eszembe, mikor legelőször
megláttam az üresen maradt
folyómedret a tavaly őszön.
Olyan kietlen tátongott a
két part között a holtmeder,
értelmetlenül és kifosztva,
mint egy királyi sírverem.
Mint valami őshüllő-csontok
meredeztek a nagy kövek,
köztük nyálkás erecske csorgott,
hol meg-megállt, hol eleredt.
És a hajdani büszke fűzfák
félig kimosott gyökere,
parthosszában, kolduló bénák
elszáradt ujjú tenyere;
fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt
fillér-nagyságú levelet
reszketegen; ha jön a harmat,
ez a kincsük is elpereg.
És a part is ijesztő-vénen
éppen csak tartotta magát
nyugdíjasok döbbenetével
nézett a szomszéd partra át.
Évezredekig csak a munka,
a helytállás volt élete;
csak állt és révedt, mint ki tudja,
hogy itt már nincs mit tennie.
És csend volt, csend, mint hogyha minden
gyászolna, néma volt a völgy,
mint hogyha a folyóval innen
magát a morajló Időt
vittük volna el, és zajunkkal
elvittük volna a Teret;
ami maradt, csak alkalmatlan
és ittfelejtett díszletek.
Nincs a völgynek dimenziója
átlényegült, csak fogalom;
mutató nélkül járó óra,
időtlen, lapos nyugalom.
Minden erő, tudás, tehetség,
robaj, zsivaj, bú s örömök,
amikről most szólni szeretnék,
a gátban van s a gát mögött.
Lármáinkat diszkrét neszekké
bontják a testvér turbinák,
verejtékünktől – tudom – szebbé
s kezesebbé vált a világ.
Néztem a gátat, de csodálni
sehogy se tudtam; hirtelen
leverő, ölelés-utáni
hangulat áradt bennem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése