Néhány hét alatt elvadult az őszi kert.
Lehullt az alma, ott rothad a fűben.
Kosárban érezné jól magát. Kamrában
vagy pincében, újságpapírral betakarva,
száraz polcokon. Az elhagyott kertből
nem lesz természet többé. Télen a hó,
tavasszal a friss lomb elfedi a csonkokat.
A fűrész vagy a metszőolló nyomát. De
nincs visszaút. Hosszan nézem a kertet,
vajon mit gondol rólam, hogy egy ideje
nem jártam erre. A bokorban veréb
fészkelődik, talán tudtomra akarja adni,
hogy itt van. Igyekszik minden vissza,
de nem fog sikerülni. Emberré lenni is
csak egyirányú utca. Magára hagyva
hány kert próbál visszatalálni oda,
ahonnan elindult egykor. Nem lehet.
A sebhelyeket képtelenség eltüntetni.
A kötött formát egy versből. Háború van
most a nagyvilágban, ahogy a költő
mondta régen. A most akkor is most volt, és
most is az. Vagyis örökké most van.
És mindig háború. Piroslik még az érett
alma a fűben, de csak a látható fele.
Ott, ahol hozzáér a földhöz, már teljesen
megbarnult. Szülőföldnek is mondják.
Meg kell védeni. Egyszer, kétszer, sokszor.
Vajon ki adhat felhatalmazást neked,
hogy megfordulj az egyirányú utcában?
Ki menthet fel? Ki adhat parancsot,
hogy elvadulj. Hogy tégy úgy, ahogy
nem tehetnél. Hogy elkorhadt fatörzsként
roskadj rá a kerítésre, és döntsd le. Úgysem
lehetsz szabad. Éppen ellenkezőleg. Fényben
fürdik majd az addigi rabság. Nem mással
ütközöl, csak magaddal a bomlott időben.
Tudhatnád, hogy csakis előre menekülhetsz.
Igen, ülj ki a saját emlékei közt hosszan
időző napsütötte kertbe, és figyeld meg jól.
A csupasz ágakat. A tépett lombot. Az itt-ott
még kétségbeesetten kapaszkodó gyümölcsöt,
ami semmiképpen sem maradhat fenn a fán.
