Millei Lajos: Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain 

feltűrt ingujjú szellő zongorázik, 

meztelenre vetkőzött a nyár, 

a lelkem mégis fázik. 

Valami nincs, valami fáj, 

valami őrülten hiányzik. 

Kövérre hízik minden percem, 

mégsem dajkálom őket, unottan 

kísérem sírba az elmenőket, 

hogy szenvtelen, fásult arccal 

fogadhassam az érkezőket. 

Hiába pumpál újult vért az élet

hiába a szavak szívbizsergető bája, 

tüzem melege immár semmivé lett, 

elnyűtt, viharvert a kedvem artériája. 

Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj

a tó tükrén pár habfelhő csónakázik, 

fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj, 

de a levetkőzött lelkem még mindig fázik. 

Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj, 

valami áldott kín őrülten hiányzik.