Serfőző Attila: Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.

Képes Géza: Az áruló barát

Belekötsz mindjárt a kiinduló
pontba: áruló nem lehet barát
s aki barát, az soha nem árul el.
Nincs igazad. Más a gondolkodás és
más a cselekvés logikája. Más.
Ha az ember, vagy mondjuk inkább: férfi
barátom volt tíz éven át.
Elhitette velem, hogy életét
adná értem, de én már kezdtem sejteni,
hogy életemet adná bármikor
saját magáért.
Azt mondom: kezdtem sejteni.
Dehát hiába sejtünk valamit,
amikor bekövetkezik,
ököllel vág gyomorszájon a vég.
Az áruló csók több mint a kivégzés,
benne mint jelben minden benne van.
S mikor már hátunkon csattog a korbács,
mikor cafatokra tépett vállunkra
törlőrongyból terítenek palástot,
mikor fejünkbe nyomják
a tövisből font koronát
s mikor megfeszítenek, még akkor is
csak azt az arcot látjuk, azt a szájat,
mely ott az Olajfák hegyén
gyöngéden ránkhajolt
s megcsókolt:
nehogy a poroszlók tévedésből
valaki mást
fogjanak el helyettünk.

Serfőző Attila: Úgy kerestelek

 Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.

Zágorec-Csuka Judit: Januári epigramma

Ó, ha tudnád, álmaimban

őz voltál, amely tiszta

forrás után kutatva

enyhítette szomját,

megtörölközött

bennem.

Julia Hartwig: (Az ősz...)

Az ősz, mint valamilyen krónikus betegség.
Mindennapos amputáció.
És az orvos egyszerre elfordítja figyelmes
és szigorú arcát. Napfény-teli remény árasztja el az
erdőt, rétet meg a kertet.
Ez csak azért történik így, hogy a kicsi, a
legkisebb, az alig látható pókocska elvégezhesse
a feladatát kifeszítve a légben a fehér szálak csomós
csíkjait.
De tévedne az, aki ebből túl messze ható következtetéseket
vonna le.

/ Dabi István ford./

Stanislaw Franczak: A vonal

Emberek vagyunk

És ez összeköt minket

Emberek vagyunk

Pedig annyi minden elválaszt minket

Hol van az a vonal

Amelyik összeköt és elválaszt

 /Dabi István ford./

Igmándi Szűcs István: A tátrai tóhoz ballagok

Alél a völgy. Tikkasztó
melegben pihegnek
az eres levelek
- és a természet bolyongója,
ki kaptatok
a hegyen fölfelé.

Lemarad a nyár, meg
az erdő is lassan
lépteim nyomán.
- Elérem a havas bérceket.

Bezárt tó terül tehetetlen
a zord hegyek horpadt
kráterében, mint viharfelhők
szorító ölelésében
egy maroknyi tiszta ég.

Két valóság, két tükörkép;
tó az égben - ég a tóban,
s végigszánt
a hegyi szél
a néma tó vizén.

Konczek József: A forrásból ivó szarvas

Újra meg újra eszembe jut a forrásból ivó szarvas,
aki a vékony jéglemez-hártyát a patájával törte fel,
s meleg arcával, bársonyos orrával
olyan volt, mint egy szobor, miután átjött a földeken.

Nem szántották fel rángó fintorait
szikrázó üvegcserepek, üvegtörmelékek, eldobált butéliák,
amikkel sok helyen tele van az erdő, pedig ott ibolya fog nyílni,
és a talajból buggyanthat az ártatlan virág.

A szarvas nyugodtan tudott inni a téli forrásból,
melyet eltakartak az országút felől a fák,
a fősodorvonali forgalomtól védve és még jókor
más útra terelve a vad fiúk üldözte vadlányok csapatát.

Pilinszky János: Végkifejlet

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy bizonyos: későre jár.

Reményik Sándor: Már járt...

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

Pákozdi Gabriella: Szép vagy

Szép vagy.

Nem a természet formált,

génjeid bűvös hada,

nem is szikével metszett

istennő-maszk tapad rád;

Szép vagy,

mert bőröd pórusain

át illatozva

szivárványt fon köréd

a boldogság.

Franci Novak: Akár a növények, az emberek

Megdöbbentő, hogy erőteljes szélben mennyire erőt vesz rajtunk a remegés
a csúcsok valamelyikén állva, a sziklán, a mélység fölött, kézenfogva,

egymást óvva a zuhanástól. Mi - a nő, férfi, a gyermek letekintünk,
az emelkedő levegő dagályába, ahogy feljön a tölgyig,

amely görbe háttal nő a sziklák mellett. Nézz le, milyen mély
- mondja a nő a gyermeknek és az ő tekintete egy ideig

a nőén belül reked mint a mag a héjában, a makkban,
de a gyerek tekintetében nincs félelem, csupán csodálkozás

ahogy az apró fakoronákat és kőoszlopokat figyeli, ahogy lentről,
a völgyszorosból kiemelkednek. Kézen fogjuk egymást mint mozdulatlan táncosok.

Így tartjuk a másikat, tenyér a tenyérben – a kezünk a másik kéz emlékezetét
viszi majd tovább, formáját, remegését, izzadtságát, melegét

a kézfogás érzését, sima és durva felületüket, archiváljuk másik testek
alakját mint láthatatlan jegyzeteket a kéregben, a levelekben

az erekben. Lábunk alatt növő fakoronák görbe árnyékaként lép
ki belőlünk emlékük és amikor újra összefonjuk ujjainkat,

üres teret teremtünk, ágak közti tért, bőrünkből növénypor- és eterikus olajillat árad
Mohalepte köveket mondunk ki, mintha beszédünk fehér puha

robbanás lenne a szilárd kövön. Azokra tekintünk, akik jönnek,
látjuk a számtalan fekete faderék hullámzását a lejtőkön,

számtalan ágaik- és ágacskáikkal, leveleikkel és kacsokkal, a tekintetek mélyén tekintetekkel
mint magvakkal a héjban, a makkban - és ismét eltávoznak más,

napsütötte csúcsokra. A föld fekete nyoma amely a közeli sziklák közt húzódik
mint kimondatlan mondat, mint jelölés a térben, amit férfi és nőként a gyereknek akartunk elmondani

és amit a gyerek talán már tud; nekünk, embereknek akár a növényeknek
fel kell vállalnunk a felelősséget, hogy a porló kövekből

új föld legyen, hogy teret hagyjunk a vetésnek, az esőnek, a gyümölcsök
pattogó héjának, teret hagyjunk azoknak, akik útban vannak ide.

/  Balazsek Dániel ford./

Barbara Pogacnik: Hazátlanság

Álmomban a szavak ezüstös sűrűjében, meztelen,
kimondhatatlanságukon át szaladtál. A csendes
vasútállomáson az aprópénzek
fényes körökben gurultak, a homlokzatok
boltozatai, színei közt csörögtek.

A csupasz plafonú helyiség idegen, felcserélhető.
Akkord-körök karikás marást mérnek felfele a combomra,
hangzásukba, a pénzérmékbe verten a csípős leheletbe
bőrömről eltávolítom az egyre erősödő hangot.
Az utcai padok és az otthon bútorzatának melegsége
egyszerre, egyforma leheletet lélegeznek:
egyszerre kint s bent fekszem. Képtelenség
közelebb férkőznöm, de eltávolodni sem tudok.

Aprópénzek szegényes köre az állomáson. Visszhangjuk
laposan a földre hull.
Álmomban a csendből színek hullnak
majd a fehérségben elhalkulnak,
kiürülnek az emberélet labdái s szerelemmel telítődnek,
üres partokon tüzel ránk az ég, midőn csak fehér árnyai vagyunk
mindannak, mi elfogadhatatlan. S álmodtam, álmodtam, hogy
egy pillanatra átölelhettelek.

/ Lukács Zsolt ford./

Simek Valéria: Egyetlen út sem

Hiába tudom, hogy volt egy táj,
oda egyetlen út sem vezet már.
A távolság, amit magamban őrzök,
akár egy átvilágított éjszaka.
Egyedül hallgatom a csend
szavahihető mondatait
születésről, halálról.
Itt élek a tél lidérces
szelei között, a délelőtti
havazás némaságában.
Elleng a csönd. Az ölelés
forró éjjele nem takargat
suttogást, hallgató virágzást.
Elsuhogtak a fényküllők
arany pásztái…
Álmaimban távoli mezőkről
ügetnek felém lobogó sörénnyel
a gyermekkor meghajszolt lovai.
Mennyei ménes nyerít,
sörényes virradat…
Hiába tudom, hogy van egy ház,
oda egyetlen út
sem vezet már.

M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak…

     
Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani.

         „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a Könyvek Könyve. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben.

          Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől.

         Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki.

         Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék.

         Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is.

         A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt.  Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll.

         Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned.

    Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked.

         Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda!

Forrás: M. Fehérvári Judit honlapja