Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban, 

az arcod egy percre felragyog, 

égmély a két szemed, 

iránytalan zuhan tér és idő, 

te tartod, ha tartod 

valami pályán a lelkemet.

Kurt Rommel: Hulló levelek

Éveim magas fája 

egy levelet lehullatott. 

Isten hűséges kezébe 

visszavett egy napot.  

Napjaim hosszu soráért 

Uram, szent neved áldom. 

Milyen nagy a hűséged, 

mennyi a mulasztásom!  

Vajon hány levelet hoz még 

ezután életem fája? 

Te vagy az idő Ura... 

Rejtve napjaim száma.  

Minden uj reggel, örök 

kegyelmedről beszél. 

Segíts úgy élni, mintha holnap 

hullana le az utolsó levél!  

Turmezei Erzsébet fordítása

Vasadi Péter: Vannak

      

     Kell, hogy legyenek életünkben olyan órák, napok, vagy időszakok, amikor igazán nem számít semmi, sem a gondok, sem a tervek, sem a kicsiségünk, sem a magányunk, sem az idő múlása, csak az öröm, csak a játék, csak a szeretet, csak a pillanat pazarlása, csak a jelen. Isten tékozló jóságában, tiszta szentségében – mert homályos szemünkben naivitásnak látszik – és fantasztikus szabadságában azt akarta, hogy az ember élete tiszta szeretet legyen, öröm és önfeledtség.  

Ez azonban nem megy. Ebben megbuktunk. Nem Isten tehet róla, hogy mi vagyunk kevesek. A szenvedést éppen, hogy elviseljük. A magány fáj nekünk. A szeretetlenség összetör. De Isten nem rója föl, hogy gyöngék vagyunk. Mióta látja, hogy folyamatosan megbukunk, velünk szenved. Velünk fáj, velünk szorong, ügyeskedik, kitart, kalkulál és remél. De nem adja föl a tervét: nemcsak Karácsony estéjén villan föl Isten, mint sötétségünk öröme, hanem Ő mindig és egészen önmagát szánja nekünk. Örök születést, örök szeretetet, örök örömet. Azért, mert ő Isten, tehát nem érheti be kevesebbel.  

Ezért, ha azt hisszük a Karácsonyról: na, végre, itt van a szeretet ideje, tévedünk. Mert minden idő a szeretet ideje. Még akkor is, ha ez nem megy, vagy csak nagyon nehezen megy. És minden idő az ajándékozás ideje. És a legfőbb ajándék nem valami, hanem valaki: Isten Fia. Ezért bármilyen leleményes ajándékot adjak, ha magamat megtartom magamnak, nem adtam semmit. Ha Isten magát adja nekem, adhatok-e mást neki, mint magamat? Jézus Krisztus két karja nem roskadozott a selyemszalaggal átkötözött dobozoktól, ő maga roskadozott, amikor sovány vállára vett minket, az egész világot, hogy megtisztított ajándékként adja oda az Atyának, önmagában pedig az Atyát nekünk.  

És nemcsak néhányunkra gondolt, hanem mindenkire. Kimondhatatlan elhatározás ez, amely elnéz a megvetés, a gúny, az értetlenség, az akadékoskodás, még saját halála fölött is, és csak egyet akar: szeretni, mert egyedül ez az élet. Ez az élete. Az kell, hogy Karácsonykor mélyen megértsük, a kis Jézus bölcsőjében a történelem, az emberi sors, a halál vett teljes fordulatot. Az üdvösség fekszik ebben a bölcsőben. Nem pedig egy reformtörekvés, nem valamiféle frappáns magyarázat, nem csak jóvátétel, hanem Fiának képében maga Isten. Ezért jó okunk van az örömre. És hogyne örülnénk egymásnak, ha ő is örül nekünk?   

Petőfi Sándor: Világosságot!

Sötét a bánya, 

De égnek benne mécsek. 

Sötét az éj, 

De égnek benne csillagok. 

Sötét az ember kebele, 

S nincs benne mécs, nincs benne csillag, 

Csak egy kis hamvadó sugár sincs. 

Nyomoru ész, 

Ki fénynek hirdeted magad, 

Vezess, ha fény vagy, 

Vezess csak egy lépésnyire! 

Nem kérlek én, hogy átvilágíts 

A másvilágnak fátyolán, 

A szemfedőn. 

Nem kérdem én, hogy mi leszek? 

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok 

S miért vagyok?… 

Magáért születik az ember, 

Mert már magában egy világ? 

Vagy ő csak egy gyürűje 

Az óriási láncnak, 

Melynek neve emberiség? 

Éljünk-e önnön öröminknek, 

Vagy sírjunk a síró világgal? – 

Hány volt, ki más szivéből 

Kiszíta a vért 

Saját javára, 

És nem lett büntetése! 

S hány volt, ki más javáért 

A vért kiontá 

Saját szivéből, 

S nem lett jutalma! 

De mindegy; aki áldozatnak 

Od’adja életét, 

Ezt nem dijért teszi, 

De hogy használjon társinak. 

S használ-e vagy sem? 

A kérdések kérdése ez, 

És nem a „lenni vagy nem lenni?” 

Használ-e a világnak, aki érte 

Föláldozá magát? 

Eljő-e a kor, 

Melyet gátolnak a roszak 

S amelyre a jók törekednek, 

Az átalános boldogság kora? 

S tulajdonképen 

Mi a boldogság? 

Hisz minden ember ezt másban leli; 

Vagy senki sem találta még meg? 

Talán amit 

Mi boldogságnak nevezünk, 

A miljom érdek, 

Ez mind egyes sugára csak 

Egy új napnak, mely még a láthatáron 

Túl van, de egykor feljövend. 

Bár volna így! 

Bár volna célja a világnak, 

Bár emelkednék a világ 

Folyvást, folyvást e cél felé, 

Amíg elébb-utóbb elérné! 

De hátha ugy vagyunk,

Mint a fa, mely virágzik 

És elvirít, 

Mint a hullám, amely dagad 

Aztán lesimúl, 

Mint a kő, melyet fölhajítnak, 

Aztán lehull, 

Mint a vándor, ki hegyre mászik, 

S ha a tetőt elérte, 

Ismét leballag, 

S ez így tart mindörökké: 

Föl és alá, föl és alá… 

Irtóztató, irtóztató! 

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg? 

E gondolathoz képest 

Meleg napsúgár a kigyó, 

Mely keblünkön jégcsap gyanánt 

Vérfagylalón végigcsuszik, 

Aztán nyakunkra tekerőzik, 

S torkunkba fojtja a lélekzetet – – – 

(Pest, 1847. március.)  

Vészi Endre: Arcod égtájai

Te vagy nekem a messzenyíló reggel, 

s a Duna szürke szemed folytatása, 

szíved fölé feszül a hidak rácsa, 

s a trópusi ég arany lemezekkel.  

Egy mozdulatod: házsorok a napban, 

s két fényszalag – kinyúló karjaid, 

derekad körül arany utca csobban, 

talpad alatt millió fény-kavics.  

A könyvtártermek hűvös csendje vagy, 

éveim szótlanul lapozgatod, 

kezedben cserzett, sárga könyv vagyok, 

elfutó soraimnak rendje vagy.  

A képbehajló lomb te vagy, virágzó! 

s már mennyi éve, lombom s górcsövem, 

te fölémhajló arc, kíváncsi szem: 

romjaim fölött világoskék zászló.  

A távolléted, az is csak te vagy, 

a távozásod, az is közelít, 

ha gyanúsítasz s arcod a szelíd

vádolva ég – hálómban fennakadsz,  

s ezüstpénzeid fényért kiabálnak 

és nem szabadulsz bezárt ujjaimból, 

mert belül vagyok, s ha menekülsz, újból 

te futsz utánam, én mögötted állok.

Bereti Gábor: Didergés vagyunk

A rend üres szívében 

szemem riadva széttekint; 

reményünk mások kezében, súgom, 

s hangom fénnyel, s árnnyal int. 

Csupán didergés vagyunk, 

vézna, fuldokló, tört szavak, 

vérző csillagunk földben ragyog és 

elveszünk, ha így marad.

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők 

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes 

örömmel visszamondani neved, melyre 

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. 

A délután biztató zöldje elsápadt, 

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, 

az ibolyák szemében árva könny égett: 

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat 

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén 

kövein álltam, a korlát előtt, honnan 

falunk fölött legtovább lehetett látni 

már messze ringó kis hajód vitorláit. 

Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, 

mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd 

az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos 

csillagok ültek pillámra. A hajlongó 

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Marie Feesche: A különös ruha

Szenvedésed Isten-adta ruhád. 

Először sehogyan se illik rád. 

Úgy találod, hogy nagy neked. 

Belenőhetsz, ha békén viseled..  

S ha Isten ráteszi áldó kezét, 

erőt arra is ád, 

hogy úgy viseld végül a szenvedést,

mint drága ünneplőruhát. 

Túrmezei Erzsébet fordítása

Túrmezei Erzsébet Amíg lehet

Ha édesanyád is öreg lett, 

és te magad is "öregebb“, 

ha - miket addig meg se érzett - 

nem bírja már a terheket... 

ha kedves hű szeme se lát úgy 

az életbe, mint azelőtt, 

ha lába ügyefogyottan 

nehezebben hordozza őt: 

legyen támasza erős karod, 

és kísérése örömed! 

Üt az óra, amikor sírva 

utoljára kísérheted.  

És ha kérdez, felelj a szavára! 

Ha újra kérdez, akkor is! 

Ne türelmetlenül! Gyengéden, 

ha megkérdez, harmadszor is! 

Magyarázz meg mindent derűsen, 

ha valamit nehezen ért! 

Üt az óra, melyben 

tőled többé semmit se kérd.

Ferencz Győző: És ki a másikat?

                       

               Melyik a bűnös? A.J. 

Meghalt a vén Test; - kiterítve 

Fekszik az első éjjelen: 

S éjfélkor, ím, mert zárva idve, 

Fölötte egy árny megjelen: 

A Lélek, meztelen. 

Megáll fejénél, s néz merőn a 

Homlokra, hol lakása volt; 

Minden, még mintha, ismerős: ma, 

Mit viasszá sápaszt a Hold, 

Átlehelte a port. 

Nézi, egyre értetlenebbül, 

A hüvelyt: szinte idegen. 

Szállása volt? Ha egyszer ebből 

Kiszállt, csak ideiglenesen 

Sincs helye idebenn. 

Hogy nyűg, csak nyúzza, veszekedtek, 

A Test tékozol, nem vigyáz. 

S kívül a Lélek, maga, reszket, 

S közel - belülről fűti láz -

A végelszámolás. Épp testben? 

Épp lélek? A percben, 

Mely dönt, nem fértek már együtt: 

Elég, vélte, minek pereljen, 

Váljanak szét, akad ürügy 

Zárni közös ügyük. 

S volt, és a Test: lélektelen halt; 

Ő túljutott, de mégse át. 

Hova tovább, ha semmi sem hajt? 

Bizonyság vágya marja, vád: 

Ki ölte meg magát? 

A Lélek hátrál, meg ne lássák, 

Ahogy testetlen szétoszol. 

Nézi még beomlott lakását, 

Nézi magát, és nincs sehol; 

Elnyelte a Seól.

Tamás Timea: Túloldal

 

érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám

*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből

ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek

Puszta Sándor: Csupa hajnal

csak reggele van e kéznek 

csupa hajnal e kéz 

csak reggele van e lábnak 

csupa hajnal e láb

e homloknak csak reggele 

csupa hajnal e homlok 

mégis 

átjárják a szegek 

mégis 

ráfonják a töviskoronát

Trausch Liza: Nem vagy messze

" Nem messze vagy az Isten országától." 

Márk 12,34  

        Isten országa: a mennyország, a boldogság. Különféle dolog az, amire azt gondoljuk, hogy boldoggá tehetne. Sokféle vágyunk vált már valóra, és mégsem boldogított. Felnőtteknek boldogság a több pénz, hogy mindent megvehessenek. Számodra most mi jelentené az örömöt és boldogságot? Lehet, hogy a mennyország nem valami, hanem valaki. Sokan gondolják, hogy talán a szerelem, ha majd kettőnknek otthonunk lesz, gyermekeink születnek, az lesz a mennyország. A mennyország nem kívül van, hanem a szívedben. Ha belül nincs, akkor számodra sehol sincs. Lehet, hogy keresed ezt az országot. De most így mondom: ez az ország is keres téged! Keresztelő János mondotta: " Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!" Amikor elmégy Igét hallgatni, vagy csendességedben olvasod, életközelben van hozzád Isten országa. Az a vallásos világ, amelyik nem ismerte Jézus királyi uralmát, a mennyországot a halálon túlra tette. Csak imádkozz, járj a templomba, és a halálod után majd vár a mennyország! A mennyország vagy itt van, vagy sehol nincs. Ha itt a földön nem találod meg, ne reménykedj abban, hogy halálod után valami csoda folytán odajutsz. A halál után már senki nem térhet meg. Isten országa közöttetek van, mondotta Jézus. Ha befogadod, benned van. " Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai " (Róm 8,14). Szívedben ott van-e már Krisztus Király trónja? Mondhatod-e már, hogy Uram?! Alárendelted-e már magad Annak, Aki meghalt érted a kereszten? Isten ma figyelmeztet Igéje által: Nem messze vagy Isten országától. Figyelj akaratára, szavára, és lépj át a határon, hogy belül lehess!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rejtő Jenő: Furcsa esték

Most néha-néha álmodozni szoktam 

nevetséges ez nagyon, de szép. 

Az ember alkonyatkor meghatottan 

álmodik csendben egy-két bús mesét. 

Hogy – teszem – lassan elmúlik az 

ősz 

vagy mondjuk nyárral álmodik 

szegény 

vagy meglát Téged amint csendben 

jössz 

és mondjuk sír is éjnek idején. 

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom 

megcsókolom lágyan a kezed 

vagy néha-néha megcsókollak szájon 

bolond, bús kis álmocskák ezek. 

És ránkborul az éjjel édesen 

és látom, hogy nekünk mindent lehet 

az ilyenek nem álmok, kis szivem, 

ez már egy bódult, lázas őrület.  

Arany János: A walesi bárdok

Elmondja Sinkovits Imre

***

Edwárd király, angol király     

   Léptet fakó lován:  

Hadd látom, úgymond, mennyit ér     

   A welszi tartomány. 

Van-e ott folyó és földje jó?     

   Legelőin fű kövér?  

Használt-e a megöntözés:     

   A pártos honfivér? 

S a nép, az istenadta nép,     

   Ha oly boldog-e rajt’  

Mint akarom, s mint a barom,     

   Melyet igába hajt? 

Felség! valóban koronád     

   Legszebb gyémántja Velsz:  

Földet, folyót, legelni jót,     

   Hegy-völgyet benne lelsz. 

S a nép, az istenadta nép     

   Oly boldog rajta, Sire!  

Kunyhói mind hallgatva, mint     

   Megannyi puszta sir. 

Edwárd király, angol király     

   Léptet fakó lován:  

Körötte csend amerre ment,     

   És néma tartomány. 

Montgomery a vár neve,     

   Hol aznap este szállt;  

Montgomery, a vár ura,     

   Vendégli a királyt. 

Vadat és halat, s mi jó falat     

   Szem-szájnak ingere,  

Sürgő csoport, száz szolga hord,     

   Hogy nézni is tereh; 

S mind, amiket e szép sziget     

   Ételt-italt terem;  

S mind, ami bor pezsegve forr     

   Túl messzi tengeren. 

Ti urak, ti urak! hát senki sem    

   Koccint értem pohárt?  

Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!     

   Ne éljen Eduárd? 

Vadat és halat, s mi az ég alatt     

   Szem-szájnak kellemes,  

Azt látok én: de ördög itt     

   Belül minden nemes. 

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!     

   Ne éljen Eduárd?  

Hol van, ki zengje tetteim –     

   Elő egy velszi bárd! 

Egymásra néz a sok vitéz,     

   A vendég welsz urak;  

Orcáikon, mint félelem,    

   Sápadt el a harag. 

Szó bennszakad’, hang fennakad,    

   Lehellet megszegik. – 

Ajtó megől fehér galamb,     

   Ősz bárd emelkedik. 

Itt van, király, ki tetteidet     

   Elzengi, mond az ag;  

S fegyver csörög, haló hörög     

   Amint húrjába csap. 

„Fegyver csörög, haló hörög,     

   A nap vértóba száll,  

Vérszagra gyűl az éji vad:     

   Te tetted ezt, király! 

Levágva népünk ezrei,     

   Halomba, mint kereszt,  

Hogy sirva tallóz aki él:     

   Király, te tetted ezt!” 

Máglyára! el! igen kemény –    

   Parancsol Eduárd – 

Ha! lágyabb ének kell nekünk;     

   S belép egy ifju bárd. 

„Ah! lágyan kél az esti szél     

   Milford-öböl felé;  

Szüzek siralma, özvegyek    

   Panasza nyög belé. 

Ne szülj rabot, te szűz! anya     

   Ne szoptass csecsemőt!…”  

S int a király. S elérte még     

   A máglyára menőt. 

De vakmerőn s hivatlanúl     

   Előáll harmadik;  

Kobzán a dal magára vall,     

   Ez íge hallatik: 

„Elhullt csatában a derék –    

   No halld meg Eduárd:  

Neved ki diccsel ejtené,     

   Nem él oly velszi bárd. 

Emléke sír a lanton még –    

   No halld meg Eduárd:  

Átok fejedre minden dal,     

   Melyet zeng velszi bárd.” 

Meglátom én! – S parancsot ád     

   Király rettenetest:  

Máglyára, ki ellenszegűl,     

   Minden velsz énekest! 

Szolgái szét száguldanak,     

   Ország-szerin, tova.  

Montgomeryben így esett     

   A híres lakoma. – 

S Edwárd király, angol király     

   Vágtat fakó lován;  

Körötte ég földszint az ég:     

   A velszi tartomány. 

Ötszáz, bizony, dalolva ment     

   Lángsírba velszi bárd:  

De egy se birta mondani     

   Hogy: éljen Eduárd. – 

Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal     

   London utcáin ez?  

Felköttetem a lord-majort,     

   Ha bosszant bármi nesz! 

Áll néma csend; légy szárnya bent,     

   Se künn, nem hallatik:  

„Fejére szól, ki szót emel!     

   Király nem alhatik.” 

Ha, ha! elő síp, dob, zene!     

   Harsogjon harsona:  

Fülembe zúgja átkait     

   A velszi lakoma… 

De túl zenén, túl síp-dobon,     

   Riadó kürtön át:  

Ötszáz énekli hangosan     

A vértanúk dalát.* 

(1857 jún.)  

  *A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. – A. J.