Fecske Csaba: Vízpart

susog a nád 

loccsan a víz 

üres csónak 

ringatózik 

Egy zsombékon 

ül az éjfél: 

csöndet őriz 

csillagfénynél

Fecske Csaba: Seb

Fölszisszen picit 

a fecskeszárny-sebezte víz, 

holott még föl se nyílt, 

már behegedt 

tükrén 

a körömrajzolatú seb

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben, 

Csókban, tapadva, átkosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Epében, könnyben és mézben, 

Halálosan, tudatosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Ilyen nagy, halk, lelki vészben 

Legyek majd csontváz, vig halott

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.

Juhász Gyula: Az élet bája...

Vannak nők, akik egy életen által 

Kísérnek minket szomorú varázzsal, 

Mint hidegfényű, messze csillagok 

Örvények közt a gazdátlan hajót.   

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak, 

Fanyarbús illatát az új tavasznak 

Ők küldik és az őszirózsa gyászát, 

Gyötörnek mély emlékek távolán át.   

És vannak nők - ó legyenek áldottak! - 

Akik nekünk az élet bája voltak. 

Pillangói a gyászövezte kertnek, 

Virágai az eltűnt édeneknek.   

Akik bársony szemükkel simogattak, 

Vagy selymét adták ránk finom szavaknak 

S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, 

Vagy márciusi reggel ragyogása!

Réfi János: Sírfelirat

                Kiss Dénes emlékének 

Uram, az élet véget ért, 

s e föld, mely eltemet. 

Kárpótolsz mégis mindenért, 

vigyázd a csendemet. 

Hajlékod nékem nyitva áll, 

a fény hozzád emel. 

Hiába rontott rám halál,

Te nem veszítesz el.

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan, 

Oly tétován jár, szinte arra vár, 

Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, 

S a sötétben majd boldogan megáll. 

Pihenjünk. Az álomba merülőnek 

Jó dolga van. Megenyhül a robot, 

Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, 

Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott. 

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. 

Elakadt sorok. Társtalan rimek. 

Megsimogatom őket halkan: írjak? 

És kicsit fájón sóhajtom: minek? 

Minek a lélek balga fényüzése?

Aludjunk. Másra kell ideg s velő. 

Józan dologra. Friss tülekedésre. 

És rossz robotos a későnkelő. 

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat 

Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem, 

A tollra dőlve, mint botra a fáradt 

Vándor, ki havas pusztákon megyen. 

Mi haszna? A sok téveteg barázdán 

Hová jutottam? És ki jött velem? 

Szelíd dalom lenézi a garázdán 

Káromkodó és nyers dalú jelen. 

Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb 

időkben… 

Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, 

Majd jő a kor, amelynek visszadöbben 

Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz… 

Falon az inga lassú fénye villan, 

Aludjunk vagy száz évet csöndben át… 

Ágyam mellett elkattantom a villanyt. 

Versek… bolondság… szép jó éjszakát! 

(1924)   

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban, 

az arcod egy percre felragyog, 

égmély a két szemed, 

iránytalan zuhan tér és idő, 

te tartod, ha tartod 

valami pályán a lelkemet.

Kurt Rommel: Hulló levelek

Éveim magas fája 

egy levelet lehullatott. 

Isten hűséges kezébe 

visszavett egy napot.  

Napjaim hosszu soráért 

Uram, szent neved áldom. 

Milyen nagy a hűséged, 

mennyi a mulasztásom!  

Vajon hány levelet hoz még 

ezután életem fája? 

Te vagy az idő Ura... 

Rejtve napjaim száma.  

Minden uj reggel, örök 

kegyelmedről beszél. 

Segíts úgy élni, mintha holnap 

hullana le az utolsó levél!  

Turmezei Erzsébet fordítása

Vasadi Péter: Vannak

      

     Kell, hogy legyenek életünkben olyan órák, napok, vagy időszakok, amikor igazán nem számít semmi, sem a gondok, sem a tervek, sem a kicsiségünk, sem a magányunk, sem az idő múlása, csak az öröm, csak a játék, csak a szeretet, csak a pillanat pazarlása, csak a jelen. Isten tékozló jóságában, tiszta szentségében – mert homályos szemünkben naivitásnak látszik – és fantasztikus szabadságában azt akarta, hogy az ember élete tiszta szeretet legyen, öröm és önfeledtség.  

Ez azonban nem megy. Ebben megbuktunk. Nem Isten tehet róla, hogy mi vagyunk kevesek. A szenvedést éppen, hogy elviseljük. A magány fáj nekünk. A szeretetlenség összetör. De Isten nem rója föl, hogy gyöngék vagyunk. Mióta látja, hogy folyamatosan megbukunk, velünk szenved. Velünk fáj, velünk szorong, ügyeskedik, kitart, kalkulál és remél. De nem adja föl a tervét: nemcsak Karácsony estéjén villan föl Isten, mint sötétségünk öröme, hanem Ő mindig és egészen önmagát szánja nekünk. Örök születést, örök szeretetet, örök örömet. Azért, mert ő Isten, tehát nem érheti be kevesebbel.  

Ezért, ha azt hisszük a Karácsonyról: na, végre, itt van a szeretet ideje, tévedünk. Mert minden idő a szeretet ideje. Még akkor is, ha ez nem megy, vagy csak nagyon nehezen megy. És minden idő az ajándékozás ideje. És a legfőbb ajándék nem valami, hanem valaki: Isten Fia. Ezért bármilyen leleményes ajándékot adjak, ha magamat megtartom magamnak, nem adtam semmit. Ha Isten magát adja nekem, adhatok-e mást neki, mint magamat? Jézus Krisztus két karja nem roskadozott a selyemszalaggal átkötözött dobozoktól, ő maga roskadozott, amikor sovány vállára vett minket, az egész világot, hogy megtisztított ajándékként adja oda az Atyának, önmagában pedig az Atyát nekünk.  

És nemcsak néhányunkra gondolt, hanem mindenkire. Kimondhatatlan elhatározás ez, amely elnéz a megvetés, a gúny, az értetlenség, az akadékoskodás, még saját halála fölött is, és csak egyet akar: szeretni, mert egyedül ez az élet. Ez az élete. Az kell, hogy Karácsonykor mélyen megértsük, a kis Jézus bölcsőjében a történelem, az emberi sors, a halál vett teljes fordulatot. Az üdvösség fekszik ebben a bölcsőben. Nem pedig egy reformtörekvés, nem valamiféle frappáns magyarázat, nem csak jóvátétel, hanem Fiának képében maga Isten. Ezért jó okunk van az örömre. És hogyne örülnénk egymásnak, ha ő is örül nekünk?   

Petőfi Sándor: Világosságot!

Sötét a bánya, 

De égnek benne mécsek. 

Sötét az éj, 

De égnek benne csillagok. 

Sötét az ember kebele, 

S nincs benne mécs, nincs benne csillag, 

Csak egy kis hamvadó sugár sincs. 

Nyomoru ész, 

Ki fénynek hirdeted magad, 

Vezess, ha fény vagy, 

Vezess csak egy lépésnyire! 

Nem kérlek én, hogy átvilágíts 

A másvilágnak fátyolán, 

A szemfedőn. 

Nem kérdem én, hogy mi leszek? 

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok 

S miért vagyok?… 

Magáért születik az ember, 

Mert már magában egy világ? 

Vagy ő csak egy gyürűje 

Az óriási láncnak, 

Melynek neve emberiség? 

Éljünk-e önnön öröminknek, 

Vagy sírjunk a síró világgal? – 

Hány volt, ki más szivéből 

Kiszíta a vért 

Saját javára, 

És nem lett büntetése! 

S hány volt, ki más javáért 

A vért kiontá 

Saját szivéből, 

S nem lett jutalma! 

De mindegy; aki áldozatnak 

Od’adja életét, 

Ezt nem dijért teszi, 

De hogy használjon társinak. 

S használ-e vagy sem? 

A kérdések kérdése ez, 

És nem a „lenni vagy nem lenni?” 

Használ-e a világnak, aki érte 

Föláldozá magát? 

Eljő-e a kor, 

Melyet gátolnak a roszak 

S amelyre a jók törekednek, 

Az átalános boldogság kora? 

S tulajdonképen 

Mi a boldogság? 

Hisz minden ember ezt másban leli; 

Vagy senki sem találta még meg? 

Talán amit 

Mi boldogságnak nevezünk, 

A miljom érdek, 

Ez mind egyes sugára csak 

Egy új napnak, mely még a láthatáron 

Túl van, de egykor feljövend. 

Bár volna így! 

Bár volna célja a világnak, 

Bár emelkednék a világ 

Folyvást, folyvást e cél felé, 

Amíg elébb-utóbb elérné! 

De hátha ugy vagyunk,

Mint a fa, mely virágzik 

És elvirít, 

Mint a hullám, amely dagad 

Aztán lesimúl, 

Mint a kő, melyet fölhajítnak, 

Aztán lehull, 

Mint a vándor, ki hegyre mászik, 

S ha a tetőt elérte, 

Ismét leballag, 

S ez így tart mindörökké: 

Föl és alá, föl és alá… 

Irtóztató, irtóztató! 

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg? 

E gondolathoz képest 

Meleg napsúgár a kigyó, 

Mely keblünkön jégcsap gyanánt 

Vérfagylalón végigcsuszik, 

Aztán nyakunkra tekerőzik, 

S torkunkba fojtja a lélekzetet – – – 

(Pest, 1847. március.)  

Vészi Endre: Arcod égtájai

Te vagy nekem a messzenyíló reggel, 

s a Duna szürke szemed folytatása, 

szíved fölé feszül a hidak rácsa, 

s a trópusi ég arany lemezekkel.  

Egy mozdulatod: házsorok a napban, 

s két fényszalag – kinyúló karjaid, 

derekad körül arany utca csobban, 

talpad alatt millió fény-kavics.  

A könyvtártermek hűvös csendje vagy, 

éveim szótlanul lapozgatod, 

kezedben cserzett, sárga könyv vagyok, 

elfutó soraimnak rendje vagy.  

A képbehajló lomb te vagy, virágzó! 

s már mennyi éve, lombom s górcsövem, 

te fölémhajló arc, kíváncsi szem: 

romjaim fölött világoskék zászló.  

A távolléted, az is csak te vagy, 

a távozásod, az is közelít, 

ha gyanúsítasz s arcod a szelíd

vádolva ég – hálómban fennakadsz,  

s ezüstpénzeid fényért kiabálnak 

és nem szabadulsz bezárt ujjaimból, 

mert belül vagyok, s ha menekülsz, újból 

te futsz utánam, én mögötted állok.

Bereti Gábor: Didergés vagyunk

A rend üres szívében 

szemem riadva széttekint; 

reményünk mások kezében, súgom, 

s hangom fénnyel, s árnnyal int. 

Csupán didergés vagyunk, 

vézna, fuldokló, tört szavak, 

vérző csillagunk földben ragyog és 

elveszünk, ha így marad.

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők 

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes 

örömmel visszamondani neved, melyre 

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. 

A délután biztató zöldje elsápadt, 

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, 

az ibolyák szemében árva könny égett: 

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat 

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén 

kövein álltam, a korlát előtt, honnan 

falunk fölött legtovább lehetett látni 

már messze ringó kis hajód vitorláit. 

Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, 

mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd 

az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos 

csillagok ültek pillámra. A hajlongó 

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Marie Feesche: A különös ruha

Szenvedésed Isten-adta ruhád. 

Először sehogyan se illik rád. 

Úgy találod, hogy nagy neked. 

Belenőhetsz, ha békén viseled..  

S ha Isten ráteszi áldó kezét, 

erőt arra is ád, 

hogy úgy viseld végül a szenvedést,

mint drága ünneplőruhát. 

Túrmezei Erzsébet fordítása

Túrmezei Erzsébet Amíg lehet

Ha édesanyád is öreg lett, 

és te magad is "öregebb“, 

ha - miket addig meg se érzett - 

nem bírja már a terheket... 

ha kedves hű szeme se lát úgy 

az életbe, mint azelőtt, 

ha lába ügyefogyottan 

nehezebben hordozza őt: 

legyen támasza erős karod, 

és kísérése örömed! 

Üt az óra, amikor sírva 

utoljára kísérheted.  

És ha kérdez, felelj a szavára! 

Ha újra kérdez, akkor is! 

Ne türelmetlenül! Gyengéden, 

ha megkérdez, harmadszor is! 

Magyarázz meg mindent derűsen, 

ha valamit nehezen ért! 

Üt az óra, melyben 

tőled többé semmit se kérd.