Meliorisz Béla: Egyre

könnyen törik a szó 

mint rozsdás drótdarab 

napestig ámulunk 

mi lesz még mi marad 

járkálunk a parton 

magunkra maradtan 

s egyre fojtogatóbb 

a kimondhatatlan

Meliorisz Béla: Esik

innen látni még valamennyire a tengert 

meg öregedő arcom az ablaküvegben 

hamuszürke lett a világ 

ellobbantak a sziklás part lángjai 

végül értelmüket vesztették 

a távoli és titkosnak szánt üzenetek is 

rendszerint félelmetesen ismétlődnek a dolgok 

csak nem beszélünk róluk mert minek 

de hisszük hogy egyet gondolunk 

mintha egy közös kirándulásra emlékeznénk 

akár filmrészlet is lehetne az egész 

a száradt álomdarabokat a szél elsöpörte 

szakadatlanul esik 

hasadni készül a várakozás vászna

Kürti László: negyventől kétlépésnyire

mindig is óvtam, tisztán akartam tartani 

emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy 

belenézhetek egyszer minden lámpafénybe, 

hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz 

bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat, 

fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb 

ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el 

fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok 

legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja 

vad tehetségtelenséggel. 

néha eszembe jutsz még itt, negyventől 

kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek 

már magaménak, és nem azonosítalak többé 

rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok. 

érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét, 

melyben művészien finommá nemesülnek 

mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok 

kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba 

pökhendieknek, és mikor senki nincs itt a figyelő 

tekintetek közül, erre a játékba feledkezett 

kisgyerekre mosolygok önfeledten.

Bella István: Először kettő voltam

Először kettő voltam, 

azután lettem egy, 

de egyedül csak fél, 

majd lettem ketten egy, 

végül por, fény alakban 

egész magam maradtan 

lettem ezerszer, ezerszer, 

   ezerszer ezerszer egyszer-egy.   

Tóth Árpád: Madárcsicsergés...

Madárcsicsergés, 

Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket 

Ó, betűk, napos élet szürke árnya, 

A lap szélén egy apró sugár fut végig.   

Igen, 

A fák nem nőnek az égig.

Julia Hartwig: Ő ki már nincs

Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat 

Mindig is etette miért hagyná abba 

Keze láthatatlan ám a madarak látják 

és látják a magvakat miket hint 

Mik átjárják őket mint az eső a szél   

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Gúny

Kő verte be az ablakot – de a parittya 

szelénél is gyorsabb a nevetés útja: 

a gúny, mely a csínytevő ajkáról mállott le, 

hamarébb éri el a magányos homlokot.

Szabó Lőrinc: A Holló meg a Róka

Tél volt, havas és csikorgó. 

Sajtdarabot csent a Holló. 

Röpűlt vele egy nagy ágra: 

„Ebéd, végre-valahára!” 

Ravasz Róka, noha messze 

járt a fák közt, észrevette: 

nyála csordúlt, gyomra kordúlt, 

sóvár szeme majd kifordúlt. 

De a Holló óvatos volt, 

lenti lombból máris iszkolt 

s mire Ravasz odabillent, 

ő még fentibb ágra libbent, 

fel, a havas, büszke fára, 

deli fenyő derekára. 

Róka koma rém dühös lett; 

tudta, itt csak ész segíthet. 

Egyebe nincs úgyse semmi, 

elkezdett hát hízelegni. 

És a Holló, gyanakodván, 

felfigyelt rá, bár mogorván, 

de lassankint, mint varázslánc, 

befonta a szó s a csábtánc: 

hiúságát egyre jobban 

kábitotta, mind mohóbban 

tömte a sok édes méreg, 

hódolat, bók és dicséret. 

„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,” 

– szólt a hang – „be sima, ringó!” 

„Jól hallom?!” – a Holló döbbent 

ámulatban lejjebb röppent. 

Róka mester erre szárnya 

s farka díszét fuvolázta. 

Nem volt többé képtelenség: 

hitte a rút, hogy milyen szép! 

Két hökkent kis, drága mókus 

nézte a nagy hókuszpókuszt. 

A Holló meg illegetni 

kezdte magát, billegetni, 

s mikor az elszánt hizelgő 

ráfogta, hogy tündér s delnő, 

már tipegve és topogva 

és libegve és lobogva 

pípeskedett, szédelegve – 

de a sajtját nem eresztve. 

Mohón leste a madárnép, 

hogy Ravaszdi mit csinál még. 

Mit? Jégcsapot penditett meg: 

„Szebb a tiéd, égi zengzet!” 

És a Holló megbüvölten 

csőrét tárta… Persze rögtön 

pottyant a sajt; s mint kereplő: 

recsegett az énekesnő: 

„Kár, kár!” – későn kapva észbe,

hogy oda a jó ebédje. 

Ravasz koma eloldalgott: 

„Edd a nótát, – én a sajtot!” 

Vígan vitte csemegéjét, 

bámúlta a csacska népség. 

Holló búsúl: „Kár, kár, kár…” 

Aki hiú, pórul jár!   

Barak László: Tízéves vagyok – Duzzogó

„Kinőtted már a hintalovat”

-  mondják a nagyok.

Merthogy tízéves vagyok.

Világjárás csábít,

meg egy kék szemű copfja,

hírnév, dicsőség. . .

Füllentek itt-ott,

aszondom: „izé”,

vagyok még mindenkié,

ám lassan senkié. . .

Haragszom, ha anyu fogja

a kezem, de akkor is,

ha nem,

napra nap öregszem,

tejfogaimat már nem rakják

kincsesládikába;

szülinapomra pénzt kapok;

kinőttem már a hintalovat – hiába,

tízéves vagyok!

Ha az iskolából hazaérkeztem,

azt mondják: „Szevasz!”

Majd jön a kérdés,

ami mindig ugyanaz:

„No, mi volt az iskolában?”

Mi volt, mi volt. . .

Ugyan mi lett volna?

Apu meg azt kérdi anyutól:

„Milyen napod volt, szivem?”

Választ persze nem vár

senki sem. . .

Furcsa, nem?

Aztán tanulni kell:

matek, honismeret,

magolni verseket,

anyu horgol,

apu olvas,

vacsora, tévé,

miegymás. . .

„Jóccakát, gyerekek!”

Aludni, mindig csak aludni –

a fene egye meg. . .

Cseri Kálmán: Az idő

Az idő

Reményik Sándor: Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől. 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől. 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől. 

1935 február 5

Ágh István: Megtörtént csoda

Ha az ima beszélgetés az Úrral, 

akkor vele töltöm minden napom, 

hisz verseim végül is hozzá szólnak, 

melyekre a sorsommal válaszol, 

költészetemnek ő az ihletője, 

még akkor is, mikor eszembe sincs, 

nem azért áld, mert könyörögtem érte, 

inkább műveim érdeme szerint, 

én, a teremtésének teremtménye, 

már létemmel is dicsőítem őt, 

istenadta tehetségemmel élve 

szóra bírom a néma csönd előtt, 

most épp a kertem másodvirágzása 

nyelvén adja tudtomra vigaszát, 

csak hogy ebbe a nagy szomorúságba 

bele ne fojtsanak az őszi fák, 

ha verset írtam, mindem porcikámmal 

imádkoztam, és azt teszem ma is, 

időn kívüli pillanatra várva, 

ami az Isten közelébe visz, 

ahol nem tudom, én vagyok-e én még, 

nem fontos akkor már, ki kicsoda? 

mintha szegény Szent Ferenccel cserélnék, 

s rólam szólna a megtörtént csoda.

Illyés Gyula: Mint a harmat

- részlet -

1 

Reádcsapódnék mint a harmat, 

Mint folyóvíz átfolynék rajtad, 

Gondolataim lágy szellőjét 

Két kezeden megérezhetnéd. 

Kezem úgy simul, mint hű állat, 

Pilláim alá takarnálak, 

Fektetnélek szép egem alá és 

Jövendőm gyönyörű rétjére. 

Hogy mondjam el? Midőn karodban 

Legeslegelőször aludtam, 

Álmomban gyerekkorom társa 

Egy kis kutya nyalt a fülembe. 

Búvok melléd s karolván védlek, 

Győzelmi zászlómnak tűznélek; 

Mint egykor anyámnak térdére 

S borulnék úgy is rád, mint sírra.

Fecske Csaba: Emlékszel?

emlékszel az esőre 

a vékony szálú nyári esőre 

az égből kukucskáló angyal 

lengedező hajára 

nevetgélő csöndes eső volt 

az eget a földhöz fércelő 

türelmes eső 

emlékszel a gyöngéd fájdalomra 

ahogy pici patáival végigkocogott 

kipirult arcunkon 

emlékszel kivel ültél a titokban 

elkötött csónakban 

aki szégyenkezve loccsintotta rád 

szeme kékjét és simogatta 

libabőrös lábadat 

nagyokat csobbant az evező 

mintha azt akarta volna mondani 

ne menjetek el 

maradjatok itt a kamaszkor peremén 

a titkok senkiföldjén 

emlékszel 

van mire emlékezned 

vagy csupán légvárat építgetek 

akaratlanul elorozva saját 

valódi történeted

Iancu Laura: Fehér fohász

Más ez a csend, Uram, 

más ez a nyughatatlan nyugalom. 

Ajkamon, mint marni gyáva 

vipera, ide-oda hányódik az ima, 

felelne rá, ha volna mit, 

ha a véteknek volna még szava. 

De mit mondhat, aki 

maga is úgy lett, 

miként a csillag, a víz, a fa? 

Hetedik napja egymaga van, 

fekhelyemen élet lélegzik, 

s én Péter vagyok és János, Jakab és Máté, 

mindenki, aki gyáván alszik, 

akit a csoda megrészegít. 

Koldulni jöttem, Uram, 

egy kis nyomorúságot: 

időt, s a fehér éjszakák után 

néhány élő napot, 

hadd nézzem még a tekintetet, 

úgy hiszem, utolsó volt, amit 

egyik kezed végül 

a földre ejtett.