más ez a nyughatatlan nyugalom.
Ajkamon, mint marni gyáva
vipera, ide-oda hányódik az ima,
felelne rá, ha volna mit,
ha a véteknek volna még szava.
De mit mondhat, aki
maga is úgy lett,
miként a csillag, a víz, a fa?
Hetedik napja egymaga van,
fekhelyemen élet lélegzik,
s én Péter vagyok és János, Jakab és Máté,
mindenki, aki gyáván alszik,
akit a csoda megrészegít.
Koldulni jöttem, Uram,
egy kis nyomorúságot:
időt, s a fehér éjszakák után
néhány élő napot,
hadd nézzem még a tekintetet,
úgy hiszem, utolsó volt, amit
egyik kezed végül
a földre ejtett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése