N. Ullrich Katalin: Ősz

… mint puha avarágyból  

kisodródott egyetlen  

száraz falevél a járdán     

úgy maradtam én is  

fájdalmas egyedül  

sodródva árván...

N. Ullrich Katalin: Levelek és emberek

Tudod már tavasszal,  

hogy színpompás avarral  

teríti be az utakat majd  

az ősz.     

Még egy utolsó szépségözön  

az elmúlás előtt.     

Nincsen két egyforma  

sárga, rőtvörös, bordó, barna -  

de végül mind száraz,  

ráncos lesz, szakadt, fáradt.     

Porrá lesz,  

földdé lesz.  

És benne van  

a zöld tavasz ígérete.     

Nem meghalt.     

Beteljesedett.

Kányádi Sándor: Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott 

eszembe, mikor legelőször 

megláttam az üresen maradt 

folyómedret a tavaly őszön.  

Olyan kietlen tátongott a 

két part között a holtmeder, 

értelmetlenül és kifosztva, 

mint egy királyi sírverem.  

Mint valami őshüllő-csontok 

meredeztek a nagy kövek, 

köztük nyálkás erecske csorgott,

hol meg-megállt, hol eleredt.  

És a hajdani büszke fűzfák 

félig kimosott gyökere, 

parthosszában, kolduló bénák 

elszáradt ujjú tenyere;  

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt 

fillér-nagyságú levelet 

reszketegen; ha jön a harmat, 

ez a kincsük is elpereg.  

És a part is ijesztő-vénen 

éppen csak tartotta magát

nyugdíjasok döbbenetével 

nézett a szomszéd partra át.  

Évezredekig csak a munka, 

a helytállás volt élete; 

csak állt és révedt, mint ki tudja, 

hogy itt már nincs mit tennie.  

És csend volt, csend, mint hogyha minden 

gyászolna, néma volt a völgy, 

mint hogyha a folyóval innen 

magát a morajló Időt  

vittük volna el, és zajunkkal 

elvittük volna a Teret; 

ami maradt, csak alkalmatlan 

és ittfelejtett díszletek.  

Nincs a völgynek dimenziója 

átlényegült, csak fogalom;

mutató nélkül járó óra, 

időtlen, lapos nyugalom.  

Minden erő, tudás, tehetség, 

robaj, zsivaj, bú s örömök, 

amikről most szólni szeretnék, 

a gátban van s a gát mögött.  

Lármáinkat diszkrét neszekké 

bontják a testvér turbinák, 

verejtékünktől – tudom – szebbé 

s kezesebbé vált a világ.  

Néztem a gátat, de csodálni 

sehogy se tudtam; hirtelen 

leverő, ölelés-utáni 

hangulat áradt bennem el.

Trausch Liza: Ha feltekintett

" És lett, hogyha a kígyó valakit megmart, és az feltekintett a rézkígyóra, életben maradt." 

4Mózes 21,9b  

         Hálásaknak kell lennünk, hogy noha Istent nem láthatjuk, de testet öltött Jézusban, és lejött erre a földre. A mi életutunkon járt, láthatjuk viselkedését ugyanolyan helyzetekben, mint a mienk. Nincs olyan élethelyzet, amit Jézus végig ne élt volna. A mi életünket élte, és látható módon láttuk, mit tett vele a bűn. A kereszt örök kereszt. Nem csak azóta áll, hogy felállították a Golgotán. A kereszt a bűneset óta áll. Mit jelent, hogy "Ha valaki föltekint"? Az Újszövetség így mondja ezt: "Ha valaki hiszen őbenne." Mindegy, hogy milyen és mennyi bűne volt, hogy mindig templomba járt, hogy eddig is imádkozott - teljesen mindegy. Egyetlen feltétele az üdvösségednek: Higgy a Fiúban, és örök életed van! Az a borzasztó, hogy sokszor nem tudunk feltekinteni, csak magunkat látjuk. Az elmúlt életünket látjuk, a körülöttünk lévő képtelenségeket. Nézz most fel mindenről, emeld fel hited szemeit! Ne higgy senkiben és semmiben. Csak Benne, és akkor minden egyszerű lesz. Mindnyájan megmart emberek vagyunk. Magunk is tudjuk már. Isten nem a kígyókat távolította el, hanem a keresztet emelte fel. Ez a nagy lehetőséged mindig meglesz, hogy feltekints a keresztre. Nem csak egyszer kapsz kegyelmet, hanem mindig újra. Tudod, mit jelent életben maradni? Újra és újra föltekinteni. Tekints fel Jézusra, és életed lesz. Olyan élet, amire mások is vágyakoznak majd körülötted. Amit Isten mond, az igaz. Légy engedelmes. Amíg tart a kegyelmi idő, addig tekints fel a keresztre!   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Oravecz Imre: Örömóda

Beethoven IX. szimfónia - örömóda

*

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni, 

a fénynek, mely reggel beárad a házba, 

az ablaknak, melyen át kinézek, 

a levegőnek, melyet belélegzek, 

az ételnek, melyet magamhoz veszek, 

a víznek, mellyel szomjam oltom, 

a tűznek, melynél melegszem, 

a ruhának, mely befedi testem, 

az ajtónak, melyen át a szabadba lépek, 

a földnek, melyen járok, 

az útnak, melyen sétálok, 

a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben, 

a falevélnek, mely elém hull, 

a fűnek, melyet nyírok, 

a magnak, melyet elültetek, 

a zöldségnek, melyet magam termesztek,

a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok, 

az erdőnek, melybe vágyom, 

a papírnak, melyre írok, 

a ceruzának, melyet közben fogok, 

a terasznak, hova munka után kiülök, 

a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra, 

a széknek, melyben helyet foglalok, 

az estének, mely felváltja a nappalt, 

a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,

 a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok, 

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek. 

N. Ullrich Katalin: Akkor és most

Végül az ember – 

ha engedik az égiek, 

így-úgy, valahogy – 

megbékél a halállal.  

Most öltözködöm. 

Akkor majd öltöztetnek. 

Most beszélgetek. 

Akkor majd rólam beszélnek. 

Most még járok, nézek. 

Akkor majd ők, lábujjhegyen, 

s talán könnyes szemmel. 

Most nekem fáj. 

Akkor majd nekik, 

talán…

Millei Lajos: Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain 

feltűrt ingujjú szellő zongorázik, 

meztelenre vetkőzött a nyár, 

a lelkem mégis fázik. 

Valami nincs, valami fáj, 

valami őrülten hiányzik. 

Kövérre hízik minden percem, 

mégsem dajkálom őket, unottan 

kísérem sírba az elmenőket, 

hogy szenvtelen, fásult arccal 

fogadhassam az érkezőket. 

Hiába pumpál újult vért az élet

hiába a szavak szívbizsergető bája, 

tüzem melege immár semmivé lett, 

elnyűtt, viharvert a kedvem artériája. 

Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj

a tó tükrén pár habfelhő csónakázik, 

fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj, 

de a levetkőzött lelkem még mindig fázik. 

Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj, 

valami áldott kín őrülten hiányzik.

N. Ullrich Katalin: Már nem ugyanaz…

Még ha meg is tudod 

utána magyarázni, 

már nem ugyanaz.  

Ha bántasz, 

s úgy teszel, mintha 

mi sem történt volna, 

utána bármilyen jó is vagy, 

már nem ugyanaz.  

Mint fényes porcelán, 

mit megragasztottak, 

vagy hajszálrepedések

 bújnak meg rajta –  

már nem ugyanaz.

Bibor István: Négy áhítatos ének

Esendő imádság

---------------------  

Ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam 

teremtő kezeid nyomát a világban! 

Ne hagyd, hogy ne térjek útjaidra önként, 

ne hagyd, hogy ne értsem: miért lett, ami történt! 

Mikor, miben, hogyan vétkeztem, hibáztam, 

ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam! 

Tedd, hogy újra higgyem, a Te műved jó így 

add, hogy azt kívánjam, ami majd meggyógyít! 

Segíts észrevennem és segíts belátnom, 

hogy nem magamért kell élnem a világon! 

Tedd hát, hogy ne kérni, adni tudjak jobban!  

S közben s add meg azt is, amiről lemondtam! 

*

 Litánia

-----------

Beckettre emlékezve 

Boldog Vladimir, 

könyörögj érettünk!  

Boldog Estragon, 

könyörögj érettünk!  

Mindnyájan, nyeretlen 

szentek és boldogok, 

könyörögjetek érettünk!  

*  

Felajánlás

-------------

 Mindenható! 

Lelked parányi, 

ám ugyancsak örök 

darabkája, ím, 

életem, halálom 

kezedbe ajánlom!    

*  

Advent

----------

Add meg nekem Uram, aki majd jössz, 

hogy szívemből várni tudjalak! 

S addig: 

add, hogy tudjak kérni Tőled!  

Nagy István Attila: Minden ablak

Egyedül úszom az éjszakában- 

alattam, fölöttem a csillagok-, 

téged kereslek a világegyetem 

eltakart zugaiban. 

De magába zárt 

a féltékeny kozmosz, 

szemedet csillagnak akarja, 

hajad új tejútként ragyog, 

fogsorod csillagképpé változott. 

Hajnalban kitárok 

minden ablakot: 

fényeddel megtelik 

a szívem.

Kartal Zsuzsa: Kérdés

Ha 

a hideg nap vörösre festi orrod 

ha tömött buszon idegen emberek 

adnak csak meleget 

ha ácsorogsz egy mozi előtt 

s a savanyúcukor keserű nyállá 

válik szádban 

ha idegen kéz nyúl kezed felé 

amíg a hősnő felsikolt a vásznon 

halott kedvese fölé borulva 

ha hangod színét lassan elfelejted 

ha levelednek címzettje is te vagy 

ha csöngetnek a villanyszámlát hozzák 

ha már az álmok is csak tárgyakat 

löknek elfáradt szemed elé 

ha majd a közömbös napok 

észrevétlen hanyatlanak az éjbe 

ha nincs miért fölkelni lefeküdni 

megismételni mozdulatokat 

ha már unásig megismert kezed 

lerágott körmeit nézegeted 

mit teszel akkor?

Ágai Ágnes: Napszakok

Az éjre ráfelel a reggel, 

belesimulnak egymásba, 

a váltás rezge fénye illan, 

egy másodperc és megöregszel. 

Pedig az élet most kezdődne végre, 

és talán bírnád is még irammal, 

de az árnyak egymásba csúsznak, 

azt hihetnéd, mindennek vége, 

a látóhatár felizzik vörösre, 

búcsút int a napsugaraknak, 

talán csak holnapig, és nem örökre.

Oravecz Imre: Nap-fa-üdvözlet

Az ablak alatti cseresznyefa deres vezérágán 

minden reggel felragyog egy pont egy pillanatra, 

mikor ráesik a kelő Nap első sugara.

Julia Hartwig: Annyiszor látott

A fű zöldje olyan zöld volt, az ég teli nyugodt 

komolysággal, a patakban egy kocsi lóval, a patájával 

fröcskölte szét a vizet. Ezüst, kékség és zöld a legmagasabb 

halk extázisban. A szép emlékezete: hogy létezik

és hirtelen fordul elő.    

Mellette egy halastó az oly sűrű sárga vízililiomok 

még zárt bimbóival, hogy fenntartanák a gondolataiba merült 

angyal léptét.    

A nézésemben ott volt azoknak az öregsége, akik 

ezt a rétet valaha látták, azoké, akik valaha megfestették. 

Ők, a régi halottak hatoltak belém, az én szememmel néztek 

és egy pillanatig éltek.   

Dabi István fordítása

A kéz

Egy szívbeteg ember a műtétjével kapcsolatos élményeiről mesélt. A műtét előtti napon egy kedves ápolónő jött be a szobájába. A nővér megfogta a kezét és megszorította. 

– Szorítsa meg ön is, és érezze a kezem érintését – mondta az embernek. 

– Figyeljen rám! – folytatta. 

– A holnapi műtét alatt az ön szívét elkülönítik, ez idő alatt csak gépek fogják életben tartani. Miután a szívét véglegesen visszahelyezik, és az operáció lezárul, öntudatát visszanyerve egy reanimációs szobában fog felébredni. Hat órán keresztül mozdulatlanul kell majd feküdnie. Lehet, hogy nem fog tudni mozogni, beszélni, talán még a szemeit sem tudja majd kinyitni, de öntudatánál lesz. Érezni és érteni fog mindent, ami maga körül történik. Az alatt a hat óra alatt én mindvégig ön mellett leszek, fogom a kezét, ahogy most is. Önnel leszek mindaddig, míg vissza nem nyeri az erejét. Lehet, hogy végtelenül elhagyatottnak érzi majd magát, de ha megérzi kezem érintését, tudni fogja, hogy én nem hagyom magára. 

– Minden pontosan úgy történt, ahogy az ápolónő mondta – magyarázta az ember. 

– Felébredtem, de semmit nem tudtam tenni. De éreztem a keze érintését: kezeiben tartva szorította a kezeimet, órákon keresztül. Nem csak ígéret volt.  

A Vigasztaló Szentlélek, akit Jézus megígért barátainak, éppen ilyen: egy életen át fogja kezünket. És ez nem csak ígéret.