Szentmihályi Szabó Péter: Két vízcsepp

 

Csak fölkelek nevével, 

csak lefekszem, 

és ébren is, 

álmomban is, 

osztódik, nő a szerelmem,  

és ez már nem bizonytalan, 

ennek már embersúlya van, 

nem szorul bizonygatásra, 

nem kell latolgatnom, hogy hátha… 

nem kell azt mondanom, még mára…  

ebben már minden benne van, 

ennek már embersúlya van,  

nemcsak a vágy tajtékos bikái 

hajtottak leszegett fejjel, 

parázs-tüdővel 

húsába vájni,  

nemcsak a bágyadt szeretet 

hajtotta le fejét, s megtöretett, 

nemcsak a csöndes szeretet, 

mely rám harmatozott és 

rám nevetett -;  

nem menekültem semmi elől, 

magam voltam, mikor hozzámentem, 

nem sárga hazugsággal a szívemben, 

nem fürödtem meg erőtadó szeszben, 

és nem bántam meg, hogy megszerettem,  

nem azért daloltam, ha daloltam, 

hogy elringassam magam, hogy megszánjon, 

egyszerre nőttünk, egyszerre értünk, 

mint két vízcsepp egy ágon, 

ha futok, ő is fut, ha dalol, 

én is dalolok, 

és elvállaltat az isten vele 

minden mozdulatot,  

és ha valaha, ahogy éltem, 

megítélnek, 

az ő arcáról csapódik először 

rám az ítélet,  

ki éltem eddig 

magammal viselősen, 

fűvel-fával, vassal-kővel 

marakodván, eszelősen,  

ki úgy lebegtem, mint az Őserő, 

magamnak keresve formát, 

és a ,,Legyen!” zenéjét előlem 

a kétkedések messze tolták,  

hogy mindenek elfértek bennem, 

és minden lehettem volna, 

torony, oroszlán, vízcsepp, 

hegedű, kalapács, bomba,  

hát őérte lettem, 

és őérte lettem az, ami, 

s a süketnéma istenek ezért 

adták a hangom hallani, 

és ha ezerszer elestem, 

és izomszakadtan felálltam, 

hozzá vitt mellékutakon, 

álomaknákon is a lábam,  

és ha tiszta tudtam maradni, 

nyakig ülve a szennyben, 

azt millió gyönyörű nevén 

neki köszöntem,  

koponyabörtönömből, 

húsbilincsemből 

kimentett egy csókja alatt,  

és gyötrelmes, megszokott 

ördögszekeremből 

kifogta a lánglovakat -;  

most már az ő fényében ülök, 

nem bűvös köreimben, 

és csak azért fohászkodom, 

hogy meg kelljen halnom, 

hogy elveszítsem,  

áldott legyen az öl, amely kihordta, 

áldott a fény, mely szemét nyitotta, 

az angyalok virágoskertje, 

ahol magát így felnevelte,  

hogy eljött, mint Szabadító, 

mint a diadalmas szentek, 

nem röppent fel előlem, 

hanem egyre szebb lett,  

letérdepelt mellém, 

magamból megteremtett, 

és adott kenyérnek, hitnek, 

jó álomnak, tiszta szónak  

szerelmet.

Cseh Katalin: Megérzés

Néha az az érzésem 

hogy itt van az Isten a szobámban 

ül a karosszékben és figyeli 

minden mozdulatom 

nem szól ha rosszul cselekszem 

de megcsillan könnye a kredencen 

sóhaja suhan a vállam felett 

beleremeg a mennyezet 

majd fenséges csöndjét hallgatom 

fájdalmunk közös tapasztalom

Szilágyi Domokos: Zúzmarás tavasz

Soha még, soha még ilyen tavaszt! 

Csupaszon meredeztek az ágak: 

a novemberi szél szemtelenül 

vetkőztette a fákat.  

Vártam: talán megmozdul a föld, 

hogy még maga is beleretten. 

– De nem történt semmi. Csak annyi, hogy 

mentünk összesimulva mi ketten.  

Dideregve aludt a sétatér, 

álmát a Szamos csobogta halkan, 

s nem árulta el – csupán minekünk. 

Hallgattuk a barna avarban.  

Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég, 

mint mozdulatlan tüzes tenger! 

Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen: 

zúzmarával és szerelemmel.

Jatzkó Béla: Ha…

Ha meg tudnálak szelídíteni, 

s lefaraghatnám vadságaidat, 

sokkal egyszerűbb volna az, ami 

ma csupa dráma, görcs és indulat;  

ha bölcs szavakkal megfékezhetők 

volnának új s új robbanásaid, 

mennyi semmibe porladó erőt 

halmozhatnánk fel, amíg rácsait  

elveszti imánk és szabad holnapi 

életünkben a két utunkból egy lesz. 

Bolond kívánság és reménytelen, 

s nem is kívánom azt, hogy így legyen: 

ha meg tudnálak szelídíteni, 

már nem te volnál. És nekem te kellesz.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek /részlet/

Elmondja Gáti Oszkár

*

   Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... 

Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. 

Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. 

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. 

De akkor ez sem fáj már.

Csoóri Sándor: Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai, 

hajnalonkint 

a földre szálltak; 

folyók fémdrótjait, 

mert gyerekesen elbotlottak. 

De a víz alatt már 

becsukott szemmel feküdtünk – 

Külön országa volt már a hajadnak, 

külön ágya a mosolyodnak. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt. 

Menny dörgött? Rá mondtuk: 

a fal vakolata serceg, 

vagy a padlórések kis tüzérei 

ágyúzzák szét a csendet. 

Hazudtunk és nevettünk. 

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, 

de mint az árulók, féltünk: 

ittuk az időt, akár a rumot 

s egymás gyalázatában hittünk. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

veszteségünket, mely mint a belső vérzés, 

elárasztotta testünk, 

átszivárgott a bordák közén, 

az ingek hajnalát beszennyezte 

s terjedt tovább kenyérre, sóra, 

földre száll fákra, reggelekre.     

Gittai István: Pipacs

És megjelenik a pipacs, hozza a búzatáblát, 

a kéken égő pacsirtát. Ő maga az útszélen 

színtelen. 

És első szavam: hol hagytad fenséges 

bíborszíned? 

És felel ő: lám, csak kelléknek szánsz, színem 

hatalmára vágysz, s a beteljesülésért 

mindent elkövetsz, hogy kedélyed virulni lássék; 

engem megidéztél, és jöttem én, a vihartúlélte 

pipacs: gyökérrel, szárral, levéllel.

Csanád Béla: Misztérium

Az életem 

részesedés mindenben. 

Szüntelen áramlás. 

Szüntelen jelenlét. 

Szavaim, mint a követek 

előttem járnak, 

s jelek szegődnek a nyomomba.   

Lobogóm 

tenyérnyi folt az égen. 

Nem felhő, nem fantázia. 

Fény és reménység. 

Egy ajtószárny. 

Egy angyal szárnya.

Bódás János: A Bibliám

Van úgy, hogy rámnehezül minden bűnöm,  

s úgy érzem, borzad, aki rám tekint,  

el kellene a földről menekülnöm,  

de sehol egy bíztató fény nem int,  

s bárkihez mennék, követ vetne rám...     

s asztalomon, mint százszor, most megint  

ragyogni kezd, mint Nap, a Bibliám.   

Csorba Győző: Aki

Amikor már többnyire búcsúzók 

és búcsúzások 

vesznek körül 

és romlanak csak romlanak statisztikáim 

ó mekkora 

ünneplés illeti meg azt a pár 

emberi lényt aki 

 jön 

bekopogtat köszön 

és marad

Ágai Ágnes: Levél egy barátomnak

Tudod, itt nálunk sorra meghalnak az emberek, 

csendben, egy óvatlan pillanatban 

kisompolyognak a világból, 

és csak akkor tudjuk meg, hogy éltek, 

hogy pótolhatatlanul éltek, 

amikor azt olvassuk róluk, 

hogy milyen nagyok voltak, 

és most már kitörölhetetlenül és 

végérvényesen velünk maradnak.  

De ők ezt már nem olvashatják, 

és ha olvasnák is, csak mosolyognának 

azzal a szelíd, bensőséges mosollyal, 

ahogyan a nagyok szoktak, 

akik tudják, hogy nagyok, de ezt 

olyan nyilvánvalónak találják, 

hogy nem is beszélnek róla. 

ők nem is meghalnak, hanem elhunynak, 

kihunynak, mint a láng, mit őrizetlen hagytak, 

és már parázsként próbálják 

élesztgetni, persze hiába.  

Tudod, nálunk a halál pótcselekvés, 

önigazolás vagy efféle. 

Hírül adom magamról, hogy voltam. 

Itt jártam, csetlettem, botlottam, 

alkottam, éltem. 

Most a föld alól fölétek magasodtam, 

igy under ground, post mortem 

már könnyű, nagy úr az ember. 

De mit ékeskedjek idegen, cicomás szavakkal, 

méltatni oly szépen tudtok, 

hogy már ezért is érdemes volt. 

És hogy előzőleg vagy utólag 

az később mindeggyé válik 

Megdicsőülni sosem késő. 

Poraim hálásak érte.

Adamis Anna: Nem kellenek

Nem kellenek - elmondja Bács Ferenc

**

Mondat, értelem nélkül,

Szavak, tartalom nélkül,

Jelek, jelentés nélkül,

Arcok, tekintet nélkül,

Nem kellenek.

Lépés, mozdulat nélkül,

Álom, oltalom nélkül,

Ima, áhítat nélkül,

Ember, emberség nélkül,

Nem kellenek.

Magány, reménység nélkül,

Falak, ablakok nélkül,

Igaz, valóság nélkül,

Való, igazság nélkül,

Nem kellenek.

Zene, felhangok nélkül,

Vonzás, szemérem nélkül,

Tested, szerelmed nélkül,

Élet, életed nélkül,

Nem kellenek.

És neked?

Marie Feesche: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába 

Egyetlen gátló kő is hiába?  

Lehet otromba, lehet kicsike, 

hidd el, ahol van, ott kell lennie.  

De nem azért, hogy visszatartson téged, 

s lohassza kedved, merészséged. 

Jóságos kéz utadba azért tette, 

Hogy te megállj mellette.  

Nézd meg a követ, aztán kezdj el 

Beszélni róla Isteneddel.  

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet 

Küld ezzel az akadállyal neked.  

S ha lelked az Istennel találkozott, 

Utadba minden kő áldást hozott.   

Túrmezei Erzsébet fordítása

  

Mészáros Ferenc: Elfáradt idő

Már nem nógatlak, ülök melletted 

te vagy a hűség a végtelen, 

vonszoltalak, űztelek olykor, 

s te nem mindig jöttél velem. 

Már nem számollak, méricskéllek, 

súlyod sincs, nem is volt soha 

amit érzek, érzékeltem, csak 

önzésem volt, az ostoba. 

Ritmust kínáltál, ütemet akartam, 

csendben tűrted a harcomat 

daloltál néha önfeledten 

s én nem hallottam a hangodat. 

Most itt ülök, öledben pihenve, 

fáradt vagy, mint az ősz, tudom, 

hullajtjuk levelünket, némán 

rozsdásodunk a lombokon. 

Dalod is csak most ért utol, 

ahol fakadt, visszavisz oda, 

az utolsó hangig ölemben viszlek 

és nem hagylak el már soha.

Sárhelyi Erika: Büszkeség

Néma telefon, néma száj. 

Nem beszélünk, ha nem muszáj. 

Csendfalak között tengődünk, 

Szavakkal nem vesződünk.   

Lépne a láb, de konok az áll, 

akkor is, ha szíven talál. 

Nyúlna a kéz, de rálegyint - 

ne kezdjük már újra megint.   

Minek a száj, ha szól a szem - 

annak tükre bizton üzen. 

Falakat húzunk, akár a mester, 

büszke a tartás, ilyen az ember.