Balla Zsófia: Ahogyan élek

Újra, csak újra megtérek,

nem akarok más lenni,

(félek)

mint ami lenni szeretnék.

Ahogy élek, az a hazám.

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

 Félek, hogy megtudom, a gyilkos
hány cukorral issza kávéját,
és megbocsátok neki.

Félek, megismerem a szajhát,
hogy anyját szereti,
és megbocsátok neki.

Félek, meglátom az ellenséget
latrina felett guggolva,
és nem tudom lelőni, mikor
gyenge, és nadrágját letolja.

Félek, hogy nem ütök soha vissza,
hanem mosolygok,
hogy emberré enyhítsek mindig
egy ütéstől torz arcot.

Félek, hogy a kedveseim
én küldöm el, ha mennek,
mert nem akarok áldozatot
az én örömömnek.

Félek, csak magammal gyűrkőzöm
irgalom nélkül, halálig,
hogy engem is megszánjon néha
az a másik.

Csoóri Sándor: Sose volt a világban akkora csönd

                      Lászlóffy Aladárnak

Mi kellett volna nekünk,
    fanyar barátom?
Sötétebb esték? Sötétebb szobák?
Alagutak? Barlangok? Üvegkoporsók
zsúfolásig megtömve fekete pacsirtákkal,
hogy sírjunk és nevessünk is
    a mindennapos tébolytól,
mint az a gólyalábakon
lépkedő, bolond festő,
aki mindenkor tudta,
mikor ér véget egy-egy földi korszak?
Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
    Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.
    És hátán hozta
mindig a vihart a Hortobágyra,
hátán a vízesést is a hegyekből.
    Sokszor gondoltam rá,
hogy egyszer megszólítlak benne téged,
de sose volt a világban akkora csönd,
   hogy jutott volna időm erre is.

Parancs János

"S amit kevesen hisznek el a Földön,

annak tudatában élek és cselekszem"

Mezei András: Fogadalom

Megyek az Időkig veled,
a Múlhatatlanig megyek
bekötve Isten batyujába
csillagostul a tereket

szolgálattévő angyalokkal,
hogy ott is őriztesselek
világnyi maradék porban is majd
szelíd kezedhez intsenek.

Bella István: És úgy éltem

Soványodtak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.

És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,

de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.

Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Kassák Lajos: Fohász a csillagokhoz

Halántékomon ősz hajakkal
és részegen kószálok a városban.
Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal
ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.

Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen.
Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem
a vak sikátor, mint hurokra került eb.
Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én
lehajolna hozzám ez átkozott földre
hogy két meleg és habkönnyű tenyerével
betakarja vérző sebeim.

Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben
s mégis örök szomjuságra kárhozottan
mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében
s vakon rohan árkon, bokron át.

Könyörtelen bírája önmagának
egek redőiből kiejtett angyal
óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és
pocsolyában hevert zarándok
ez estén kitárom feléd fázó karjaim
ragyogó csillag, a magasság tükrében!
Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit
és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből
mielőtt összerogynának csikorgó térdeim
s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.

Csoóri Sándor: Lebegő táj

A partok ágán
    fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.

         A semmiségből úszik egy hajó,
         jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.

         Ne emlékezz és
         ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
         ledőlnek kedvedért.

Hajnal Anna: Nem szerethet mindenki

Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett…, zamatos…, kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni…

B. Tomos Hajnal: Ha távolodsz

Amikor már olyan
magasra másztál
a toronyba,
hogy nem hallod
a fogak közt
csikorduló átkot,
az útszéli csavargó
idegdrótjain
száguldó sikolyokat,
az árnyékban sínylődő
virág sóhaját,
akkor már rég kihűltél
s a távolság
kékje fegyelmez:
szállj alá,
mert érted szólnak
a harangok.

Csoóri Sándor: Második születésem

Jövök a felhők alól,
születésem emlékét hozom –
Villog felém egy folyó,
mint kintfelejtett kés az asztalon.

Egy hegy
s egy vörösen izzó bányadomb
szűk völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,
hogy végre szabad legyek.
Mint félig elropogtatott
cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét:
nyárdinnye húsát,
szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.
Én kérem az övét!
Hallgatom saját jóslatomat:
»Csak az él tovább, amit megitélhetek,
megsirathatok, elveszithetek«…

Amerre indulok,
még nyár ragyog tovább;
egy folyó fény-pengéje tündököl
de föltámad lassan a cigánybambusz:
e jeremiási ököl;
víz és sár ideje,
hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

Áprily Lajos: Lassú szárnyon

 Uram, a két szárnyam nehéz,

hozzád emelkedni ma nem mer.

Ne bilincselj meg és ne bánts

nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek

énekre béna, hitre gyáva.

Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,

mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos

lakomáján mindig ne késsem.

Kapudtól ne térítsen el

utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett

meredekedet bízva járjam,

sziklafalon hajnalmadár,

örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék

sugaradban vagy sűrű hóban,

sohasem látott arcodat

láthassam egyszer, zuhanóban.

Pilinszky János: Metronóm

Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten ígéretét.

Képes Géza: Minden nap

Minden nap újra beléd szeretek,
pedig ki sem ábrándultam belőled.
Nő nem lehet náladnál soha szebb,
kivánkozóbb, komolyabb, kedvesebb –
még a halál sem tántorít el tőled.

Pedig nagy jókat igér a halál:
hogy megpihen a fáradt szív s a lélek;
de ha jön s a fejemhez odaáll,
hárman leszünk: téged is ott talál
s beléd kapaszkodom, hogy éljek, éljek.

Kiséred léptem, a tévedezőt,
te adsz szememnek fényt, hangomnak ércet,
agyamnak érvet, lábamnak erőt –
Mint zápor, szél, nap a szomjú mezőt:
itatsz, simogatsz, óvsz. Mondd, te is érzed,

hogy mi vagy nekem? Mint veréb-rajok
szétrebbennek a bajok, ha te intesz.
Fák magasáig kék köd kavarog,
de szétszakad s a táj tisztán ragyog,
ha biztató mosollyal rámtekintesz.

Tíz éve már? Tízszer tíz év ha jönne,
hogy veled töltsem el, keveselném.
Te életem mosolya, lángja, könnye!
Ha bármi bánat, kétség, kín gyötörne,
tudom: te vagy. S az enyém vagy. Enyém.