Rákos Sándor: Dániel imája

Oroszlánok szűk vermébe vettettem, 

bennem lakó Lélek, szabadíts meg! 

Lándzsával, dzsidával virrasztanak felettem – 

fordítsd hegyüket vissza, szívéhez ellenségeimnek! 

A kegyelmes király, lám, mily kegyetlen. 

Milyen elveszejtő próbát eszelt ki 

Bennem lakó lélek, hozzád kiáltok, te Egyetlen – 

te tudsz engem, vagy senki más, a gödörből kivenni! 

Csigákban leomló haj, méltóságos szakáll, 

arany-gyémánt ékszer, cifra köntös, csatok – 

mit ér a vadak ellen? Vajon útjukba áll 

nevem, nagy tisztségem: az, hogy a fáraó pohárnoka vagyok? 

Amit szereztem a trón tövén, árulások, 

ármánykodás helyén, – íme, már nem enyém! 

Mindjárt megmondják e rőt sörényű pajtások, 

mit ér közöttük az udvari lelemény? 

Még jószerencse, hogy hitem meg nem tagadtam. 

Hatalmas Jehovám hangja elől fülem 

nem tömtem be viasszal. E szörnyű szikla-lakban 

ugyan mit kezdhetnék magammal nélküle? 

Így hát harmadszor is, Lélek, hozzád kiáltok! 

Te légy szabadítóm, ne fáraó kegye! 

Kinek egyik szeme Áldás, a másik Átok: 

ha akar, gondoskodjék, hogy terhem elvegye!

Lukátsi Vilma: Istennek adott hegedű

A fényes égen fecske villan: 

övé a lég, a végtelen, 

A repülés azt jelenti: 

– Köszönöm a tért, Istenem!  

A napsütötte kavicsok közt 

parányi gyík. Már nem is látod. 

Fürge mozgása azt jelenti: 

– Isten gondol rám! – Megcsodálod?  

És azt hiszed, hogy az az Isten, 

aki a gyíknak enni ad,

tán megfeledkezik terólad, 

s holnapra nem jut jó falat?  

Vagy azt hiszed, Aki a fecske 

repdeső szárnycsapását méri, 

ne tudná azt, mi a te vágyad? 

– Még nem is kérted, már kiméri.  

És többet ád, értékesebbet, 

gyöngyszemeket – kavics helyett! 

Nem érzed mégsem, hogy az Isten 

téged milyen nagyon szeret?  

– Nem próbálod a hála hangját? 

(Rossz hangszeren recseg a húr.) 

Nehezen nyílik arra ajkad: 

,, Mindeddig segített az Úr!’’ 

 – Ne szólj hát! Hálaadás helyett 

add Istennek a hangszered! 

Ha az Ő ujja játszik rajta, 

a hangját meg sem ismered!  

Az Ő kezében – nézd – mivé lett 

a szakadt húrú hegedű. 

Ha Isten Lelke a vonója, 

– hallod a hangját? – gyönyörű!  

– Köszönöm jó Atyám a reggelt! 

– Köszönöm, hogy dolgozhatok. 

– Köszönöm a jó egészséget, 

Tőled csak jót kaphatok!  

Ha betegség is – légy ádott érte, 

mert Tőled jő a gyógyulás!

 A gondjaim kezedbe tettem, 

Te tudod vinni, senki más!  

Köszönöm, hogy szüleim vannak, 

s légy áldott, ha már nincsenek! 

Tenálad vagyok mindig otthon 

Nem vagyok árva, bús gyerek!  

– Köszönöm, hogy szabad szeretnem! 

És köszönöm azt, ami fájt! 

– Köszönöm a fényt az égen, 

s köszönöm a ködös homályt!  

És köszönöm az őszi erdőt! 

És köszönöm, hogy van szemem! 

Hogy sok bűnömön keresztül 

mégis csak látlak, Istenem!  

S köszönöm Őt, a legdrágábbat, 

a váltságdíj lefizetőt! 

S azt, hogy ,, az én Megváltóm él, 

s porom felett meglátom Őt.’’

Biblia

... A föld végén ragadtalak meg, annak legszéléről hívtalak el. Ezt mondtam neked: Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek el téged! Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Megszégyenülnek és gyalázatra jutnak mindazok, akik gyűlölnek téged. Semmivé lesznek, elpusztulnak, akik veled perbe szállnak. Keresed, és nem találod azokat, akik téged támadnak. Megsemmisülnek teljesen, akik ellened harcolnak. Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom a jobbodat, és ezt mondom neked: 

Ne félj, én megsegítelek!...

Ézsaiás 41, 9-13

Nemes Nagy Ágnes: [Tenyerem néha rátapad a fákra]

Tenyerem néha rátapad a fákra: 

mily elevenek, s milyen hűvösek! 

És feltetszik, messze homokba ásva, 

egy sziklapad, egy-egy perzselt liget –  

de visszaborzaszt még a tél. Hideg 

éghajlat alatt élek. S hol a sáska?  

*  

Még vágyom élni. De már hallom olykor, 

hogy sustorog elhagyott éjszakán, 

mint üres ablak függönye a szélben,

a közöny, a magány.

Rákos Sándor: Kiáltásnyi csönd

Már nagyvárosok kakofóniájában 

aritmiás dobogások közt 

mikor a zaj már fokozhatatlan 

hirtelen csönd lesz 

kiáltásnyi csönd 

mélytengeri antarktikus csönd 

a felismerés iszonyatát 

fagyasztja ilyen nagy csöndbe a lélek

Trausch Liza: A vigasztaló

" Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek." 

Ézsaiás 40,1  

           Nagyon szeretem az adventet, Jézus várásának idejét. Olyan jó olvasni: "Vigasztaljátok népemet." Isten gyermekeinek, Isten népének nagyon nagy szüksége van a vigasztalásra. Az Ige megmondja, hogy miért. " Kétszeresen sújtotta őt az Úr minden bűneiért." Belsőleg és külsőleg is. Abban a pillanatban, amikor vétkeztem, belül ott van a szomorúság, az örömtelenség, az elveszett mennyország. Külsőleg is megvannak a következményei. Az ember sokféleképpen akar vigasztalódni. Szórakozással, utazással, munkával. Figyelmét megpróbálja elterelni hogy ne gondoljon arra, ami fáj és ami nyugtalanítja. Isten nem így vigasztal. Az Ő vigasztalása megoldás. Nem csillapító, hanem egy életreszóló megoldás. Azt a vigasztalást, Akit õ küldött erre a földre, úgy hívják, hogy Jézus. Vele akar vigasztalni bennünket. Nem is csak vigasztalni - megvigasztalni. Rajtunk semmi más nem segít, csak Isten szava. Emberi szó semmit nem ér. Amikor embereknél keres valaki vigasztalást, úgy jön vissza: rosszabb, mint volt. A samáriai asszony is embereknél keresett vigasztalást. Élete akkor oldódott meg, amikor kimondta: "Tudom, hogy Messiás jő... mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4,25). Amikor igazán hozzád ér Jézus, akkor a legelső, amit tesz, hogy megjelent néked mindent. Jelenné teszi a múltat. Eszedbe jutnak dolgok, amiket cselekedtél. Egyszer csak ott van előtted, amit rég elfelejtettél. Jézus azt mondja az asszonynak: "Én vagyok az, aki veled beszélek." Engedd, hadd beszéljen veled is, hogy igazi karácsonyod lehessen. 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

Lukátsi Vilma: Katicabogár

Addig állt csak ujjaim hegyén 

– nem is éreztem finom lábait –, 

amíg pöttyös kabátja alatt 

elrendezgette hártyaszárnyait, 

aztán – váratlan színes villanás – 

beletűnt a szikrázó kékségbe. 

Igézettem bámultam utána, 

megejtett a gondolat szépsége: 

…az ég, a lég, a kék, a végtelen 

kisebb csoda-e, mióta tudom, 

amit az értelem földerített 

a lét titkára leső kulcslyukon? 

Mi a csoda? amit én nem értek?

 Ám ha más érti, hol van a határ?  

Nekem csoda már az is, hogy élek! 

– Én mondtam? 

vagy a katicabogár?

Imre Flóra: Louise Labé húsvéti éneke

                    

                    föltámadott az Úr föltámadott 

                    és megváltott az eredendő bűntől 

                    de jaj ki válthat meg a szenvedéstől 

                    avagy ki adhat értelmet neki 

már csak a vállaidra gondolok 

izmos hátadra erős lapockádra 

néha a csigolyáidra ahogy 

végigszámolta őket ujjam vágya 

az arcodra nem gondolok sose 

a lélek meghal hogyha nem szerethet 

tested jellemző részleteire 

emlékszem csak s imádom azt a testet

de hogy szerethetnélek hogyha te

már elkötelezted magadat másnak 

s gyöngédségem el nem fogadhatod 

akinek nincs lelkében semmije 

kincsként őrzi a puszta testi vázat 

ha bűn ha nem válladra gondolok

Louise Labé: Amíg szemem

Amíg szemem keserű könnyet onthat 

a múlt időn, mit töltöttem veled,  

amíg hangom még hallható lehet  

ellenállva a könnynek, sóhajoknak,     

míg ujjaim a lanton dalba fognak,  

hogy énekeljem még szépségedet,  

amíg annál, hogy téged értselek,  

a szellem vágya nem kíván nagyobbat:     

nem akarok addig meghalni, nem.  

De ha száradni érzem két szemem,  

és hangom megtörik, kezem lelankad,     

elmém e súlyos percekben megáll,  

s szerelmemről többé már hírt nem adhat:  

legszebb napom fakítsa a halál.  

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Tamás Tímea: Döntöttem

Döntöttem — nem vagy. 

Hogy voltál? 

Ki tudná azt mi történt meg a 

földtörténet hajnalán? 

— hisz a dinoszauruszok is 

eltűntek, pedig mekkorának 

érezhették magukat 

Döntöttem — nem vagy. 

Hogy leszel? 

Ki tudná megmondani 

mi történik holnap, most, a 

következő percben, másod- 

percben, pillanatnyi időben? 

Az idő — lerágja azt a 

kis zománcot ami véd még. 

Mi marad? 

Döntöttem — nem vagy. 

Mert fényes reggelt akarok 

és sima napot és éjsötétet 

amikor kell, árnyékok nélkül. 

Döntöttem — nem vagy. 

Belopózkodó árnyékod 

átruházom arra aki még 

mindig fénysávnak nézi, 

hunyorogjon Ő egy életen át miattad.

Wass Albert: Egy nap tenélküled

Egy nap Tenélküled, 

mint üres utca 

mely piszokfelhőben 

nem vezet semerre. 

Sötét, rút épület 

arcomba bámul, 

lélek se mozdul, 

csak a szél 

süvít a magány 

hágóján át.   

Egy nap Tenélküled, 

mint széles sivatag, 

hol fű s virág nincs, 

se bokor, se fa, 

csak kopott homok, 

mely öröklétbe nyúlik 

és feldúlt egébe 

egy méla napnak.   

Egy nap tenélküled 

végtelen éji táj 

csillagtalan 

világa vár 

bús pironkodást 

átgyúrni 

egy nap 

csodás pompáivá!   

Egy nap tenélküled 

egy süllyedő nap 

az idő gödrébe

hang nélkül, 

mint óriási moly, 

amely az éjt repdesvén 

reménytelen keres fényt.   

Makay Ida: Mielőtt...

Mielőtt végképp besötétül, 

ragyogj fel még az alkonyég 

sötéten lángoló keresztjén. 

Se irgalom, se megbocsájtás.

Ragyogj a vizek közönyével. 

Ne értselek, csak lássalak. 

Mielőtt végképp besötétül. 

Mielőtt minden Nap kiég.

Szilágyi Domokos: Ősz

Tövist virágzik az idő, 

mázsás ködöt a levegő, 

légüres bánatok lebegnek, 

szállanak, zuhannak, leesnek.   

Avar hullámzik, bokámat 

nyaldossa, szívemig fölárad 

- ősz, te szilaj, te szomorú, 

kegyelmes szívbéli háború,   

add, hogy a szemem szép tágra, 

kerekedjél a világra, 

s legyen a szavam oly könnyű 

s oly éles, mint a tavaszi fű.   

Nemes Nagy Ágnes: A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé; 

a kertben jártam, nedves volt az út, 

s végig fektetve leltem egy padon 

egy barna fából faragott fiút.   

Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta. 

Üvegszemét fekete pilla fedte; 

ki tudta nyitni, mint a gipszbabák 

ha felemeltem, vállam nekivetve.   

Karomba vettem, nem is volt nehéz, 

ízületei ügyesen hajoltak, 

s sötétre festett, nagy szemöldökével 

olyan volt, mint az egyiptomi holtak.   

Aztán letettem. Mert mit is tehetnék. 

Laza csuklóján az eres kezet 

a szél szelíden hintáztatta néha. 

És így bámultam, amíg este lett.

Lásd, minden tagod szétszedem

de hol van hát a szerelem?

Mindened rég a másé, 

mindened ezé, amazé, 

egy nyáré, vagy egy tavaszé, 

a bölcs tapasztalásé.                                              

Hol vagy te? És én hol vagyok? 

Nem éred el a holnapot, 

a kezed telerakva. 

Szeretlek, de nem segitek. 

Nem bocsátok meg, senkinek. 

Ne várj. Maradj magadra.   

Advent 2025

Advent első vasárnapja.