Murányi Zita: meg kell hallani

meg kell hallani itt a csöndet 

ahogy a fűszálak csörögnek 

és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 

a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 

a halkuló partitúrákat 

ahol húrként feszül a törzs 

és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 

a zene mögött a gyérülő réteket 

az elvesztett lombot a bokros 

füstöt a téglából rakott 

kéményeken egy másik világot 

ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 

meg kell hallani az élesedő neszeket 

odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 

pusztítást végezzen amikor 

helyet csinálunk magunkban a fény születésének.

Börzsönyi Erika: Félelmek közt Európában

Mennyi félelem kísérte végig az életemet! 

Félelem a betegségtől, magánytól, haláltól,

járványtól, a végső magamra maradástól. 

Most mindez eltörpül, más megvilágításba 

kerül a háború rémségétől, amelynek 

fenyegető közelsége megbénítja 

a lelket, megmérgezi mindennapjainkat. 

Míg imádkozom a békéért, és mécsest égetek, 

felrémlik előttem fiatal apám, s anyám alakja, 

akik több, mint hetven évvel ezelőtt pont úgy 

menekültek a közelgő orosz csapatok elől, mint 

most menekülni kényszerülnek újra százezrek. 

Ments meg minket, Istenem a háború rettenetétől, 

zuhanó bombák, becsapódó rakéták fenyegetésétől! 

Éjszakánként, álmomban égő házakat látok, és 

összeomló életeket, nappalainkra a háború réme 

immár árnyékot vetett. Istenem, ments meg!   

Nemes Nagy Ágnes: Széndioxid

Csak a növény a tiszta egyedül, 

Nem ismer kategóriát. 

S a bűnös széndioxidot 

éjszaka mégis ő cseréli át. 

Tisztán ragyog reggel az égi sátor 

a tölgyek néma megváltástanától. 

Weöres Sándor: Szárny nélkül

(Rongyszőnyeg, 144)     

Mikor anyából földre tettek,  

Hová keverték a röptömet?  

Embernek többé ne szülesek,  

Szárny nélkül élni nem lehet.

Nászta Katalin: Lót asszonya

telnek az évek, múlnak egyre 

ezt is megírta mindegyik rendre 

ki tollat fogott valaha és 

sikerült megöregednie 

nehezek a lábak 

a kezek 

az évek 

betelt az idő 

vagy be nem telt 

s ki tudja mennyi belőle, mi számít 

gyanús, hogy inkább az, ami nem számít- 

ott sosem igazán csak mellékesen 

vonszoltuk magunkkal, mint cipőfűzőt 

megkötetlen 

valami fontos dolgunk volt mindig 

tudtuk megbotlunk 

de megállni nem bírtunk 

rohanni kellett eddig, ahol állunk 

ahonnan szájtátva nézünk vissza 

már ha látunk 

mire fel is volt ez a nagy sietség 

közben volt minden megeshetőség 

minek esélyt soha nem adtunk 

tolt vitt a ritmus, lökött idáig 

s balogul hagytuk  

Lót asszonya voltunk

Albert Zsolt: Jelenlét

Meg kell tanulnom, hogy kevéssel tettél kisebbé magadnál. 

Mégis így aprón, nem tudom felérni végtelen nagyságod 

és azt sem, hogy fejemen koronám nem a halál. 

Utam nem siralom, oltalmam nem a kopasz meddő fák.  

Ha hozzád mérem magam, nem semmisülök meg, 

minden szavad lélegeztet, szárnyad életben tart. 

Itt hiszem el, a mindenhol jelenlevőben, ahol hason 

fekszenek csillagok, hogy benned én is nagy lehetek.

Weöres Sándor: A halálról

Ne bánd, hogy meghalsz. Csak tested alakja  

és külön-léted, értelmed muló.  

A többit a minden-befoglaló  

végső keret magába átfogadja.     

Mulandó minden forma és jelenség-  

elbontható a hegycsúcs és parány:  

mint állapot: halandó mindahány  

s mint állomány: időtlen, tiszta fenség.     

Ilyen a lélek is: kihal belőle  

az állapot - az érzés, értelem,  

mely mindig csak a részekre halászik     

s még ezt se bírja, betegecske tőle -  

de ami benne állandó elem,  

elér az el-se-hagyott Drága Házig.

Kolumbán Jenő: akkor

 

amikor elérhetetlennek 

tűnik hogy kisüssön a nap 

benned és a homályos 

szürkeségen áttör a sötét  

amikor nem hiszed el 

hogy létezik öröm csak 

nézed a fagyoskodó fákat 

az ablak unt négyszögében  

amikor valahol más helyen 

szeretnél lenni de ott sem 

éreznéd jól magad mert 

nincs jó hely és jó idő neked  

akkor a keserűséged mélyén 

kell hogy találj egy gyertyányi 

fényt ami segíthet még élni 

és őrizni a maradék reményt

Petőcz András: Megölelt az Isten

Ebben a nagy-nagy rohanásban, 

egy pillanatra megölelt az Isten.  

Zavartan megálltam. 

Magamat magányosnak hittem.  

Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm. 

Hogy épp nem kellett semmit sem tennem.  

Hirtelen azt láttam, valaki jön. 

Gondoltam, elmegy mellettem.  

Aztán a kezemre tette a kezét, 

és hosszan a szemembe nézett:  

betakart minket a csendesség, 

és hozzám bújtak a remények.  

Nem múlik el semmi sem, soha! 

A fű kizöldül, büszkén újra nő.  

Hogy lehettem annyira ostoba, 

hogy engedtem, hogy múljon az Idő.  

Csak álltam ott, és beburkolt az Isten, 

éreztem, hogy minden mozdulatlan,  

és ott volt a nagyvilág! A szemeimben. 

És egyedül voltam, végtelen magamban.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember. 

Beéri azzal, ha ágyát megvetik, 

ha az éjre ráköszön a reggel, 

s ha ősszel eső, télen a hó esik.  

Mert mivégre az ezernyi álom, 

hogyha újra és újra ébredni kell? 

Hiába lépne át minden határon, 

kivel a sorsa egyre felesel.  

Megtanul hát örülni a fénynek, 

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek 

emlékezve néhány régi nyárra.  

Megérti, mit susognak a hársak, 

s miről zakatolnak messzi vonatok, 

hinni tud tükre szelíd mosolyának, 

s nem bánja meg sosem a tegnapot.  

Míg az ember apró vágyakkal él, 

megbékél korral, idővel és csenddel, 

esőcseppet, s nem óceánt remél – 

tenyerében elférhet a tenger.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni

csak úgy magunkhoz ölelni az időt, 

ne vegye észre rajtunk kívül senki, 

hogy ott állunk már az örök tél előtt.  

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme -, 

ha minden nap a káoszban ér véget, 

már nem elég az égiek kegyelme.  

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is, 

de vegytiszta tudattal és merészen… 

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis 

az utolsó pecsét az útlevélen.

Sárhelyi Erika: Hiányodban

Hiányodban a hajnal is csak egy napszak, 

mi el se válik a szurok színű éjtől. 

Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak, 

a távol se tép ki szívós szövetéből.  

Hiányodban a kávét erősre főzöm, 

és keserűn iszom, ahogy te szereted. 

Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm, 

hogy ne érezzem a nélküled-hideget.  

Hiányodban didereg a téli reggel, 

az óra rám kiáltja a múló időt. 

Csak támolygok béna, elnehezült szívvel, 

mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.

A nap gondolata

         Volt egy férfi, aki nem sok érdeklődést mutatott a lelki dolgok iránt, de jó kapcsolatot ápolt keresztyén szomszédjával. Sokszor beszélgettek a kerítésnél, kölcsönkérték egymás szerszámait. Aztán a hitetlen férfi felesége rákos lett és meghalt. A férfi később ezt írta egy levelében: 

„ Teljesen kétségbe voltam esve. Úgy csináltam végig a temetés előkészületeit és a szertartást, mint aki transzban van. A szertartás után legyalogoltam a folyóhoz, és egész éjjel ott sétáltam. Nem voltam azonban egyedül: a szomszédom – aki, azt hiszem, féltett – egész éjjel ott maradt velem. Nem mondott semmit, nem is mellettem sétált, hanem csak követett. Amikor végre felkelt a nap, odajött, és ezt mondta: „Menjünk, vegyünk valamit reggelire!” Most már gyülekezetbe járok. A szomszédom gyülekezetébe. Többet akarok tudni arról a vallásról, ami miatt ekkora törődést mutatott irántam a szomszédom. Életem hátralévő részében szeretni akarok és szeretve lenni.”

Asperján György: A visszájáról

Amíg haza nem értem, sose ettél, 

azt mondtad, nincs étvágyad nélkülem. 

Minden volt mozdulatod úgy üzen, 

hogy minduntalan megállok szívednél.  

Nélküled hiába korog a gyomrom,

fordul számban s elakad a falat; 

ahogy elmentél, minden úgy maradt, 

csak várlak, s rá kell a magányra szoknom.  

Bár mindhiába, az órámra nézek, 

oly messze mentél, sose érsz haza, 

indulok hozzád, a sötét maga 

vezet, amíg csöndes karodba érek.

Kelár György: Szégyen

Mindig szégyellni kellett 

valamit az életben, 

a kitérdesedett mackónadrágot, 

a nyáron is hordott kopott 

magas szárú cipőt. 

A komfort nélküli szoba konyhát, 

nyóckeres identitást. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Az olcsó kategóriájú luxus panelt 

az ötödiken, apám több szintes házát, 

aki elhagyott minket. 

Intézetis életemet, bár eminens diák voltam. 

Anyám betegségét, rokonaimat 

akik nem törődtek velünk. 

Vallás nélküli vallásomat, amit magamra öltöttem. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Volt aki nem szégyellt engem, lenyúlt 

értem és nevemen szólított. 

Egy olyan nevet adott amit a világ 

teremtése előtt megálmodott nekem. 

Bár Ő nem szégyellt senkit.