úgy mi is lehetünk felkészültek.  

Hogy amikor betör az életünkbe egy váratlan helyzet, akkor ne legyünk kiszolgáltatottak, ne érezzük magunkat tehetetlennek. Ehhez tudatosan kell élni!  

Én magam is törekszem, hogy a saját életemben ezt meg tudjam valósítani, bár tisztában vagyok azzal, hogy tökéletesen felkészült, soha nem lehet az ember. Mégis olyan sokat jelent számomra az a bibliai biztatás, „ha az Isten velünk, akkor ki lehet ellenük!” Nekem ez is egy megtanult, a szívembe, az elmémbe éget, előre betárazott döntés:  

Nem pánikolok, akármit hozzon is az élet, mert ha Isten velem, ki lehet ellenem!  

Forrás: hirado.hu

Kamarás Klára: Dalolj rigó!

Ha úgy érzed, nehéz az életed,  

mert senki nem hallgatja éneked, 

meghalt a vágy, kihűlt a szerelem,  

akkor gondolj rám és dalolj nekem!  

Füledbe súgom halkan: élni jó… 

Dalolj rigó! Dalolj nekem rigó!

Szabó T. Anna: A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, 

keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. 

De csak veszíthetsz mindenféleképpen: 

a múltadról a változás lemetsz.  

Hiába viszel el mindent magaddal: 

könyvet, törölközőt, edényeket – 

itt marad majd a konyha és az udvar, 

a házban hagyod majd a lényeget.  

A homokozót, a garázst, a macskát, 

a fal sárgáját napnyugta előtt, 

a kopott, poros udvarban a hat fát, 

az ólmos, mégis édes levegőt.  

Vidd el levágott muskátli-palántád, 

keress neki egy napos ablakot. 

Ha itt hagyod a virágzó akácfát, 

keress helyette másik fát, hatot.  

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted 

dönteni minden változás felől. 

Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, 

mielőtt régi házad összedől.

Gyurkovics Tibor: Évek és üvegek

Én törhetetlen üvegek közt élek, 

sebesülékeny testem, mint a gyík 

a vaksi élek előtt áthasít. 

Megrendülnek, ahogy hozzájuk érek.  

A világ széthull. Idegek kötése 

a bomló hangulat elvének enged, 

elhagyva a legádázabb szerelmet, 

a feszes kapcsolatok gúzsát. És e  

nagy romlás kése szívembe hasít. 

Gyűjtögetem a kezembe a békét, 

a széjjelhullott évek törmelékét, 

az összetört kancsók szilánkjait.

Déry Tibor: Hajnaltájt

A hajnali üres uccákon somfordál behúzott nyakkal 

a hét sovány Esztendő: Csend van. Egy uccai lámpás kiváncsi 

ebként sárga fényt ereszt egy vak sarokkőre. A sarokkő 

betelik és prüszköl. A derengésben lassanként kiválnak 

az árnyak és mogorván hánykolódva, ismeretlenül  

egymásra fekszenek. Borzong s szürkén nyujtózkodik az úttest, 

a járdák felkunkorodnak. Az éjszaka kihúnyó fényei 

a kapuk elé gyűlnek s ráncos arccal várják a szemetest. 

A hét sovány Esztendő leül a sarokkőre. Homlokukban  

egy kerek pillátlan verejtékcseppel felnéznek az égre,  

mint Polyphemos. Fölöttük az erkélyen veréb csiripel 

s a késlekedő napot szólongatja. A kéményeken át,  

ébredezik a város: halványszürke füsttel emészti el 

a hálószobákból kiszabadult sóhajokat, a tetőn 

póklábon futkosókat. Lassan dereng a sötét felhőkön túl 

s egy polgár szájtátva ásít. A kerek sarokkő mellett 

hét kísértet tollászkodik s várja a hajnali szerelmet. 

(1930)  

Katona Béla: Erős Istened van?

„ Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad 

nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” 

(Lk 1:49-50)     

          Mária imájából való mai Igénk. Kiderül belőle, hogy Mária gondolatait átjárta az Úrral való kapcsolata. Ő egy hatalmas, erős, cselekvő Istenben hitt. S valóban: Isten pontosan ilyen. Hatalmas, erős, cselekvő. Te milyen Istenben hiszel? Vannak, akiknek gyenge, erőtlen istenképük van. Ők szoktak Jézuskáról, Istenkéről beszélni. Pontosan annyira is bíznak benne. Lehet bízni egy erőtlen, gyenge Istenben? Aligha. Rá lehet bízni magunkat, családunkat, bárkit vagy bármit egy erőtlen, gyenge Istenre? Nem. És nem is lenne érdemes.            

        A temetési szolgálataim alkalmával nagyon sokszor átjár a gondolat, hogy vajon a jelenlévőknek milyen hite van? Vajon a családtagok és az elhunytat utolsó útjára kísérők mit gondolnak: ennyi volt? Kész, vége? Nincs tovább? Vagy elhiszik, amiről mindig szólni szoktam, az Úr erősebb, hatalmasabb még a halálnál is? Ha Isten nem lenne erősebb a halálnál, akkor méltatlan lenne arra, hogy higgyünk benne, akkor reménytelen és vigasztalan lenne az életünk. Azonban Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban legyőzte a halált. Feltámasztotta Jézust a halálból, hogy erejét, hatalmát, jóságát, kegyelmét megmutassa, hogy minden embernek valós reménye legyen a temetőn, a síron, a gyászon túlmutató életre. Az erős és hatalmas Istenben, a bűn és a halál fölött győztes Úrban. Ilyen Istenben hiszünk? Ebben az Istenben hiszünk? A lehetetlent nem ismerő, élő, mindenható Úrban? Csak Benne érdemes.

Forrás: Napi Ige és gondolat

Reményik Sándor: Csak halkan

Csak halkan, halkan, drága, szép 

Öröm, Itt lábujjhegyen járj! 

Ne csábíts hangos szó-beszédre, 

S teli tüdőből csengő kacagást 

Te tőlem ne kívánj!  

Ne felejtsd el, hogy bujdosó vagy itt, 

Sötét vértek közt csillan arany-vérted, 

S országom örökös Urának én 

Nagy idegen-adót 

Fizetek érted.  

Míg bura alatt égő gyertyaként 

Libegsz, drága Öröm, 

Szemérmes öccse a Szomorúságnak, – 

Addig tudom: 

Miattad új bajba nem ütközöm.  

De ha lángod nagyot nyujtózkodik, 

S üvegburáját megremegteti: 

A Fájdalom, az én lelkem ura 

Az aranyvértes fényes idegent 

Birodalmából tüstént kiveti.

Ranschburg Jenő: Barátság, szerelem

(Férfiak egymás közt) 

Tudom, apu, a „szép időkben” 

egyet szeretni volt divatba’. 

Én öt lányba vagyok szerelmes, 

legjobb barátom Zsolti, hatba. 

Neki most eggyel több jutott, de 

megígéred, hogy nem nevetsz ki? 

Barátommal egy nő miatt, csak 

nem fogok mindjárt összeveszni! 

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel. 

Testem hűs álmokat iszik. 

Apró csillagos éjtündérek 

a szívemet hozzád viszik. 

Parányi szekérre fektetik, 

pihék, mohák közé, puhán, 

befödik zsenge nefelejccsel 

s lehelnek rá éjfél után. 

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben 

szemükben harmat, áhitat – 

csigák s iszonyú nagy füvek közt, 

a sárga holdvilág alatt.  

Tóth Árpád: Elégia egy reketyebokorhoz

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, 

S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja 

A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, 

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. 

S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz 

Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, 

Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, 

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj. 

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag 

Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, 

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat

A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor 

Bányáiból a bú vihedere kereng fel, 

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor 

Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember! 

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok 

S a sűrű napsugár forró arany verése 

Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, 

Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; 

Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát 

Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, 

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát 

Az öntudat nem űz, a konok kapitány. 

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét 

A kínok vasszöge szorítja össze testté, 

S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, 

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, 

Bár fájó szögeit már a létentúli lét 

Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: 

A néma szirteken békén omolni szét 

S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa. 

És hát a többiek?… a testvér-emberek, 

E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, 

Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek 

Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, – 

Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve 

Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: 

Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, 

Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé. 

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon 

Csak miriád virág szelíd sajkája leng: 

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, 

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, 

Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva 

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! 

S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, 

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke. 

(1917)  

Szabó Lőrinc: Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek, 

a beteg előtt felrakja kegyes 

álarcát a világ. 

„ Vérbaj!” „ Tüdővész!” – lúdbőrzik a 

társadalom; e két csodaszóban 

egyesülnek a szétdult 

parlamentek 

s még a rablók kapitányai is 

megpróbálnak valami 

nemeset hazudni. De ki látja 

a harmadik rémet, az örök 

járványt, amelynek 

kórháza a város, az egész 

ország, országok? Óh, ki látja 

a legnagyobb kórt, az emberiség 

örökölt terheltségét, ki látja 

közületek, Nagyok, 

a szegénységet, 

melynek gyógyithatatlan 

betegei vagyunk: roncsoló 

mérgeit hurcoljuk s leheljük 

irodában, műhelyben, bérpaloták 

barlangjaiban, nászéjszakánkon 

vele oltjuk be a jövendőt 

s évezredek óta miatta 

fetrengünk a butaság 

mocsaraiban – – Jaj, Hatalom, 

mikor látod meg a beteget 

a szegényben? Gazdag, óh, mikor 

jelenik meg pilládon a szánakozó 

borzadály könnye, amely 

egy-egy szörnyű betegágy előtt 

néha mégiscsak kicsordul szemedből?