Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

Lánc, lánc, eszterlánc, 

eszterlánci cérna, 

kisleányok bús körében 

kergetőzöm én ma. 

Nincs semmi aranyom, 

jobbra-balra löknek, 

körbe-körbe, egyre körbe, 

láncán kis kezöknek. 

Merre menjek, szóljatok, 

hátra vagy előre? 

Az erdőbe megbotoltam, 

egy nagy, csúnya kőbe. 

Voltam én is jófiú, 

Istenem, de régen, 

csigabigát én is hívtam 

künn a régi réten. 

Verset mondtam én is ám 

gilicemadárra, 

magyar gyerek gyógyította, 

török gyerek vágta. 

Jártam az erdőben is 

csillagot keresve, 

aranykapun én is bújtam 

és aludtam este. 

Nézzetek rám, húgaim, 

éjjel most nem alszom, 

bámulom a holdvilágot, 

véres már az arcom.  

Nézzetek rám, lelkeim, 

a cipőm levásott, 

körmeimmel, kárörömmel 

csúnya gödröt ások. 

Szánjatok meg, szíveim, 

rongyos a kabátom, 

szédül a lánc, szédül a tánc,

már utam se látom. 

Szeretem a láncot én, 

de úgy fáj e sok lánc, 

szeretem a táncot is én, 

csakhogy ez pokoltánc. 

Engedjetek innen el, 

hagyjatok magamra, 

este szépen süt a lámpám,

este jó a kamra. 

Hagyjatok szaladni még, 

tündérekbe hinni, 

fehér csészéből szelíden 

fehér tejet inni.  

(1913)

Károlyi Amy: A másik oldal

A rémséges a szépnek fonákja, 

aki Arielt szereti, 

Calibánt is szeretnie kell. 

A természet, az irgalmatlan, 

olykor madár-hangon énekel. 

A tűznek nemcsak melege, 

a jégnek nemcsak fénye van, 

az oroszlánketrecnek 

lakója van. 

A kertnek másik oldala vadon, 

mit keresel a másik oldalon?

Kányádi Sándor: Őszeleji kívánság

A vadludak és a darvak 

már az égre ékelődnek; 

hosszú őszt a maradóknak, 

jó utat az elmenőknek.  

A fecskék is készülődnek, 

sürgönydróton sorakoznak; 

jó utat az elmenőknek, 

hosszú őszt a maradóknak.  

Az árnyékok vékonyodnak, 

a patakok hűvösödnek; 

hosszú őszt a maradóknak, 

jó utat az elmenőknek.  

Gyapjasodnak a kis őzek, 

vöröslik a lenyugvó nap; 

jó utat az elmenőnek, 

hosszú őszt a maradónak.

Csorba Győző: Belül ég

Elásni nem elég vízbe hajítani sem 

szétszedni szálkákra darabkákra kevés 

agyonmorzsolni vagy bármi más 

efféle módon 

megszabadulni tőlük nem elég 

mivelhogy vízen át földszagon át 

agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át 

még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős 

illat ami fontos volt valaha 

Csak a tűz . . . 

Csak a tűz ha lobog 

az lehet rajtuk úr 

És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból 

följebbre csap a láng fejünknél 

mutatva szemünknek hogy hamu lesz 

amit markoltunk kevéssel előbb 

Nemcsak ez a tűz 

az a másik is 

aminek lángja sincs 

parazsa sincs 

aminek forrósága van csak 

ezer fokon 

ami csak belül perzsel 

belül ég 

már-már alighogy elviselhetően 

Károlyi Amy: Várakozás

Nem tudok vizen járni 

követ kenyérré változtatni 

halakat megsokasítani 

nem tudok holtat feltámasztani  

ezért arra várok, ki  

tud a vizen járni 

tud követ kenyérré változtatni 

megtöbbezteti a halakat 

és felébreszti a halottakat

A nap gondolata

Ha nem tudsz hálás lenni azért, amit Isten adott neked, 

akkor nézz körül a világban 

és légy hálás azért, amitől megvédett.

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni, 

Minden halandóval beszélni.  

Mindenkinek nevét kérdezni, 

Mindenkinek szívét érezni.  

A járdán osztani virágot, 

Tegezni az egész világot.  

Megsimogatni ami állat, 

Érinteni minden fűszálat.  

Imádni végtelen sereggel, 

A napot ha fellángol reggel.  

És énekszóval összejönni, 

Az esti csillagnak köszönni.  

S testvéri csókkal hazatérni, 

Én így szerettem volna élni.

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó ha cinke volnék, 

útra kelnék, 

hömpölygő sugárban 

énekelnék – 

minden este 

morzsára, búzára 

visszaszállnék 

anyám ablakára.  

Ó ha szellő volnék, 

mindig fújnék, 

minden bő kabátba 

belebújnék – 

nyári éjen, 

fehér holdsütésen 

elcsitulnék 

jó anyám ölében.  

Ó ha csillag volnék 

kerek égen, 

csorogna a földre 

sárga fényem – 

jaj, de onnan 

vissza sose járnék, 

anyám nélkül 

mindig sírdogálnék.

Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró 

hangyák mászkálnak feketén a könyvben. 

Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról! 

s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.  

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló 

súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen… 

s agyam e mindig szikra-éhes tapló, 

elfogy!… hál'isten… s megindúl a könnyem…  

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő… 

és attól oly érzékeny lesz a kedvem, 

amilyen nem volt száz esztendő óta.  

Megáll… elég vén: meghal az idő; 

a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben 

örök búgássá szélesűl egy nóta.  

(1903. június)

Nemes Nagy Ágnes: A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani. 

A keserűt majd egyszer kiokádjuk. 

Ily keserűt nincs mód kimondani, 

hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú. 

De mégis élünk. Igy harmincöt évre 

(nincs több előttünk) arra kés a lét, 

hogy belevágjunk egyszer már: mi végre 

születtünk, és ha meghalunk, miképp?  

Nem kevesebbre kényszerít az undor. 

Selyemcafatra vágytunk délután, 

és estére már mohón-zárt fogunktól 

csikorgott minden hajókaraván. 

Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten, 

míg álomragacsos elménk simít, 

tapasztgattuk a kielégületlen 

önérzet meddő kínjait.  

Rohadt ereszként csordulunk a bűntől. 

De mégis élünk. Védjük tán a házat? 

De mégis élünk. Szűkülő szemünktől 

Képet kiván talán egy messzi század? 

A filológus méri majd le részünk? 

Kezével együtt sarjad már a kés? 

S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, 

A feltámadás, vagy a feledés?  

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval? 

Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont, 

s a jövendő a magáért-valóval 

egy mozdulatban, ívben összefont. 

A mozdulat – hisz így vált egyenesre 

hajdan az ősi, vízszintes gerinc, 

a mozdulat rántotta feszesebbre 

az ereket, az ifjú szív kering –  

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív, 

a szellem első, pontos lobbanása, 

mikor majd rezdül a csigolya-ív, 

s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva, 

s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, 

s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, 

s megszületünk. 

Megszületik a szájon 

örökségünk, reményünk: ismeret.

Csukás István: Őszi ballagás Szárszón

Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utól Szárszón, 

a postára ballagtam éppen a napilapokért. 

- Szia! - köszöntem neki. - Szia, ősz! Hogy vagy? 

- Szcsrr! - szörcsögött bánatosan, és tény, hogy 

csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák, 

a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva 

a fejükre húzták a fészküket, csak én és 

a vasúti sín nem bujtunk sehová, vonultunk

hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett 

a saját baján, a vasúti sín az elgurult

fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, 

hogy mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért 

halunk meg egy kicsit minden ősszel.

Nagy István Attila: Most

Szorong a lelkem, mert 

távol vagy tőlem, 

elraboltak az órák, 

s hiába siettettem a perceket, 

lomhán kúsztak csak előre. 

Ma is elmúlik egy nap – 

nélküled. 

Ha leltárba veszik a sorsomat, 

hiányzik majd egy mozdulat. 

Mindketten csak gondoltunk rá. 

Most és mindörökké.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös 

sárgarigó délre. 

Sárgul az árva diófa 

zöld terebélye.  

Levelek lengnek, akár a 

színarany rigó-szárnyak, 

elszállnak ők is a szélben 

puszta határnak.  

Áll a diófa, és érett 

kincsei válnak tőle: 

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.  

Szaporább kopogás, csörgés 

támad, ha jön az ember, 

s bottal az ágak bogára 

boldogan ráver.  

Földre, fejekre, kosárba 

kopog a dió-zápor, 

burkos dióra a gyermek 

kővel kopácsol.  

Már, mintha álmodnék, hallom 

zaját a jó örömnek, 

darálók forognak, diós 

mozsarak döngnek.  

Fagyban és nagy havazásban 

meg kell maradnunk jónak 

s tisztának is, hogy örüljünk 

csörgő diónak.  

Majd csorgó hó levén ring a 

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös 

sárgarigónak.

Sipos Gábor Gergő versei

Úgy is tudom, 

hogy az, amit nem mondasz ki, 

ott hallható a 

mindennapi mozdulatokban, 

a gépies, rutinos, túlélő 

pótcselekvések forgatagában. 

Ha nem mondod ki, 

ha letagadod, 

mert persze neked is jogod van 

a sablonos, áhított boldogságra, 

amit 

magadnak gyártottál 

könnyen cserélhető 

főszereplőkkel és helyszínekkel. 

Bárki behelyettesíthető. 

Minden megvetés nélkül 

olvasom, 

hallgatom 

bölcs, meghittnek tűnő 

különvéleményed 

eltitkolt, néma kiáltásait. 

Ha arra gondolok, hogy 

mindig is tudtam, 

jobb lett volna 

fel sem pillantani.  

*  

szélben voltál igaz 

átsuhantál 

suhogásodtól megremegett a szívem  

kabát voltam, vigasz 

nem hazudtál 

gomblyukaim közt elmenekült a szíved  

*  

csak így lehet védekezni 

eltompítani 

a hangtompítós szívlövéseket 

a lassan szúrt, 

halkan kortyolt 

mentőöv 

rád tekeredik 

és átölelve, 

megsimogatva nyugtat: 

ez a vég 

a napkelte is 

csak állandó 

szürkület, 

mint ahogy láttalak, 

és csak nevetni tudtam, 

mert olyan szerencsétlenül 

próbáltad leplezni, 

mennyire nincs szükséged 

semmire, 

közben egyetlen 

mozdulatom 

megmentené az életed, 

de csak örvénylő 

eltompítás 

védekezés 

tagadás 

elmerülés van, 

életelszívó 

mentőövekkel

A nap gondolata

A hit azt jelenti, hogy bízol Istenben, még akkor is, 

ha nem érted az Ő tervét.