Testvéreim, én tudom, hogy milyen hideg légópincében
kabátokkal betakarva, lázasan feküdni,
s az elsötétítésben kézről kézre haladva újra járni tanulni.
És hogy milyen két vödör vízzel kilométereket gyalogolni,
hogy a pincelakóknak legyen mit inniuk,
és tudom, milyen teljes menetfelszerelésben lélekszakadva
futni a vasútállomásra, elérni az utolsó hazainduló vonatot,
felkapaszkodni a lépcsőjére, az ordító hidegben
elgémberedő kézzel fogni a jeges fogódzkodót,
miközben a hátadra fagy a katonakabát és a sisak alól
patakzó izzadság jégcseppként ér a szövetre.
Testvéreim, öleljük magunkhoz mindkét karunkkal a békét,
ne engedjük, hogy közönyünk és gonoszságaink láttán
magunkra hagyjon, mint más népek gyermekeit,
akik semmivel sem rosszabbak nálunk,
és akik éppúgy, mint mi, élték a béke önfeledt idejét,
de a szeretet erős kötelével nem kötözték magukhoz
az angyalt, ezért egy váratlan pillanatban elrebbent tőlük.
Milyen nehéz lesz a háború rettenetes bűnei után
újra magunkhoz szelídíteni őt!
Imádkozzunk, még ha először is életünkben,
és öleljük át mindkét karunkkal szorosan
a békét, aki nemcsak szárnyas angyal, de szívdobogás is,
ami nélkül nincs élet. Öleljük és tartsuk meg közelünkben,
és szeressük egymást is úgy, mint önmagunkat,
szeressük egymásban a legnagyobb, a legféltettebb kincset,
legyünk legalább az ő kedvéért
jobbak egymáshoz, mint amilyenek vagyunk.
.jpg)
