Soha ne hozz fontos döntéseket lehangolt állapotban!
2025. június 3., kedd
Börzsönyi Erika: Szerelem járvány idején
Egy fiú és egy lány, szemmel látható,
hogy nem csak osztálytársak lehetnek,
ahogy a buszon állva egymásra tekintenek
a maszk takarása felett. Középiskolások,
most szálltak fel, szemben állnak velem,
így akaratlanul is szemtanúja leszek a
jelenetnek. Épp, csak érintik egymást,
de tekintetük, ahogy egymásra néznek,
elmond mindent. A lány száll le előbb,
búcsúzásuk szimbolikus lehet csak,
a maszkot egyikük sem veszi le és át sem
ölelik egymást. Mégis, a testbeszéd elárul
mindent, szándékot és érzést. A fiú szemeiben
tükröződik a szerelem, integet, s a lány némi
tétovázás után félénken int, mosolyuk egymás
felé sejthető csupán. Már kézben van a telefon,
mire a busz a megállóból elindul, látom, ahogy
a lány fogadja a hívást. Szerelem járvány idején.
P. Pálffy Julianna: Örök március
örök a március,
tavaszillat táncol
puha talpakon,
veled ébredő
ránc simul
a homlokon;
felragyog a fény,
szemérmetlen mintát
pingál gyönyörbe
izzadt bőrömön,
harap-csókod édes,
ajkamon égő tűzözön.
Izsó Zita: Ima az ostromlott városért
Uram, add, hogy ma is rossz idő legyen
ma is rejtse köd az ostromlott város sebeit
a falakból kilógó vezetékek ne emlékeztessenek minket
gazdagon termő indás növényeinkre, amiket kimosott az eső
add, hogy a leomló kövekről ne jusson eszünkbe
a békében élők szekrényeiben megkeményedő kalácsdarabok
add, hogy ne gondoljunk
a szanaszét dobált autógumikat látva
az utcákon fekvő halottak ujjairól lelopott jegygyűrűkre
és a harckocsik elvékonyodó fékhangja
ne emlékeztessen minket gyerekeink kétségbeesett sikolyára
amikor karácsonykor összegyűlünk
a katedrális romjaiba ne essen be ferdén az eső
add, hogy a romok alól kiszedett testeknek legyen elég helyünk az összetolt padok között
add, hogy körülöttünk enyhüljön a fájdalom
ha például az a nő, aki esténként sírva fekszik az ágyában
nem is halhat meg reggelig, ahogy kívánja,
legalább add, hogy ma a szokásosnál egy kicsivel hamarabb aludjon el.
Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.
Trausch Liza: Gazdag és Lázár
" Volt pedig egy gazdag ember... és volt egy Lázár nevű koldus."
Lukács 16,1a, 2a (Lk 16,19-31)
A gazdag és Lázár történetében az igerész két teljes életrajzot ír le. Általában olyan életrajzokat olvasunk, amik a halálig tartanak. Ebben a részben három vers a földről tudósít, kilenc pedig az azután valókról. A gazdagnak minden sikerült, semmi rosszat nem mond róla a Biblia. Vigadozott, bíborba, patyolatba öltözött. Lázárnak nem volt senkije, éhes, beteg, fekélyekkel teli ember volt. Az Ige a két végletet tárja elénk, a legrosszabbat és a legjobbat, ami létezik. Ha megkérdeznének, melyik életet választanád, mit felelnél? Tudod-e, hogy mennyivel értékesebb az örökkévalóság? A függöny lemegy, mind a két ember meghal. Vajon mi van a függöny mögött? Meghalt a koldus, és meghalt a gazdag is. Amire mi azt mondjuk, hogy elaludt, arra a Biblia azt mondja, hogy felébredt. A gazdag felnyitotta szemeit valahol, amiről itt, a földön azt hitte, hogy nincs. A bűnesetnél az első emberről azt mondja a Biblia: " És megnyilatkoztak mindkettőjüknek szemei " (1Móz 3,7). Tulajdonképpen bezáródtak szemeik, nem látták már a kerten átmenő Istent, csak szavát hallották. De magukat mezítelennek látták, és megszületett az átkos " én ". Amikor odaérsz, hogy felnyitod szemeid, látod, hogy minden valóság, mégpedig örökké valóság! A gazdag a pokolban kínokban lévén látja az üdvözülteket. A kínban lát, érez, emlékezik. Mondja, hogy van öt testvérem. Azt szeretné, ha a halottak közül elmenne valaki a testvéreihez. De nincs lehetőség! A távolság áthidalhatatlan. Ma még van egy híd, egy szál kereszt. Ma még átmehetsz rajta! Ha véget ér az életed, ez a híd nincs többé számodra.
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2025. június 2., hétfő
Kolumbán Jenő: Ember vagyok
rigó motoz fagyott avarban,
az égen szürke felhők szállnak.
Jó volna elbújni egy dalban!
Leengedni ablak redőnyét.
Behunyt szememmel képzelni fényt.
Élvezni felejtés örömét.
Élni egy romantikus regényt.
Ölelni őt kandalló előtt,
vastag szőnyegen, meztelenül,
és a táncoló lángok között,
a vágyunk lassan elcsendesül.
De jó lenne gondtalan lenni!
Nem látni bút, bajt, a bánatot
csak néhány percre elfeledni…
Nem tehetem, mert ember vagyok!
Vállamon a világom terhét
hordom, és már le nem tehetem.
Húzom a sorsunk evezőjét,
közös hajónkhoz kötve életem.
Mary Oliver: Szingapúr
Szingapúrban, a reptéren,
lehullott a szememről a hályog.
A női mosdó egyik fülkéje nyitva állt.
Egy nő térdelt odabent, és mosott valamit
a fehér csészében.
A gyomrom undorodva háborogni kezdett,
és megtapogattam a jegyet a zsebemben.
Egy versben mindig legyenek madarak.
Mondjuk, jégmadarak, jókora szemükkel és tarka szárnyukkal.
A folyók mindig kellemesek, mint ahogy a fák is.
Esetleg egy vízesés, vagy ha mégsem lehet, egy fel-le
fröccsenő szökőkút.
Az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben.
Amikor a nő megfordult, képtelen voltam viszonozni a nézését.
A szépsége és a szégyenérzete egymással viaskodott, és egyik
sem tudott felülkerekedni.
Elmosolyodott, mire én is. Micsoda képtelenség?
Mindenkinek muszáj dolgoznia.
Igen, az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben.
Előbb azonban végig kell néznünk, ahogy a nő maga elé mered,
az elég egyhangú feladatára.
A dísztárcsa-méretű reptéri hamutartók tetejét
törölgeti kék ronggyal.
Apró kezével elfordítja a fémet, majd súrol és öblít.
Nem dolgozik se gyorsan, se lassan, inkább mint egy folyó.
Sötét haja olyan, mint egy madár szárnya.
Egy pillanatra sem kétlem, hogy szereti az életét.
Azt akarom, hogy felkeljen a kérges-lucskos szennyből,
és repüljön a folyóhoz.
Valószínű ez nem következik be.
De talán mégis.
Ha a világ csak fájdalmas és észszerű lenne, mégis kinek kellene?
Persze, nem ilyen.
Mint ahogy nincs semmi csodálatos mondandóm, csak
a fény, mely átragyog egy életen. Mármint
ahogy a nő szét-, majd összehajtogatta a kék rongyot,
a mosolya pedig csak nekem szólt; mármint
ahogy ez a vers teli van fákkal és madarakkal.
Tóth Bálint fordítása
Mary Oliver: A jégmadár
mint valami kék virág, a csőrében egy
ezüst levéllel. Szerintem ez
a legszebb világ — feltéve, hogy belefér
egy kis halál, mégis van-e olyan nap az életed során,
amelyben ne lenne egy csobbanásnyi boldogság?
Több hal van, mint ahány levél
ezer fán, és a jégmadár különben sem azért
született, hogy ezen gondolkozzon, vagy bármi máson.
Amikor a hullám bezárul kéklő feje fölött, a víz
víz marad — az éhségről szóló történet
az egyetlen, amelyet valaha hallott és elhitt.
Nem mondom, hogy igaza van. Mint ahogy
azt sem, hogy nincs. Áhítatosan lenyeli az ezüst levelet
azzal a vöröslő, törött folyóval, majd egy éles, könnyed sikollyal,
amelyet akkor sem lennék képes kiverni figyelmes testemből,
ha az életem múlna rajta, újra a fénylő tenger
felé veti magát, hogy megismételje, és újra megcsinálja
(ahogy én vágyok csinálni valamit, bármit) tökéletesen.
Tóth Bálint fordítása
Vasas Marianna: Felnőttünk
Ó, hogy ágáltunk tizenévesen:
olyanok ne legyünk, vérmesen védtük
vélt vagy valós egyéniségünk sarkait,
és jaj volt annak, ki az éles sarokhoz ért. S hajnalig
dübögtünk, volt, ki zenére, volt, aki belső muzsikára,
de mind akkor vettük a legerősebb életérzést vállra.
És izzó, világmegváltó tervek özöne
mint avartalan ősz, nem szikkadt el zörögve.
Félig mégis, mi is éppen olyanok lettünk,
mi ellen hadakozott serdülő láng-hevünk,
a kamasz-kanóc peckessége mélybe szottyadt már, örökre.
Hajt a nyolc óra, hajt az azutáni, nincs kedv éjgyöngyökre:
harminc körül vagy fölött, ha valaki csillagra nézne,
avult vagy gyermeteg jelző zápora hull rá, szegényre.
Valamiket pár társunkkal együtt mégis megőrzött
felnőttkorunk, nem kábítják mindünket szürke ködök.
Maradtunk néhányan nyitottak, mégis vadak, azaz szívből szólók,
jellemben tiszták, érzők és gondolkodók, csak a mérték változott.
Van, ki egyéniség maradt, megszólalnia sem kell,
és máris látszik, hogy más ő, hogy eredeti ember.
És megint mások nem adták fel soha, kudarckoktélt feldolgozva,
a siker kristályvizét isszák azóta is, a harang a nevüket bongja.
Mert vannak dolgok, miket kinőni nem lehet, míg fújnak szelek,
lázadt énünk a múlté, de van, kit a Tűz még mindig emleget…
2025. június 1., vasárnap
Murányi Zita: meg kell hallani
ahogy a fűszálak csörögnek
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat
a halkuló partitúrákat
ahol húrként feszül a törzs
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű
a zene mögött a gyérülő réteket
az elvesztett lombot a bokros
füstöt a téglából rakott
kéményeken egy másik világot
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet
meg kell hallani az élesedő neszeket
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb
pusztítást végezzen amikor
helyet csinálunk magunkban a fény születésének.
Börzsönyi Erika: Félelmek közt Európában
Mennyi félelem kísérte végig az életemet!
Félelem a betegségtől, magánytól, haláltól,
járványtól, a végső magamra maradástól.
Most mindez eltörpül, más megvilágításba
kerül a háború rémségétől, amelynek
fenyegető közelsége megbénítja
a lelket, megmérgezi mindennapjainkat.
Míg imádkozom a békéért, és mécsest égetek,
felrémlik előttem fiatal apám, s anyám alakja,
akik több, mint hetven évvel ezelőtt pont úgy
menekültek a közelgő orosz csapatok elől, mint
most menekülni kényszerülnek újra százezrek.
Ments meg minket, Istenem a háború rettenetétől,
zuhanó bombák, becsapódó rakéták fenyegetésétől!
Éjszakánként, álmomban égő házakat látok, és
összeomló életeket, nappalainkra a háború réme
immár árnyékot vetett. Istenem, ments meg!
Nemes Nagy Ágnes: Széndioxid
Csak a növény a tiszta egyedül,
Nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.
Weöres Sándor: Szárny nélkül
(Rongyszőnyeg, 144)
Mikor anyából földre tettek,
Hová keverték a röptömet?
Embernek többé ne szülesek,
Szárny nélkül élni nem lehet.
Nászta Katalin: Lót asszonya
telnek az évek, múlnak egyre
ezt is megírta mindegyik rendre
ki tollat fogott valaha és
sikerült megöregednie
nehezek a lábak
a kezek
az évek
betelt az idő
vagy be nem telt
s ki tudja mennyi belőle, mi számít
gyanús, hogy inkább az, ami nem számít-
ott sosem igazán csak mellékesen
vonszoltuk magunkkal, mint cipőfűzőt
megkötetlen
valami fontos dolgunk volt mindig
tudtuk megbotlunk
de megállni nem bírtunk
rohanni kellett eddig, ahol állunk
ahonnan szájtátva nézünk vissza
már ha látunk
mire fel is volt ez a nagy sietség
közben volt minden megeshetőség
minek esélyt soha nem adtunk
tolt vitt a ritmus, lökött idáig
s balogul hagytuk
Lót asszonya voltunk
Albert Zsolt: Jelenlét
Meg kell tanulnom, hogy kevéssel tettél kisebbé magadnál.
Mégis így aprón, nem tudom felérni végtelen nagyságod
és azt sem, hogy fejemen koronám nem a halál.
Utam nem siralom, oltalmam nem a kopasz meddő fák.
Ha hozzád mérem magam, nem semmisülök meg,
minden szavad lélegeztet, szárnyad életben tart.
Itt hiszem el, a mindenhol jelenlevőben, ahol hason
fekszenek csillagok, hogy benned én is nagy lehetek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)