Csáky Anna: Úgy mentél el…

Úgy mentél el, oly halkan, csendesen, 

mint bársony-puha szellő búcsúzik a nyártól, 

sebzett krizantém álmán könny terem, 

s a sápadó bokrokon őszi-bús bogár szól. 

Úgy mentél el, mint végtelen talány 

hulló falevélbe zárva, sejtelem-lágyan 

vonuló egek hűs boltozatán 

a homály inge mögött haldokló sugárban. 

Úgy mentél el, hogy vérzik, ami volt, 

a legkarcsúbb torony, a lélekbe szőtt bánat 

elejti súlyos harangját, sikolt, 

s könnyeink hideg köveket mosnak utánad.

Balla Zoltán: Mindennapi kenyerünk …

Fiam, a kenyér Isten teste – 

mondta sok éve nagyanyám. 

Áldott kezével dagasztotta, 

havonta hajnal hajnalán. 

Szitáján szórta kenyérlisztjét, 

kivájt teknőben ért’ kovász. 

Öt kenyér-tészta púpra dagadt. 

Illatban úszott a régi ház. 

Kemencénk száján szikra pattant, 

ölnyi szalmából láng pipált. 

Kelesztő kosárból öt kenyerünk 

lapátra téve vetni várt. 

Ideje kell, míg szépre sülnek – 

mosolygott rám hű nagyanyám. 

Kiscipód néked előbb veszem ... 

Kacsazsírt kent rá szaporán. 

Micsoda ízek élnek bennem, 

emléked, drága nagyanyám. 

Tudom: a kenyér Isten teste ... 

S öleltél, hajnal hajnalán.

Devecseri Gábor: Találkozás

Ezzel az ismeretlen urral valahányszor 

találkozom az utcán, valami 

rossz történik, oly ronda képe van, 

nem is jelenthet mást, csak veszedelmet, 

elernyedést, csalódást, nagy csapást 

vagy baklövést, ez igy igaz, tudom jól, 

tapasztaltam még kisdiák koromban. 

De csak most eszmélek rá, hogy milyen rég 

nem láttam és azóta mennyi baj, 

mennyi gyalázat, mennyi szörnyüség 

szakadt le már a keserves magasból 

s miről, ugy látszik mégsem ő tehet. 

Merev törzzsel siet tovább, sötét 

szemüvege a napfényt mind beissza. 

Eredj, mi rosszat hozhatsz már nekem? 

Eredj utadra, ugy nézek utánad, 

mint a szilárd hit legutolsó apró 

morzsájára, mint a vak bizalom 

végső halvány nyomára, mely nekem 

még megmaradt s most fölfalatik szintén.

Anga Mária: Tenyerükben a Napot tartották

        Boschanszky Anna emlékére 

Hol vannak a kedves régiek, 

akikről azt hittem, a tenyerükben 

hozzák a Napot és végig gurítják 

a szobám ablakán, 

amikor megérkeznek hozzám. 

Hol vannak a hétpecsétes titkaimat őrzők 

akikkel a felemás határokat is bejártam. 

Csak az én arcom fehéredik, sápad, 

amikor rájuk gondolok. 

Valahonnan a távolból integetnek felém, 

mindegyikük tekintetét magamon tartom, 

már elmaradtam tőlük, nem érem utol 

a halálba menetelő, lassú léptű léptüket.      

Amikor megyek a felüljárókon, 

kinyílik nekem az ég, ablakán benézek, 

keresem a kedves régieket, 

csak az én arcom fehéredik, sápad, 

egyszer majd utolérem őket. 

Tenyerükben Napot tartanak akkor is, 

és végiggurítják az örök sötétségen.    

               

B. Mihály Csilla: Permet

Szememben fénye ég a holdnak, 

köröttem éji fergeteg, 

míg fodrozódnak és csapódnak 

arcomba hűvös permetek.  

Amott a tornyok még a téli 

kucsmájukban feszítenek, 

de már az új tavaszt reméli 

szívem, az óriás gyerek.  

A tér, az utcák furcsa némák, 

a csend mögöttit kémlelem, 

s Te kézen fogsz és úgy kísérsz át 

e röpke földi életen.

Sebestény-Jáger Orsolya: A bárány

(Lk 15,1-7) 

Szürkére mosta fényeit az ég, 

mély kutat ásott magának a bánat.  

A bárány úgy hitte: menthetetlen  

és nem hitte már, hogy hazatalálhat. 

A tövis, mely talpát ízekre szedte, 

mélyebbre hatolt, mint bőrében a fagy. 

Félénk cserjék súrolták az arcát, 

szinte csak lehelték: tudod-e ki vagy? 

Merre tévedtél? Meddig jutottál? 

S a bárány súgta: minden hiába…. 

de felemelték akkor, hogy lehunyva szemét 

ráhajthassa fejét az égig érő vállra, 

hol már sírhat is, mint régen, kisbárány korában, 

ha apja nem verte, csak nézte hosszan, hosszan, 

s a bárány szívében tudta azt, hogy rossz volt, 

de tudta azt is: ez apjának fájt jobban. 

Így léptek együtt, mint óriás s a gyermek, 

s a magasból a sziklák, mint számkivetett termek 

eltörpültek mind az Isten szavától, 

s a bárány tudta már: hazavisz a Pásztor.

Szentmihályi Szabó Péter: Két vízcsepp

 

Csak fölkelek nevével, 

csak lefekszem, 

és ébren is, 

álmomban is, 

osztódik, nő a szerelmem,  

és ez már nem bizonytalan, 

ennek már embersúlya van, 

nem szorul bizonygatásra, 

nem kell latolgatnom, hogy hátha… 

nem kell azt mondanom, még mára…  

ebben már minden benne van, 

ennek már embersúlya van,  

nemcsak a vágy tajtékos bikái 

hajtottak leszegett fejjel, 

parázs-tüdővel 

húsába vájni,  

nemcsak a bágyadt szeretet 

hajtotta le fejét, s megtöretett, 

nemcsak a csöndes szeretet, 

mely rám harmatozott és 

rám nevetett -;  

nem menekültem semmi elől, 

magam voltam, mikor hozzámentem, 

nem sárga hazugsággal a szívemben, 

nem fürödtem meg erőtadó szeszben, 

és nem bántam meg, hogy megszerettem,  

nem azért daloltam, ha daloltam, 

hogy elringassam magam, hogy megszánjon, 

egyszerre nőttünk, egyszerre értünk, 

mint két vízcsepp egy ágon, 

ha futok, ő is fut, ha dalol, 

én is dalolok, 

és elvállaltat az isten vele 

minden mozdulatot,  

és ha valaha, ahogy éltem, 

megítélnek, 

az ő arcáról csapódik először 

rám az ítélet,  

ki éltem eddig 

magammal viselősen, 

fűvel-fával, vassal-kővel 

marakodván, eszelősen,  

ki úgy lebegtem, mint az Őserő, 

magamnak keresve formát, 

és a ,,Legyen!” zenéjét előlem 

a kétkedések messze tolták,  

hogy mindenek elfértek bennem, 

és minden lehettem volna, 

torony, oroszlán, vízcsepp, 

hegedű, kalapács, bomba,  

hát őérte lettem, 

és őérte lettem az, ami, 

s a süketnéma istenek ezért 

adták a hangom hallani, 

és ha ezerszer elestem, 

és izomszakadtan felálltam, 

hozzá vitt mellékutakon, 

álomaknákon is a lábam,  

és ha tiszta tudtam maradni, 

nyakig ülve a szennyben, 

azt millió gyönyörű nevén 

neki köszöntem,  

koponyabörtönömből, 

húsbilincsemből 

kimentett egy csókja alatt,  

és gyötrelmes, megszokott 

ördögszekeremből 

kifogta a lánglovakat -;  

most már az ő fényében ülök, 

nem bűvös köreimben, 

és csak azért fohászkodom, 

hogy meg kelljen halnom, 

hogy elveszítsem,  

áldott legyen az öl, amely kihordta, 

áldott a fény, mely szemét nyitotta, 

az angyalok virágoskertje, 

ahol magát így felnevelte,  

hogy eljött, mint Szabadító, 

mint a diadalmas szentek, 

nem röppent fel előlem, 

hanem egyre szebb lett,  

letérdepelt mellém, 

magamból megteremtett, 

és adott kenyérnek, hitnek, 

jó álomnak, tiszta szónak  

szerelmet.

Cseh Katalin: Megérzés

Néha az az érzésem 

hogy itt van az Isten a szobámban 

ül a karosszékben és figyeli 

minden mozdulatom 

nem szól ha rosszul cselekszem 

de megcsillan könnye a kredencen 

sóhaja suhan a vállam felett 

beleremeg a mennyezet 

majd fenséges csöndjét hallgatom 

fájdalmunk közös tapasztalom

Szilágyi Domokos: Zúzmarás tavasz

Soha még, soha még ilyen tavaszt! 

Csupaszon meredeztek az ágak: 

a novemberi szél szemtelenül 

vetkőztette a fákat.  

Vártam: talán megmozdul a föld, 

hogy még maga is beleretten. 

– De nem történt semmi. Csak annyi, hogy 

mentünk összesimulva mi ketten.  

Dideregve aludt a sétatér, 

álmát a Szamos csobogta halkan, 

s nem árulta el – csupán minekünk. 

Hallgattuk a barna avarban.  

Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég, 

mint mozdulatlan tüzes tenger! 

Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen: 

zúzmarával és szerelemmel.

Jatzkó Béla: Ha…

Ha meg tudnálak szelídíteni, 

s lefaraghatnám vadságaidat, 

sokkal egyszerűbb volna az, ami 

ma csupa dráma, görcs és indulat;  

ha bölcs szavakkal megfékezhetők 

volnának új s új robbanásaid, 

mennyi semmibe porladó erőt 

halmozhatnánk fel, amíg rácsait  

elveszti imánk és szabad holnapi 

életünkben a két utunkból egy lesz. 

Bolond kívánság és reménytelen, 

s nem is kívánom azt, hogy így legyen: 

ha meg tudnálak szelídíteni, 

már nem te volnál. És nekem te kellesz.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek /részlet/

Elmondja Gáti Oszkár

*

   Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... 

Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. 

Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. 

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. 

De akkor ez sem fáj már.

Csoóri Sándor: Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai, 

hajnalonkint 

a földre szálltak; 

folyók fémdrótjait, 

mert gyerekesen elbotlottak. 

De a víz alatt már 

becsukott szemmel feküdtünk – 

Külön országa volt már a hajadnak, 

külön ágya a mosolyodnak. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt. 

Menny dörgött? Rá mondtuk: 

a fal vakolata serceg, 

vagy a padlórések kis tüzérei 

ágyúzzák szét a csendet. 

Hazudtunk és nevettünk. 

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, 

de mint az árulók, féltünk: 

ittuk az időt, akár a rumot 

s egymás gyalázatában hittünk. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

veszteségünket, mely mint a belső vérzés, 

elárasztotta testünk, 

átszivárgott a bordák közén, 

az ingek hajnalát beszennyezte 

s terjedt tovább kenyérre, sóra, 

földre száll fákra, reggelekre.     

Gittai István: Pipacs

És megjelenik a pipacs, hozza a búzatáblát, 

a kéken égő pacsirtát. Ő maga az útszélen 

színtelen. 

És első szavam: hol hagytad fenséges 

bíborszíned? 

És felel ő: lám, csak kelléknek szánsz, színem 

hatalmára vágysz, s a beteljesülésért 

mindent elkövetsz, hogy kedélyed virulni lássék; 

engem megidéztél, és jöttem én, a vihartúlélte 

pipacs: gyökérrel, szárral, levéllel.

Csanád Béla: Misztérium

Az életem 

részesedés mindenben. 

Szüntelen áramlás. 

Szüntelen jelenlét. 

Szavaim, mint a követek 

előttem járnak, 

s jelek szegődnek a nyomomba.   

Lobogóm 

tenyérnyi folt az égen. 

Nem felhő, nem fantázia. 

Fény és reménység. 

Egy ajtószárny. 

Egy angyal szárnya.

Bódás János: A Bibliám

Van úgy, hogy rámnehezül minden bűnöm,  

s úgy érzem, borzad, aki rám tekint,  

el kellene a földről menekülnöm,  

de sehol egy bíztató fény nem int,  

s bárkihez mennék, követ vetne rám...     

s asztalomon, mint százszor, most megint  

ragyogni kezd, mint Nap, a Bibliám.